Július 12,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Disztópia (4. rész)

Az úgynevezett vinlangereket robotpilóták vezették, pontosabban olyan műholdas irányító rendszerrel voltak ellátva, amelyek jelet küldtek a szerelvényeknek, így a közlekedés teljesen automatikus volt. Amint a pendrive tartalmát beolvasta a lejátszó, egyből villogni kezdett a virtuális monitor jobb felső sarkában egy boríték. A képernyő teljesen átlátszó volt, csak az látta a tartalmat, akinek úgynevezett „personal contact”-ja volt a géppel. Aki akkor látott volna ilyet, először azt hihette volna, hogy a felhasználó a levegőben az ujjával rajzolgat valamit, ezzel szemben csak virtuális touch padot használt, amit csak ő láthatott. Vicces volt, ahogy sok utas mutogat a levegőben, de ez akkor és ott 2038-ban teljesen normális volt. Az emberek a virtuális térben töltötték az életük nagy részét, bár az erősen cenzúrázott nemzeti NET folyamatosan ellenőrizte a felhasználókat és a tartalmakat. Így többnyire zenét hallgattak, vagy virtuális sétát tettek a világ bármely pontján.

Gyorsan átfutotta a híreket, majd kikapcsolta a gépet. Először a gyereket lerakja a suliban, majd beül egy kávézóba és elolvassa az üzenetet.

A következő pillanatban a fia felkiáltott az ablak melletti ülésen: – Apa, oda nézz, harcolnak az emberek!

Kinézett az ablakon, abban a pillanatban egy kődarab csapódott az arcuk felé, reflexből hátraugrottak, de az lepattant az üvegről, mivel golyó- és ütésálló volt. A gyerek is megijedt, bár szemmel láthatóan nem a kőzáportól, hanem a feltűnően nagy tömegtől, ami üvöltve és hadonászva közelharcot vívott az NVH taktikai csapatával. Többen a földön feküdtek, minden véres és koszos volt. A vinlanger robotpilótája érzékelte a veszélyt, ezért nem állt meg az Oktogon megállójában, hanem továbbhaladt a Nyugati tér felé. Az utasok morgolódni kezdtek, többen hangosan biztatták a felkelőket, és elégedettek voltak a látottakkal.

– Látják! Végre történik valami!! Rohadékok, miért vártunk eddig!? – mondta hangosan egy idősebb férfi, a többi utas helyeselt, és mint egy szurkolótábor, egymást biztatva figyelték az eseményeket.

A harcok egészen az Aradi utcáig húzódtak, és szemmel  láthatóan a felkelők álltak nyerésre.

Mindkét oldalon felgyújtott autók és kukák füstöltek, még csak reggel 7 óra volt, de az egész körút úgy nézett ki, mintha kitört volna a háború. Végül is kitört, mert ekkora megmozdulás utoljára az EU-ból való kilépéskor volt, és bár az több mint két hétig eltartott, sajnos a totális diktatúra győzelmével zárult. A városban már régóta tapintható volt a feszültség, de nem gondolta volna senki, hogy ez lesz belőle. A körúton a LED falakon egyfolytában a miniszterelnök 75. születésnapjára készült végtelenített film ment, már 1 hónapja. Majdnem minden hírhordozó ezt hirdette, bár azt senki nem értette, miért hergelték ezzel a népet.

Annak ellenére, hogy minden az ő kezükben összpontosult, évek óta a saját rendszerüket éltették. Kevesebben voltak, mint az ellenzéknek nevezett Libernyákok, mégis folyamatos volt az uszítás és az önfényezés. A másképp gondolkodókat egyszerűen megbélyegezték, bár szemmel láthatóan szabad életet élhetett mindenki, mégis akkora állami kontroll volt az országban, hogy a legapróbb, a rendszerre veszélyt jelentő megnyilvánulást is azonnal büntették. Ide értve az ideológiai, vallási és politikai kritikát. Zéró tolerancia volt, tehát nagyon óvatosan kellett kommunikálni, mert annak idején csúnyán leszámoltak az ellenzékkel, ezzel teljesen megfélemlítve azokat. Ez volt a cél. És működött, túl rég óta, de nagyon is működött.

– Apa! Nem akarok iskolába menni! Félek! – fordult felé rémült arccal Erik, majd sírva fakadt.

– Nem lesz semmi baj, kicsim! – mondta a gyereknek, megtörölte a maszatos arcát, és felvette az ölébe.

– Hazamegyünk, ne félj! – felálltak és elindultak az ajtó felé. Nem voltak sokan a szerelvényen, jelzett, hogy leszállnak. Várták, hogy a jármű megálljon és kinyíljanak az ajtók.

Leléptek a járműről, és elindultak a Nyugati irányába, de a következő pillanatban megállt mellettük egy fekete BMW, kiugrott belőle egy magas, kimondottan sportos, 40 körüli férfi, határozottan megragadta a karját és a rémült gyereket, majd ráparancsolt:

– Szálljanak be! Most! – és azzal a lendülettel kinyitotta az autó hátsó ajtaját.

Egy pillanatra elengedte a kezét, tehát akár el is menekülhettek volna. De csak álltak ott az autó mellett. Egy pár másodpercig nézték egymást, majd megszólalt:

– Ki maga? És mit akar tőlünk?

– Szálljanak be, és mindent elmondok.

Lenézett a rémült gyerekre. Látta a gyerek szemében az értetlenséget. Egy pillanatig tétovázott, majd megszólalt:

– Gyere, Erik, a bácsi elvisz minket – mondta, és beültek az autóba. Valami azt súgta neki, hogy megbízhat ebben a férfiban. A gyerek elhelyezkedett mellette, elindultak.

– Akkor hallgatom, hogy ki maga, és mit akar!? – fordult előre a férfihoz.

– Az most mindegy, maga Kertész Martin mérnök, igaz? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta. De honnan tudja a nevemet?

– Szükségünk van magára!

– Minek? – most már teljesen meg volt lepődve.

– Kapott ma reggel egy üzenetet. Megnyitotta? – kérdezte a férfi türelmetlenül.

– Miféle üzenetet? – majd hirtelen eszébe jutott a kis villogó boríték. Mit akarhat ez a férfi? – Nézze, addig nem mondok semmit, ameddig nem mondja el, ki maga, és mit akar! – most már ideges volt, és feszült.

A visszapillantó tükörben látta a férfi sötétbarna szemeit. Őt nézte. Tekintete nyugodt volt, de mégis izgatott. A Ferdinánd híd irányába indultak el, a forgalom már nagy volt, valószínűleg a csetepaté miatt is feltorlódott. Lassan lehúzódott, majd megállt és hátrafordult a gyermekhez.

– Félsz még, kisöreg? – kérdezte mosolyogva a gyermektől.

– Egy kicsit – válaszolt Erik megszeppenve.

A férfi most Martin szemébe nézett.

– Hazavisszük a kissrácot, iszunk egy kávét, és mindent elmondok! Oké? – nézett rá kérdőn az idegen.

– Oké – válaszolta és biccentett a fejével. – Oké. Csak menjünk innen minél messzebbre!

A férfi bólintott, majd előre fordult és elindultak a Bérkocsis utcába, ahol Kertész Martin lakott a családjával.

Folytatása következik.

ELŐZMÉNYEK:

Utópia (1. rész)

Utópia – 2. rész (innentől disztópia)

Disztópia (3. rész)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.