November 29,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Disztópia (6. rész)

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,947,854 forint, még hiányzik 52,146 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Furcsán érezte magát. A saját irodájában most más ült a helyén. Azon a helyen, ami csak az övé volt. De gyorsan alkalmazkodott és pókerarccal figyelt, mi fog történni. Szemben vele ott ült a miniszterelnök egy feltűrt ujjú ingben, kissé pirospozsgás arcbőrrel, a maga több mint egy mázsájával, és őt nézte. Mosolygott, majd intett Péternek, hogy távozzon. Ahogy ketten maradtak, csend borult az irodára. Arnold megtanulta a csend hatalmát, ami abban rejlett, hogy a két fél kivár, és az szólal meg először, aki akar valamit. Ébenfa íróasztalán rend volt, csak egy digitális naptár és a szenzoros távirányító volt rajta, amivel a szemben lévő falon elhelyezett monitorokat tudta vezérelni, már ha éppen nem hangutasításokat adott azoknak.

Várt és figyelt. Körülbelül fél perc telt el így, ameddig a miniszterelnök lecsusszant a bőrszékről, és odasétált a terepasztalhoz, amin az ólomkatona hadsereg volt felállítva. Szuszogott, látszott, hogy a kis mozgástól is nehezen kap levegőt. 75 éves korára úgy nézett ki, mint egy hordó, túl volt már egy infarktuson, és kemény diétára fogták, de valahogy nem foglalkozott az orvosai tanácsával. Mindig azt mondta: „csalánba nem üt a ménkű”- és többnyire zsíros, egészségtelen ételeket fogyasztott, mondván egy jó magyar ember magyar konyhán éljen. Egy speciális szakács team folyamatosan készítette az ételeket, amiket zömmel a keleti országok vezetőivel fogyasztottak nagy szeretettel. Ilyenkor a Tokaj-borvidék legjobb borai és pálinkái kerültek még az asztalra, amiről mindig nagy büszkeséggel mesélt vendégeinek. Nem nyúlt semmihez, csak nézte a színes festett katonákat, akik vagy lovon ültek, vagy ágyút töltöttek, vagy szimplán szuronyos puskára támaszkodtak. Háttal állt neki, majd megszólalt. 

– Miért nem mondjuk egy magyar csatajelentet épített meg ólomkatonákból? – kérdezte.

Arnold is felállt, majd odasétált a terepasztalhoz. Rámutatott Napóleonra és így válaszolt:

– Azért, mert számomra ő volt az, aki a legnagyobb stratéga volt a maga idejében – kis szünetet tartott, és folytatta -, de gondolom nem ezért jött ide személyesen, hogy ezt megtudja.

– Nem, ezt jól gondolja, nem ezért jöttem – válaszolt, és szembefordult az ezredessel.

Az igazság az, hogy soha nem tartotta nagyra a miniszterelnököt, ellenkezőleg. Egy szerencsés flótásnak tartotta, akinek jó lapokat osztott a történelem, és azokat a maga hasznára tudta fordítani. Az ő dolga a parancsvégrehajtás volt, nem az, hogy azon gondolkozzon, mi a helyes vagy helytelen. Megtanulta, hogy olyan embereknek dolgozott az élete során, akik nem a jófiúk közül kerültek ki. Viszonylag fiatalon magasra jutott a ranglétrán, a lojalitás csak a pénzhez kötötte. Csak a véletlen műve volt, hogy pont a magyar állam fogadta fel zsoldosnak. Annak idején a miniszterelnök hamar rájött, hogy azt, amit összelapátolt magának, meg is kell védenie, ahhoz meg hadseregre lesz szüksége. Volt régen még TEK-je, de az annyira specifikus volt, hogy nem volt ütőképes nagyobb tömegekkel szemben. A külső határokat az oroszokkal és Kínával védték, de szükség volt egy a belső biztonságot felügyelő szervezetre is, ez volt az NVH. Amit Arnold rakott össze, nem kis munkával. Tökéletesen működött, a biztonsági rendszer az egyik legkomolyabb volt a világon, a feladat csak a felügyelet volt, az meg profin működött.

– Tudom, abban állapodtunk meg, hogy nem szólok bele a dolgába, ezredes, de úgy tűnik, tégla van a csapatában.

– Tégla? -kérdezett vissza meglepődve.

– Igen, méghozzá elég magasan képzett.

– EU, vagy az oroszok? Estleg Kína? – kérdezte hangosan.

– Nem tudom, erre magának kéne tudni a választ, nem?

– És honnan van információja?

– Tudja, ezredes, az elmúlt 40 évben megtanultam, hogy senkiben sem bízhatok, ezért ez a fajta érzékszervem az évek során hiperérzékennyé fejlődött. 

-Van valami, amiről nem tudok? – kérdezte meglepetten az ezredes. Most már nehezen palástolta az érzelmeit, mert úgy érezte, eltitkoltak előle valamit. Nem szerette, ha a megbízója visszatart információkat, az később kényes félreértésekhez vezethet. 

– Nézze – fordult szembe vele és felnézett rá -, annyiszor próbáltak már engem eltávolítani az évek során, hogy el sem tudom önnek mondani, de nyilván ezzel tisztában van. Amit most elmondok, arról csak maga fog tudni a közvetlen bizalmasaimon kívül.

Arnold állta a kis ember tekintetét, és bólintott, ezzel jelezve, hogy számíthat a diszkréciójára.

– Az elmúlt években nagy hangsúlyt fektettem egy génkutatás tökéletesítésére. Ez óriási kihívás volt a tudósainknak, és nagyon sok HUN coinba került. Létrehoztam a Nemzeti Génlabort Dr. Cserényi Zoltán vezetésével, akinek az volt a feladata, hogy kétezer éves ásatási leletekből kivonják a legősibb DNS-t. Létre fogjuk hozni – mi, magyarok elsőként a világon – az Ősi HUN nemzetség génállományából a 21. századi ősmagyar replikáját. A kutatások alapján egy igen komoly felfedezésre jutottunk, mégpedig arra, hogy a magyar gének egyedülállóak a világon. Én mindig mondtam, hogy különleges nép vagyunk, de ezt most be is fogom bizonyítani a világnak – mondta teljesen átszellemülten. A tekintete tüzes volt és elszánt.

– Ennek a laboratóriumnak az a feladata, hogy készítse el az Attila idejében harcoló magyar harcos géntérképét – most már szinte önkívületbe esett saját magától. Én leszek Európa Frankenstein-je! – és úgy vihogott, mint egy hiéna.

Arnold csak állt ott, annyira lesokkolta az, amit hallott, hogy nem tudott megszólalni. Ez az ember megőrült, ez volt az első gondolata. Aztán rájött, hogy már régen is merész húzásai voltak, de ez vitt mindent. Mi köze neki ehhez? Nem is akarta volna hallani ezt az agyament ötletet, de most már késő, első kézből jött az információ, lehet ha mástól hallotta volna, csak legyint egyet, mert ekkora baromság nem jutna eszébe senkinek. És mégis. Ez nem diktátor, hanem egy őrült, pont olyan, mint gyerekkorában a Marvel filmek gonosz szereplői. A miniszterelnök hirtelen visszazökkent a valóságba, majd vigyorogva visszamászott az íróasztal bőrszékébe.

– És miért gondolja, hogy tégla van a csapatomban, ha nem is tudtam erről az egészről? – tette fel a kérdést.

– Látom, figyel! Ezért is szeretek magával dolgozni. Az ön egységei úgy védték a labort, hogy nem is tudtak róla, hogy létezik egyáltalán. Érti már?

Arnold agya gyorsan járt, ezek szerint ez annyira titkos volt, hogy nem is vette észre senki? Még ő sem? Hol van ez egyáltalán? Meg mi az, hogy „úgy védtük”? Sok itt a kérdés. Mi a fene ez az egész? 

– Nézze, ha engem mint a biztonsági rendszer fejét kihagytak ebből, akkor ne kérje rajtam számon, hogy az én egységemben van egy informátor, ha előttünk is titkolták ezt az egészet! – most már kimondottan idegesítette ez a helyzet. Keresse azok között a spiclit, akiket beavatott!

Hirtelen csend támadt kettejük között. Arnold próbált a testmozdulatokból valami információt kiolvasni, de nem sikerült. Ismét várakozó álláspontra váltott, és nem vette le a szemét a miniszterelnökről.

– Nyugodjon meg! Kérem! Nyilván nem hibáztatni akarom, hanem azt, hogy segítsen megtalálni, ki az, aki elárulta a labort – váltott az  arckifejezésén, most már a szemei mintha könyörögtek volna. – Hibát követtem el, hogy nem vontam be magát, de értse meg, ez nem derülhet ki, mert az emberkísérleteket nemzetközi szinten is durván elítélik. Érti már? – nézett kérdően az ezredesre.

– És mi jutott ki? – kérdezte Arnold, most már kíváncsian. 

– Sajnos minden. Ez a rossz hír – válaszolta -, de az informatikusok bemérték, hol landolt az információ, és ez a jó hír! – majd megnyalta a száját, és úgy nézett az ezredesre, mint egy kisgyerek, aki rosszat tett.

– Tehát ha jól értem, akkor az én feladatom a tűzoltás lenne? – kérdezte.

– Igen, mivel az információt még nem nyitották meg, ezért gyorsan kell cselekednie. És lenne egy kis terepmunka is. Érti mire gondolok, ugye?

– Igen, értem, most már mindent értek – válaszolt, majd visszaült ő is a fotelbe. – Csak akkor vállalom, ha mindent elmond erről az egészről. Tudnom kell mindent, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak – most már ő diktált, de nem tetszett neki ez az egész, nagyon nem. – Hallgatom, miniszterelnök úr!

Folytatása következik. 

ELŐZMÉNYEK:

Utópia (1. rész)

Utópia – 2. rész (innentől disztópia)

Disztópia (3. rész)

Disztópia (4. rész)

Disztópia (5. rész)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!