Április 18,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Disztópia 2038, Magyarország (30. rész)

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,020,129 forint, még hiányzik 1,979,871 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

2024. január 18., Budapest

Türelmesen várt, amíg az utasok kiszálltak a metrószerelvényből. Nem látta az arcokat, mert mindenkin maszk volt. A több, mint 3 éve tartó Covid-19-re még mindig nem találtak megfelelő antiszérumot, pontosabban az, ami volt, nem mindenkinek biztosított megfelelő immunitást a vírussal szemben. Az emberek már hozzászoktak az új ruhadarabhoz, amit az arcukon viseltek. Sok cég reklámfelületként használta, ebből is világméretű üzlet lett, mint mindenből, ami vagy természetes vagy mesterséges úton került be a köztudatba. Ez egy szükséges rossz volt, de mit lehet tenni? Vagy hordtad, vagy megbüntettek. A rengeteg konteógyáros már több száz, de  inkább ezer elméletet felállított a vírus létrejöttével kapcsolatban, de az emberek már belefáradtak a találgatásokba. Inkább megtettek mindent, csak múljon már el a pandémia. Belépett a szerelvénybe és az ajtó melletti sarokba húzódott.

– Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak, az Astoria megálló következik.

A metró elindult. Nem kapaszkodott, mert nem akart érintkezni semmivel, nehogy véletlenül elkapja a vírust. Nem félt, inkább elővigyázatos volt. Elővette a mobilját, és a híreket kezdte olvasni.

Az egyetemre már nem kellett bejárniuk, évek óta távoktatás folyt, az évfolyamtársait alig ismerte, az egész egy személytelen internetes közösségnek tűnt, nem pedig egyetemi csoportnak. 

Voltak páran vele együtt, akik személyesen is ismerték egymást, de a többséggel csak a chatszobában találkozott. Fent a felszínen kemény téli időjárás volt, januárhoz képest is hideg és szeles volt  az idő, napközben is erősen fagyott. Itt lent a metróban kicsit melegebb volt. 

Pörgette a hírfolyamot, kíváncsi volt a politikai történésekre, mert ma derült ki a népszavazás eredménye arról, hogy az ország elhagyja-e az Európai Uniót, vagy sem. Legalábbis ezzel kampányolt az állampárt, de igazából senki nem akart kilépni a közösségből. Az Európai Néppárt már kivágta a vezető pártot a soraiból, akkor átköltöztek a szélsőjobbra, és ott próbáltak demoralizálni, nem sok sikerrel. Ekkor határozta el a miniszterelnök, hogy nincs szüksége az EU-ra, és nyíltan Kína-, valamint oroszpárti politikát folytat a jövőben. A Kínai Népköztársaság és Oroszország, a Türk Tanács, Törökország és pár balkáni ország közös nyilatkozatot adott ki egy Egyesült Illiberális Szövetség létrehozásáról. Egy keleti birodalomról, amelynek nyugati hídfője Magyarország lenne. Ehhez volt szükség kiléptetni az országot az Európai Unióból. A magyar ellenzék – már amennyi volt belőle – kézzel-lábbal ellenezte ezt, sőt, mindenféle segítséget kértek a szövetségesektől. Nem sok sikerrel. Az Unió szinte felsóhajtott, hogy Magyarország önként akar kilépni. A miniszterelnök politikája már mindenkire nézve vállalhatatlan volt.

Most is, mint mindig a történelem folyamán, az emberek estek áldozatául a politikai sakkjátszmáknak. Egyelőre részeredmények voltak csak elérhetők, amelyek szerint a részvételi arány nagyon alacsony volt. Sokan így bojkottálták a népszavazást, és arra játszottak, hogy ne legyen meg az érvényességi küszöb, mert akkor az egész cirkusz semmis. De ez már régebben sem zavarta a kormánypártot, korábban az érvénytelen bevándorlási népszavazást is simán legitimálták a többségi „igenekkel”, és magukra nézve kötelező érvényűnek nyilvánították. Egyszerűen úgy tettek, mintha az emberek többsége igennel szavazott volna. Most is ezen dolgoztak, tudta ezt mindenki.

A délutáni adatok szerint jóval a küszöb alatt volt az eredmény. Ebben bízott mindenki, hogy nem lesz érvényes, így nem kell kilépni az Unióból. Egy üzenet villant fel a képernyőjén:

– Merre vagy, Bálint?

– Metrón vagyok, megyek hazafelé.

– Merre?

– Astoria.

– Akkor pattanj le gyorsan, és gyere a Vörösmarty térre! Áll a bál! 

– Milyen bál?

– Állítólag kilépteti az országot ez a vadbarom!

– Ne már, még nincs is eredmény!

– Tök mindegy, mi lesz az eredmény, hétkor jelenti be, most szóltak a bennfentesek.

– Akkor jövök, várjatok meg!

Ahogy válaszolt, már be is érkezett a szerelvény a megállóba, gyors léptekkel a mozgólépcső felé vette az irányt. A telefonja egyfolytában pittyegett, minden híroldal „rendkívüli hírként” közölte, hogy Magyarország miniszterelnöke bejelentette: Elhagyjuk az Európai Uniót! A HUXIT az emberek elsöprő „IGEN” szavazata alapján megvalósul. Bár a részvételi arány rekordalacsony – 29,6%-os – volt, 96%-os feldolgozottság mellett az látszik, hogy a szavazók 98%-a a kilépés mellett voksolt. Így figyelembe kell venni az emberek akaratát, és ki kell lépni a zsarnok és balliberális szövetségből! – mondta az igazságügyi miniszter asszony. A kilépési folyamatot azonnali hatállyal meg kell indítani, és még ez év végére be is kell fejezni!

– Azt a kurva! – mondta maga elé Bálint, ahogy a mozgólépcsőn felfelé lépkedett. Az arcán érezte a jéghideg januári hideget, minél közelebb járt a felszínhez. Összehúzta a kabátját, fejébe nyomta a sapkáját, és ahogy az aluljáróba ért, gyorsított a léptein. Kettesével szedte a lépcsőket, és szinte futva indult el a Deák tér irányába. Ahogy közeledett a térre, egyre több emberrel találkozott, akik kisebb csapatokba verődve „Vissza Európába”, meg „Halál az Illiberálisokra” feliratú transzparensekkel és zászlókkal vonultak. Bármerre nézett, mindenki kiabált, az emberek kétségbeesetten, egymással beszélgetve, vagy különféle rigmusokat kiabálva meneteltek. A Deák téren már egy nagyobb csoport petárdákat durrogtatott, és kukákat gyújtogattak. 

– Hééé, Bálint! Gyere, itt vagyunk! – hallotta a barátja hangját.

– Szevasztok! Mi a szar van, ez tényleg meglépte! Nem normális ez az ember, mit csinálunk most?

– Átmegyünk a Kossuth térre, és felgyújtjuk az Országházat, az biztos! Onnan meg átmegyünk Budára a Várba, és kifüstöljük ezt a diktátort!

– Na, azért ez nem megoldás, Rob! Te is tudod. 

– Akkor mi legyen? Várjunk karba tett kézzel, és lehajtott fejjel hagyjuk, hogy a fejünkre szarjon?

– Nem, de az erőszak nem vezet sehova! Szerintem.

– Pedig már csak abból fog érteni, mert idáig mindenki kussolt és engedelmeskedett! Na menjünk!

– Okés, de írok Zsani néniéknek, hogy kések.

– Majd írsz útközben, nincs időnk.

A Kossuth téren délután négy órakor már több mint harmincezer ember gyűlt össze, és egyszerre skandálták a „Nem megyünk ki Európából” és „Mocskos Diktátor” vezényszavakat. A parlament lépcsőin pajzsokkal és gumibotokkal felszerelt rohamrendőrök kezdtek el gyülekezni. A TEK páncélosai a bejárat előtt álltak, rajtuk állig felfegyverkezett elitalakulatosok várakoztak igen nagy számban, és folyamatosan jöttek újabb és újabb egységek. A tér fölött rendőrségi helikopterek köröztek, és erős reflektoraikkal pásztázták a tömeget. Volt ott idős, középkorú, nő, férfi és rengeteg fiatal. 

Bálint telefonja megcsörrent. Ránézett a kijelzőre, Zsani néni hívta. Kinyomta, majd később visszahívja, ha ennek vége. Nem tudna neki hazudni arról, hogy hol van, meg amúgy is a háttérből behallatszódna a tömeg skandálása. Mínusz két fok volt, a hó szállingózni kezdett, a talpuk alatt jeges hómaradványok voltak a járdán, elég veszélyes és csúszós volt, de valahogy mégsem fáztak. Aki ott volt, kipirult arccal, a tömeggel egyszerre skandált, és érezhette az emberek erejét. Felemelő érzés volt. Az a sok elkeseredett ember, akiknek a szemében már nem volt csillogó remény vagy hit, egész egyeszűen csak beleuntak a lassan huszonöt éve tartó lelki és mentális nyomorúságba, a magyar demokrácia lassú halálába. Mindenki azt érezte, ha most nem, akkor már soha. Ennyi ember még soha nem gyűlt össze, hogy kifejezze a nemtetszését és elkeseredettségét a saját hazáját szipolyozó hatalommal szemben. 

– Figyelem, figyelem! Mindenki hagyja el a teret! Ez nem bejelentett demonstráció, önök jogtalanul gyülekeznek, és ezzel megsértik a törvényeket! Felszólítom a demonstrálókat, hogy rendezett sorokban hagyják el a teret! Amennyiben nem, a rendőrség megkezdi a tömegoszlatást és a résztvevők kiszorítását a térről!

– Rohadjatok meg! Nem megyünk sehova! Mindent elloptatok, a szabadságunkat nem adjuk! – kiabálták többen a tömegből.

A tömeg egyre dühösebben skandálta a miniszterelnök nevét, és követelte, hogy az ország maradjon az Európai Unióban. 

A Nyugati felől egyre több ember érkezett, folyamatosan jöttek a tüntetők. A rögtönzött színpadon, amit a tüntetők egy teherautó platóján építettek meg, önjelölt szónokok mondták bele a kihangosítóba a beszédeiket. Az utolsó felszólaló megkérte a tömeget, hogy mindenki békésen hagyja el a teret, mert nem akarnak atrocitásokat a rendfenntartókkal.

Ekkor egy huszonéves lány csendben elindult a színpad hátsó részéről a szónok irányába. Mikor odaért hozzá, rámosolygott és szelíden kivette a kezéből a mikrofont, és megsimogatta a hátát. Olyan volt, mintha egy angyal lépett volna fel a pulpitusra. Nem volt rajta maszk, a szemei egészen sötétkékek voltak, és olyan nyugalmat árasztottak, mint amikor egy anya nyugtatja síró csecsemőjét.

A szónok hátralépett, és az egész tömeg elhalgatott. Halotti csend lett úrrá a téren, csak a távoli szirénák hangjait lehetett hallani. A lány csendben, alig hallhatóan egy dalt kezdett el énekelni:

„Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa,

Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra,

Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk,

Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk,

Minden álmunk.”

A lány gyönyörű hangja visszhangzott a házak falai között, úgy csengett, mint az érc. Tiszta volt és erőteljes. Pár másodperces csend után a tömegből egy hang rázendített a válaszra, amihez egyre többen csatlakoztak, majd az egész tömeg egyszerre énekelte:

„El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így,

El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít,

El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra,

El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa,

Sárga rózsa.”

Bálinton a hideg futkosott, libabőrős lett, és könnybe lábadt a szeme. Az emberek egymásba kapaszkodtak, és együtt üvöltötték: „Nem megyünk sehova! Adják vissza az országunkat! Vesszen a diktátor!”

Aztán hirtelen néma csend lett. A színpadon álló lány összeesett, fehér irhakabátját vörös vér itatta át. A színpadon álló fiúk odaszaladtak hozzá és elkapták, nehogy leessen a kocsiról. A tömeg lebénult. A lányt egy mesterlövész lőtte meg a Parlament egyik ablakából. Elkérte a mikrofont, ami a lövés erejétől kiesett a kezéből, és elcsukló hangon, még utolsó erejével ennyit mondott: Harcoljatok! Aztán vér jött ki a száján, és mosolyogva kilehelte a lelkét. Akik fogták, nem értették, mi folyik itt. Ilyenre nem volt példa 1956 óta. Lelőttek egy tüntetőt, megöltek egy eszmét. Egy fiatal lány volt a forradalom első áldozata. A tüntetőknek ez volt a szikra. A puskaporos hordó felrobbant, és elszabadult a pokol. 

68 évvel az ötvenhatos forradalom után újra magyar vér folyt. Magyar ölt magyart, Magyarországon. 

*

Kedves Olvasók!

A regény a Szalonnán ezennel befejeződik, ám itt nincs vége. Bálint, Lead, Trixi és a többiek története könyv formájában folytatódik. Ha érdekel, mi lesz a folyatatás, és szeretnéd támogatni a könyv megvásárlásával a szerkesztőséget is, akkor rendeld elő a regényt, és olvasd tovább nyomtatott formátumban. A könyv bevételéből ugyanis a szerkesztőség munkáját szeretném ilyen formában támogatni.

A jövő héten belinkelem a könyv weboldalát, amin még az utolsó simításokat végzi az informatikus, és azon keresztül elő lehet rendelni majd a regényt. Aki eddig megtisztelt és olvasta, azoknak köszönöm a biztatást és a támogató kommenteket. Aki nem, az tegye meg ezután, és nyugodtan kommenteljen az írás alá!

A Disztópia várható megjelenése: márciusi könyvhét. 

Köszönöm a Szalonnának is, hogy teret adtak az eddigi fejezeteknek, és bíztak bennem, valamint a történet olvasottságában. Nem tudok elég hálás lenni ezért. 

Előzmények: 

Utópia (1. rész)

Utópia – 2. rész (innentől disztópia)

Disztópia (3. rész)

Disztópia (4. rész)

Disztópia (5. rész)

Disztópia (6. rész)

Disztópia (7. rész)

Disztópia (8. rész)

Disztópia (9. rész)

Disztópia (10. rész)

Disztópia (11. rész)

Disztópia (12. rész)

Disztópia (13. rész)

Disztópia (14. rész)

Disztópia (15. rész)

Disztópia (16. rész)

Disztópia (17. rész)

Disztópia (18. rész)

Disztópia (19. rész)

Disztópia (20. rész)

Disztópia (21. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (22-23. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (24. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (25. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (26. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (27. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (28. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (29. rész)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!