November 24,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Disztópia 2038, Magyarország (28. rész)

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,325,942 forint, még hiányzik 674,058 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

1986, július. Heves megye, Pósvár település

Szajlán töltötte a nyári szünidőt. Imádta a Mátra alján, festői környezetben elhelyezkedő kicsi falut. A tradicionális vályogházak, a friss lucerna és tehéntrágya illata – neki ez volt a hegyi levegő és a felüdülés. Az év többi napján Budapesten tartózkodott, iskolaigazgató volt egy zuglói iskolában. 

Történelem tanár volt, apja és nagyapja is falun volt tanító, az összes felmenője a tanításnak és az őseik felkutatásának rendelt alá mindent. Gyakorlatilag mindent tudott a helyi nevezettségekről, várromokról, ez a hely maga volt a felfedezések Mekkája. Történelmi szempontból Recsk, Sirok, Eger, Parád egészen a török időkig és még korábbig egy felfedezésre váró, földdel befedett múzeum volt számára. Emellett ott volt az erdő, ahova rendszeresen járt gombászni, agancsozni, vagy egészen egyszerűen csak az őzeket vagy szarvasokat megfigyelni. Itt volt otthon, itt töltődött fel minden évben, és itt pihente ki a város és az iskolás gyerekek zsivaját.

Tikkasztó júliusi meleg volt, ebéd után az ámbituson üldögélt, és Ferikét hallgatta, ahogy a kötelező olvasmányból, az Egri Csillagokból felolvas neki. 

– Lassabban, Ferike lassabban! Nem hajt a tatár!

– „Derdő – mondja a fiúnak -, uttyunk”- makogta Ferike, majd nevetésben tört ki.

– Mit nevetsz? 

– Azt, hogy milyen bután mondja a kislány, hogy ússzunk!

– Az ám, még nem tudott beszélni. Te is voltál így, csak már nem emlékszel. Na még három oldal, aztán mehetsz játszani!

– Jól van, édesapa! – és folytatta az olvasást.

Feri bácsi elkalandozott, de közben következetesen javította fia botlásait. A mélázásból a postás bicikli csengőjének hangja térítette magához. 

– Jó napot, igazgató úr! Távirata érkezett a régészeti hivatalból.

– Köszönöm, Józsi bá! Kér egy hideg fröccsöt? 

– Azt most nem lehet, mert még szolgálatban vagyok.

Átvette a levelet, majd a kerítésre támaszkodva olvasni kezdte: „Tisztelt Igazgató Úr! Azonnal jöjjön, mert ilyet még nem láttunk! Cím: Pósvár”

Megvakarta a fejét, majd bekiáltott a házba a feleségének:

– Anycikám, el kell mennem, valamit találtak az ásatáson!

– Jól van, menjél! Aztán visszafele hozzál kenyeret a boltból!

– Rendben, sietek. Szeretlek! Te meg Ferikém olvasd el, ami még hátra van, aztán mehetsz bringázni!

– Én nem mehetek veled, apuci?

– Most nem, majd legközelebb!

A fehér Dacia az udvarban állt. Felkapott egy inget és egy rövid nadrágot, kinyitotta a kaput, kihajtott, és nagy port kavarva elhajtott Terpes irányába. Már majdnem átért a falun, amikor a búzatábla közepében észrevette a felállított katonai sátrat és vagy két tucat embert, akik talicskákat toltak, vagy lapátoltak. Élesen jobbra fordult a földútra, és egészen a sátorig ment az autóval. Még ki sem szállt, amikor egy napbarnított, félmeztelen ember sietett oda hozzá.

– Igazgató úr, de jó, hogy itt van!

– Még jó, hogy itt vagyok, hát hívtak, nem? – kérdezte, majd barátságosan kezet fogott és megveregette a hatvanas éveiben járó férfi vállát. – Hogy van, Józsi bátyám?

– Jól, jól. Voltam már jobban is, de olyan meleg van, majd’ kiszáradunk!

– És mi a helyzet? Mi olyan sürgős, hogy táviratot küldtek?

– Ó, ne is mondja! Ez a vezető régész azt sem tudja, mit talált. Mondtam, hívjuk ide magát, mert maga mindent tud. Hát így küldettünk magáért.

– Jól tette, Józsikám, jól tette! És mi az, amit nem tud ez a régész?

– Jöjjön, megmutatom. Lent van a gödörben, Mihálynak hívják!

Elindultak az ásatás felé, az út mellett fehér terítővel letakart asztalokon már feltárt és kiemelt használati tárgyak voltak, mellettük számok és feljegyzések. Voltak ott cserepek, vastárgyak, fogak, csontok, gondosan fatálakra kirakva. Egy fotós egyesével fotózta őket, majd tároló dobozokba tette a leleteket. Odaértek a gödör szélére, és a látottaktól az igazgató úr szája tátva maradt. 

– Mondtam én, hogy jöjjön ide! Na mit szól?

– Józsikám, ez hihetetlen!

A gödör úgy másfél méter mély volt, tíz méter széles és vagy húsz méter hosszú. A gödörben rituálisan eltemetett lovas harcosok voltak. Legalábbis első ránézésre így gondolta. Vagy nyolc lovast számolt, a gödör végén pedig egy falhoz hasonló épületmaradványt azonosított. A gödör oldalához támasztott létrán lemászott, és lehajolt az első előtte fekvő alakhoz.

– Szerintem török kori lehet, Szulejmán idejéből, egy lovas felderítő csapat. Üdvözlöm, Kótai Mihály vezető régész vagyok! – és a kezét nyújtotta a guggoló igazgató felé.

– Tóth Ferenc iskolaigazgató és történelem szakos tanár – válaszolta, és kezet fogott a régésszel.

– Mit mond? Ön szerint? 

– Nem tudom, nekem ez nem török korinak tűnik.

– És miért nem?

– Azért, mert a lovasok szerszámai nem török, hanem magyar eredetűek.

A régész furcsán nézte a tetemet, és rajta lévő zablát. Tényleg – gondolta magában -, ez tényleg nem oszmán. 

– Szabad? 

– Persze!

– Látja? Ez itt magyar szimbólum. Aranyszarvas. És a vas megmunkálása is sokkal régebbi. Ez itt, barátom, sokkal régebbi. Méghozzá több mint ezer évvel!

– Micsoda? Uramisten! Akkor ez szenzáció!

– Nagyon úgy néz ki! De mindenképpen meg kell még jobban vizsgálni. Én így arra tippelnék, hogy ezek itt hun harcosok, és rituálisan temették el őket a lovaikkal együtt.

Mindenki úgy állt ott, mint akit leforráztak. A többi régész is kiegyenesedett, és mint akik dinoszauruszt találtak, úgy néztek szét maguk körül. Ilyen régi és ennyire jól megmaradt leletet még nem nagyon találtak mostanig Magyarországon a magyarok őseiről. Annyi féle verzió volt, hogy hol élhettek Attila idejében, de mindenki inkább a Duna-Tisza közét tippelte a kutatók közül. Feri bácsi volt annak a tézisnek a híve, miszerint akkoriban a folyók talán nem is abban a mederben folytak, ahol most, és ezért nem találják az ősöket. Volt egy elmélete, hogy talán a Tarna-folyó volt az akkori egyik ősi letelepedési hely. Azért gondolta ezt, mert rengeteg cserépdarabot talált a szántóföldeken, amelyek egyértelműen a 400-as évekből származtak. Senki nem hitt neki. És most tessék. Itt áll a bizonyítékok tetején. Ismét lehajolt, és elkért egy ecsetet. Megigazította a szemüvegét, és letörölte a homlokáról az izzadtságot.

Óvatosan lesepregette a csontról a port, lassan és precízen. Az alkarcsonton egy karkötő alakja kezdett előtűnni, csontból volt és hátrafelé nyilazó alakok voltak belevésve. Mindenki tátott szájjal nézte a jelenetet. Óvatosan leemelte a csontról, és lefújta róla a maradék port.

– Uraim! Most már biztos vagyok benne, hogy ezek hun lovasok! A kérdés az, hogy miért lettek rituálisan eltemetve?

– Miért gondolja, hogy rituálisan?

– Azért, mert akkoriban a lovaikat csak azok mellé temették, akik hősként haltak meg. Tehát lesznek még itt értékes tárgyak, fegyverek és ékszerek. Csak óvatosan, mert ez itt felbecsülhetetlen érték, uraim! A talpunk alatt fekszenek a magyarok ősei! Ez történelmi pillanat, ez szenzáció! – ahogy ezt kimondta, a karján felállt a szőr a negyven fokos melegben. Jólesően kirázta a hideg és libabőrős lett. Hát igazam lett! Igazam lett! Tudtam, hogy úgy van, ahogy gondoltam!

– Ha nem haragszik meg, Mihály, akkor kijönnék minden nap segíteni, meg szelektálni a leleteket.

– Megtisztelne, Ferenc! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.

– Úgy, hogy este átjönnek hozzám Szajlára vacsorára, és ott mesélek maguknak a feltételezéseimről. És persze megkóstolja a boromat is.

– Természetesen. Nagy megtiszteltetés!

*

A tűz már nem égett, csak a parázs lejtett démoni táncot az enyhe estében. Amennyire meleg tudott lenni a nap folyamán, olyannyira hűlt le a hőmérséklet az esti órákra itt a Mátrában. Ezen az elven működtek a régi vályog parasztházak is. A nyári időben hűs volt bennük, a téli hidegben pedig kandallóként sugározták a meleget a bent tartózkodókra. Egyszerű, de nagyszerű. Itt minden az, nincs túlbonyolítva –  gondolta. A természetet használták, és nem kihasználták az akkori emberek. Töltött még egy pohárral, majd felállt a tűz mellől, és intett a régésznek, hogy kövesse.

Kisétáltak a ház elé, ahol a vízelvezető árok partján már gyülekeztek a békák, és hangosan brekegtek egymásnak. 

– Látja azt ott szemben?

– Mit? A dombot?

– Igen! Pontosabban nem, az nem egy domb, hanem egy halom.

– Halom? Miféle halom?

– Sírhalom, Mihály. Az egy sírhely.

– Honnan veszi ezt?

– Nézzen balra! Mit lát a hegyoldalban?

– Hááát… nem is tudom. Mit kéne látnom?

– Nézze meg jobban!

– Most, hogy így mondja… mintha hiányozna belőle egy darab. Mi volt ott, felszíni fejtés?

– Neeeem. Gondolkozzon – mondta, majd egy képzeletbeli mérőeszközt formált az ujjaiból, mint amikor valaki a hüvelyk- és mutatóujjával meg akarja fogni a lemenőben lévő Nap korongját. – Most már érti? Tegyen úgy, mintha a dombot át akarná tenni a hegy oldalában lévő hasadékba – és azzal óvatosan átvezette a kezét a halomról a hegyre.

– Beleillik. 

– Látja? Ez nem természetes domborzat. Ezt valakik idehordták. Mégpedig egy szabályos sírhalom formájában. És kik temetkeztek így?

– A hunok. Legalábbis ezt feltételezik.

– Na látja. Ezt támasztja alá az ön ásatása és az általam talált rengeteg bizonyíték. Itt, barátom ezerhatszáz éve az őseink élhettek. Na mármost. A nyomok a Pilisbe vezetnek. Sok régész úgy tartja, itt állt Attila birodalmának akkori fővárosa, Sicambria, aminek maradványai ma is láthatóak. Igaz, gondolhatja, ez nem a Pilis, de az Északi-középhegység akkoriban nem így nézett ki. Tehát nem hinném, hogy pontosan be lehetne határolni a helyszínt. Úgy tartják, találkozott a pápával, ami annyira nem hatotta meg, visszatért Pannoniába, és azt vizionálta, hogy megtámadja Egyiptomot. Az aktriai király Mikold nevű leányát vitték hozzá szeretőül, aki gyönyörűszép volt. Mondják, annyira beleszeretett, hogy többet ivott, mint kellett volna. Miután a lánnyal közösült, orrából megeredt a vér, és minthogy a hátán fekve aludt, a vér a száján át a torkába folyt, ott megalvadt, és elakasztotta lélegzetét: ez okozta Attila halálát. Banális halál, nem?

– De igen, az.

– Itt kezdődik a mi történetünk. Ezután a nagy király testét egymás után három koporsóba zárták: az első arany volt, a második ezüst, a harmadik vas; ezzel akarták mintegy jelezni, hogy a hatalmas uralkodó mindent bírt. Hogy pedig sírja örök időre titok maradjon, a szolgákat, kiket sírásókul alkalmaztak, egytől-egyig megölték…”

– Ezt tudtuk. De akiket találtunk, azok nem szolgák és sírások voltak. 

– Igen. De Ön szerint mi a biztosabb? „Quis custodiet ipsos custodes?”

– Vagyis… ejha! „Ki őrzi az őrzőket?”

– Bizony. Akik ott fekszenek, azok gyilkolták le azokat, akik a temetkezésben részt vettek, legalábbis ezt gondolom, de minél tovább ásunk, annál több lesz a bizonyíték. 

– És mi lesz ezzel a halommal?

– Semmi. A helyi tanácsnak nincs pénze feltárni, a párt nem foglakozik a múlttal, szerintük nem kell bolygatni a dolgokat. Én azért végeztem egy-két vizsgálatot. A föld anyaga egyértelműen a másik hegyből származik. Nem vagyok geodéta, de az állaga is más, nem beszélve arról, hogy szabályos kör alakja van. Azt mondják, rengeteg pénz kellene az ásatáshoz. Nem tudom, de érzem, hogy itt kell lennie a királynak. 

– Ferenc, kérem jöjjön minél többet át Pósvárra, ha tud! Nem tudunk fizetést adni, de étel, ital van bőven! Már ha nem zavarjuk a nyaralását.

– Viccel, Mihály? Nekem megtiszteltetés a meghívása. Ott leszek minden nap! Egészségére!

*

Az ásatás még két hétig tartott. A tanácselnök hirtelen pénzhiányra hivatkozva, és a nyári betakarítási munkálatok akadályoztatása miatt egész egyszerűen visszatemettette a hatalmas gödröt, benne a felbecsülhetetlen leletekkel. Amit tudtak, az Egri Vármúzeumba szállították és egy kisebb kiállítás keretében bemutatták azokat a látogatóknak. Azt írták, hogy egy ősi tömegsírt találtak, és egy kelta templom romjait. Az ásatáson résztvevő főrégészt áthelyezték a Budai Vár rekonstruáló műhelyébe, és a második világháborús leletek tanulmányozásával bízták meg. Azon a nyáron már nem találkozott Ferenc és Mihály. 

1986 decemberében a Magyar Posta egy kisebb csomagot kézbesített a Paskál utcai általános iskola igazgatójának, a feladó ismeretlen felirattal. Ferenc az igazgatói irodában ült, és bezárta az ajtót, nehogy valaki rányisson. 

Óvatosan kinyitotta, és kiemelte a tartalmát. Egy foszlott bőrtarisznya lehetett réges-régen, amiben egy viasszal átitatott tekercs volt, feltűnően jó állapotban. Óvatosan kiterítette, és az íróasztal lámpájának fényét ráirányította. A képen nyilasok voltak, akik lenyilazták a szolgákat. A szolgák egy 3 rétegű koporsót nem elásnak, hanem szekerekkel földet hordanak rá. A képen egy sírhalom látható, és nem messze egy várfal. A dobozban egy kis papír fecnin egy üzenetet talált: Igaza volt. A halom Attila sírhelye! Ez szinte biztos! Üdv: M.”

*

2035, szeptember. Ó-Szajla település

– Honnan van a bizonyíték?

– Az mindegy. A lényeg, hogy a forrás az életét tenné az információra. Szinte véletlenül találtak rá, egy zuglói iskola pincéjében. Aki odatette, tudta, hogy egyszer fény fog derülni az igazságra. Szegény már nem élhette meg a pillanatot.

A hatalmas CAT mobil fúrótorony, amit az iraki olajmezőkőn használnak, úgy forgott, mint egy körhinta. A fúrás környékét lezárták és hatalmas kerítéssel vették körül a kiváncsi szemek elől. Senki nem tudta, mit csinálnak ott, mindenkinek azt mondták, hogy környezetvédelmi kutatások folynak. A szenzor hangos csipogásba kezdett, és a fúró megállt: akadályt észlelt, méghozzá fémet. A fúrófejet kiemelték, majd egy infrakamerát engedtek le a közel 50 méteres furatba. A kijelzőkön egy fémdobozt lehetett kivenni. Mértani pontossággal a domb közepének az alján.

– Kérek egy analízist!

– Küldöm!

– A fémtárgy 2 méter hosszú és 60 cm széles, kb. ekkora magas is. Valószínűleg vas. Kiemelése lehetséges, ha még két furatot készítünk, és mobil zsalukat engedünk le. Ha minden jól megy, 2 nap.

– Rendben, igyekezzenek!

A fémdoboz nem egészen 3 nap alatt a felszínre került. A felállított mobil sátorban ketten tartózkodtak a professzoron kívül. A koporsó mellett jól megvilágított labort állítottak fel. A kamerák rögzítettek mindent.

– Óvatosan, maga idióta! – kiáltott rá az egyik technikusra.

– Bocsánat! mondta az illető, majd óvatosan a lézervágóval elvágta a fém oldalán lévő, lakatszerű zárat. Ahogy végeztek, a tetejét leemelték, és félre rakták. Borzasztó nehéz volt, hárman alig bírták el. Alatta megint egy zárt, kicsit fémesebb színű ládát találtak. Azt is leemelték. Valamivel könnyebb volt, mint az előző. A harmadiknál mindhárman hátra léptek. Egy hatalmas arany fedél csillogott a szemük előtt, rajta egy fekvő szarvassal és egy hátra felé nyilazó lovas alakkal díszítve. 

– Uramisten! Ez gyönyörű!

– Ez az – mondta, és fotót készített a telefonjával. – Na fiúk, ezt tényleg óvatosan. 

A koporsó fedele könnyen leemelhető volt. Érdekes, ahogy lehámozták a rétegeket, úgy lett egyre kisebb a belső tartalom. A koporsóban egy erősen mumifikálódott test feküdt, kezében egy arany karddal és nyíllal. A fogazata ép volt, egy sem hiányzott, a kezében egy aranykehely, rajta felirat, rovásírással: Attila hun király, Isten ostora”

– Megvagy! – csettintett a professzor. 

A koporsót egy sugárzásmentes kevlár ládába tették, és egy katonai helikopterrel ismeretlen helyre szállították. 2035-ben a magyarság legrejtélyesebb uralkodója elhagyta nyughelyét, ahol 1600 éve pihent. A jóslat szerint aki megtalálja Attila sírját, újra a magyarok fejedelme lesz. Az ásatás estéjén egy hatalmas sólyom körözött a halom felett, nem repült, csak vitorlázott. Miután kiemelték a koporsót, addig ült a legmagasabb fenyő tetején, míg ki nem nyílt az utolsó aranykoporsó. Ekkor éles visításba kezdett, majd elrepült a lemenő nap korongjában. Aki látni vélte, azt mondta, nem sólyom volt az, hanem valami nagyobb, sokkal nagyobb. Olyan, mint egy turulmadár.

Folyt. köv.

Előzmények: 

Utópia (1. rész)

Utópia – 2. rész (innentől disztópia)

Disztópia (3. rész)

Disztópia (4. rész)

Disztópia (5. rész)

Disztópia (6. rész)

Disztópia (7. rész)

Disztópia (8. rész)

Disztópia (9. rész)

Disztópia (10. rész)

Disztópia (11. rész)

Disztópia (12. rész)

Disztópia (13. rész)

Disztópia (14. rész)

Disztópia (15. rész)

Disztópia (16. rész)

Disztópia (17. rész)

Disztópia (18. rész)

Disztópia (19. rész)

Disztópia (20. rész)

Disztópia (21. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (22-23. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (24. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (25. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (26. rész)

Disztópia 2038, Magyarország (27. rész)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!