December 22,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

VODKAJÉG


Szenteltvíz vodkával és jéggel (30. rész)

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,604,937 forint, még hiányzik 395,063 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

– Szia! Mi van, csak nem én keltettelek?

– Nem! Vagyis de. Szarul aludtam, aztán hajnalban elnyomott az álom…

– Akkor jó reggelt!

– Mi újság?

– Lekértem a bíboros anyagát.

– És?

– Semmi.

– Hogy érted, hogy semmi?

– Úgy, ahogy mondom…

– Mesélj!

– Na szóval, emberünk 1939. 01. 28.-án született Vajszlón, édesapja kovács és kályhásmester volt. Pécsett járt középiskolába, a háború alatt elárvult, apját agyonlőtték a budapesti ostrom alatt. Állami gondozásba kerül, gondozói szeretik és támogatják, sőt egy pap – aki az intézet tanítója – magához veszi az árva gyereket, és otthonában tanítja tovább. Utána 1964-től a teológiát tanult Rómában, ugyanott szentelték pappá 1970-ben. 1976-ban teológiai doktori oklevelet szerzett. Papi szolgálatát 1976-ban káplánként kezdte. 1976-77-ben prefektus a kolozsvári Tamás Apostol Fiúnevelő Intézetben, 1977-84-ben a veszprémi szeminárium tanára, majd 1984-tól szentszéki kötelékvédő. 1984-ben püspöki tanácsos, 1984-88-ban püspöki titkár lett. Aztán a Balatoni régióban tevékenykedett: plébános, majd esperes lett. 1990-től esztergomi érsek, prímás és bíboros. Több nyelven beszélt, angol, latin, olasz, közvetlen munkatársai és hívei szerették, csak jó véleménnyel voltak róla. Röviden ennyi.

– Hát ez nem sok.

– Már megbocsáss, de ebből nem az jön le, hogy egy elvetemült pedofil pappal állunk szemben.

– Hé! Én nem mondtam, hogy pedofil! Én azt mondtam, hogy a múltban valamit elkövethetett, amiért most vettek rajta revansot.

– Mindegy, egyelőre ennyink van.

– Ez is valami. Szét kell osztani a munkát.

– Ha valaki ilyen magasra jut, ott már lehettek befolyásos barátai, nem gondolod?

– De, sőt. Pont ezt gondolom én is.

– Ennyit visszamenni az időben, és kutakodni valaki után, akinek az ismerősei vagy nem élnek, vagy már semmire nem emlékeznek a múltból, vagy ha mégis, csakis a jóra általában… hát nem tudom.

– Akkor?

– Akkor várunk.

– Mire?

– Hogy az elkövető ismét üzenjen.

– És mi van, ha nem lesz több üzenet, mert csak személyes bosszú áll a háttérben? Mondjuk a bíboros molesztálta, és ne mondd, hogy nem ez az, amire gondoltál. Tehát megtörtént a leszámolás, és kész.

– Nem hinném…

– Mert?

– Mert akkor nem hagyott volna üzeneteket. A csiga, a szimbolikus dátum és a Biblia üzenet.

– Ezek csak feltételezések. Mi van, ha véletlen az egész? Nem érdekelte a dátum, csak pont azon a napon jött el az ítélet órája? Vagy a Bibliába csak belelapozott, hogy betömje a kiabáló száját? Ha egy keresztrejtvény lett volna a keze ügyében, akkor azzal tömi be a száját…

– És a csiga?

– A csiga? A csiga az meg arra járt… mit tudom én?!

– Na látod, ha kettő a véletlen műve, akkor a harmadik meg tudatos? Te sem hiszed el, amit mondasz!

– Lehet, de ezen nehéz lesz elindulni.

– Tudom. De gondolkodnom kell. Találkozzunk a Burger King parkolóban, a budaörsiben, egy óra múlva. Szólj Barthának is, addig végiggondolom az egészet.

Ez így nem kerek, vagyis nagyon is kerek, de ettől olyan gyanús. Általában a makulátlan múltú és feddhetetlen emberek a legnagyobb gazemberek. Vagy lehet, hogy tényleg csak egy sátánista, elmeháborodott idióta befüvezve kiélte a perverz hajlamait egy szerencsétlen, öreg papon? Minden lehet, meg annak az ellenkezője is.

És ezek a kurva elméletek, amiket mindig felállított az elméjében és ragaszkodott hozzájuk, amíg meg nem tudta cáfolni azokat. Volt már így, és aztán, ha évekkel később is, de neki lett igaza. Neki és a belső hangnak, akivel állandóan viaskodott. De a végén sajnos mindig igaza lett. Hányszor rábaszott már ezekre a csökönyös és kusza teóriáira. És ezek miatt volt ő a legjobb, tudta ezt, és egyben átkozta is magát emiatt, mert mindig mindent érzelemből, és nem szakmai szempontból közelített meg. Persze a tények és a bizonyítékok sokszor mást mutatnak, de valamiért ő ezeket inkább reciprok értékként kezelte, vagyis a kézenfekvő dolgokat titulálta a dolgok ellenkezőjének. Nehéz ez a fordított gondolkodás, de neki ez úgy ment, mint másnak a tükörírás. Képes volt egy ügyet első ránézésre azonnal megoldani, elég volt kimennie a helyszínre, és logikai következtetéseket levonnia. Sokszor emiatt volt a legtöbb balhéja a feletteseivel, de mióta Bartha lett a közvetlen főnöke, azóta ezek a cirkuszok megszűntek. Bartha mindig kiállt érte, és ha valami nem tetszett neki, azt szemtől szemben megmondhatta neki. Lehet, hogy akkor és ott összeszólalkoztak, de miután mindketten átgondolták a dolgot, vezető létére be tudta ismerni, ha tévedett. Ritka ez a fajta ebben a szakmában, ahol mindenki csak tapos, hogy minél nagyobb beosztásban nyugdíjazzák. Nem volt csapatjátékos, csak Bartha és Lívia voltak azok, akiket megtűrt, és ők is elviselték a rigolyáit. Így voltak ők egy kis team a nagy egészen belül. Bár amikor elvált a feleségétől, Lívia túlságosan is közel került hozzá. Mondhatni, szerelem volt köztük, sokat segített neki, hogy feldolgozza a családi kötelék elvesztését. De Lívia – bármennyire is szerette – nem tudta megadni neki azt, amire igazán vágyott. Talán azért, mert a felesége teljesen alaptalanul vádolta azzal, hogy viszonya van vele. Pedig akkor még nem volt, csak jóban voltak, és mivel sokszor több időt töltött a munkahelyén, mint otthon, óhatatlanul közel kerültek egymáshoz. Aztán, amikor már otthon állandóak voltak a gyanúsítgatások és számonkérések, akkor átlépte azt a bizonyos vonalat, amit addig soha. És Lívia lett a vigasza és támasza. De ez már rég volt, és talán ezért sem tudta soha közel engedni magához a nőt, mert valahol mégiscsak ő volt az ok. A kollégái mind odáig voltak a fiatal nyomozó csajért, aki a főiskola után, a tökéletes fenekét hangsúlyozó  farmerben, pisztollyal az oldalán, a feszes mellei között logó jelvénnyel megjelent a gyilkosságiaknál. Az arca, mint egy apacs indiáné, olyan kreol volt, és a lófarokban összefogott haja, diszkrét sminkje, az egész kisugárzása és életvidám stílusa, mind-mind foglalkoztatták a vele kapcsolatba kerülők fantáziáját. Mert persze, hogy a férfiak fantáziája beindul, és már csak egy titokzatos vágy tárgyaként tekintettek rá. Lehet, hogy pont ezért találtak egymásra, mert ő soha nem ragadtatta el magát a nőtől, és ez menedéket nyújtott Líviának az éhes farkasok között. Szakmai kapcsolatból barátság, aztán szex, végül támasz lett. Neki is jólesett az empátia és rajongás, amit a nőtől kapott, bár volt köztük 20 év, akár a lánya lehetett volna, de soha nem érzete a korkülönbséget. Lívia okos és magabiztos volt. Bár első ránézésre sokan azt hitték, hogy egy plázacica, de ez csak amiatt volt, mert vigyázott a külsejére és a megjelenésére. Nem volt hivalkodó, mégis olyan tökéletes teste volt, hogy ha turkálóból öltözködött volna, akkor is azt hitte, aki nem ismerte, hogy egy díva. Megközelíthetetlennek tűnt, pedig egy nagyon kedves és barátságos lány volt. Aztán szakított vele, mert nem akarta átverni. Nem volt még kész egy újabb kapcsolatra, és nem akarta, hogy a lány hiú ábrándokat kergessen. Nem akart még egy családot, gyereket. Egyedül akart lenni, de Líviának ez nem tetszett. Nem állt készen. Aztán szakítottak, de a barátság megmaradt. Líviának azóta nem volt senkije, és valószínűleg még mindig Koltaynál járt. Ez van. Majd talán egyszer, valamikor. De nem most.

Betett egy kapszulát a kávégépbe, és lefőzött egy arabicát magának. Azátn elővette a cigijét, rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, és az álmán gondolkozott. A nővér, ahogy kéjesen hívogatja magához… micsoda faszság! Megint érezte, hogy merevedése van. Felállt és kiment a fürdőbe, ahol hideg vízzel megmosakodott. A tükörből egy karikás szemű, borostás férfi nézett vissza rá.

– Ej, ej, Koltay! Térj észhez! Ez egy apáca! – mondta a saját tükörképének.

Tudta, hogy Andrea nővér tud valamit, érezte, és azt is, hogy muszáj lesz beszélnie vele. Olyan érzése támadt, mintha randevúra készülne, az alhasa görcsbe rándult. Megbabonázta a nővér. Ilyen gyönyörű nőt még nem látott, bár igazából csak az arcát látta, azt sem tudta, milyen a haja színe vagy hossza. Hogy milyen lehet az alakja vagy az illata. Csak a szemei, amelyek igéztek, ha belenézett, csupa ártatlanság és jóság. Meg egy kis magány és szomorúság, főleg amikor a bíborosról beszélt. Koltay akkor legszívesebben magához ölelte volna és megvigasztalja. De ez teljességgel lehetetlen, és pont ettől volt az egész olyan felfoghatatlan. A kísértés és vágy, amit ez a földöntúli tekintet váltott ki belőle, teljesen összezavarta. Mindig csak a kétely és a levegőben lógva maradt válaszok. Neki ezek jutnak, mert a végén a válaszokat mindig neki kell megadnia, méghozzá úgy, hogy azok valóban hitelesek legyenek. És itt szokott csődöt mondani a tudománya, mert érzelmi beállítottságú volt mindig is, ami sokszor a legnagyobb erény, de egyben a legnagyobb átok is.

Folyt. köv.

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész

6. rész

7. rész

8. rész

9. rész

10. rész

11. rész

12. rész

13. rész

14. rész

15. rész

16. rész

17. rész

18. rész

19. rész

20. rész

21. rész

22. rész

23. rész

24. rész

25. rész

26. rész

27. rész

28. rész

29. rész

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.