Április 16,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VODKAJÉG


Szenteltvíz vodkával és jéggel (31. rész)

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,290,098 forint, még hiányzik 709,902 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

– Te reggel kilenckor képes vagy enni ebből a szarból? – csodálkozott rá Barta Koltay hatalmas hamburgerére.

– Köszi, neked is jó étvágyat! – vágott vissza Koltay.

– Na, fiúk! Nem ezért vagyunk itt, hogy gasztronómiai megjegyzéseket tegyünk egymásra – szállt be a diskurzusba Lívia, aki cappucinót szürcsölgetett egy papírpohárból, és közben Koltay sült krumplijából csemegézett.

– Mindig mondom, hogy a… – nem tudta befejezni a mondandóját, mert Koltay folytatta helyette.

– … gyorskaja gyorsabban öl, mint a golyó!

– Pontosabban a mikrós kaja, de persze ez igaz ezekre a gyorséttermi műkajákra is, bármennyire is nem érdekel titeket. Mennyi feldolgozott rákkeltő adalék van ezekben, te jó ég!

– Miért nem mentél étkezési tanácsadónak? – kérdezte teli szájjal Koltay, miközben hevesen törölgette a borostájára ragadt majonézt.

– Lehet, hogy jobban jártam volna, mint ezzel a sok szarral, ami napi szinten ömlik a nyakamba.

– Meg a mienkbe.

– Na jó, akkor munkára! Mi a témája ennek a reggeli parkolói meetingnek?

Koltay gyorsan bekapta az utolsó falatot is, ivott még az üdítőjéből, megtörölte a kezét és jelezte, hogy mindjárt kezdi, csak előbb lenyeli, ami még a szájában van.

– Van valami fejlemény? – kérdezte közben Barta Líviától, aki szemmel láthatóan élvezte a két férfi közötti eszmecserét.

– Csak az, amit elmondtam már neked is. A bíboros makulátlan életútja és rejtélyes halála.

– Kicsit utánanéztem a döglött aktákban, hátha találok valami ehhez hasonló cselekményt, de semmi. Rituális gyilkosság vagy ehhez hasonló nem nagyon történt a magyar kriminalisztikában eddig. Tehát egyedülálló az eset. Mondhatni történelmi esemény, azzal a különbséggel, hogy ha ez meg is oldódik, nem lesz feltüntetve a szakirodalomban – elmélkedett Barta hangosan.

Koltay elővette a cigijét és rágyújtott. Egy eredeti Zippo öngyújtója volt, amit egy amerikai CIA-s ajándékozott neki még Amerikában. Itthon megnézette egy hozzáértővel, aki szerint ezt valószínűleg még a vietnámi háborúban használták, mert bele volt gravírozva egy évszám, egy hely és egy idézet: 1968, Hanoi – I don’t smoke, but i like to burn things. Ami magyarul annyit tesz: Nem dohányzom, de szeretek elégetni dolgokat. A jellegzetes hang, ahogy a kis fémkupak lepattan a tetejéről, és nagy szikrázások közepette lángra gyújtja a kanócot, majd ahogy a benzin szaga keveredik az égett dohány illatával… egyszerűen mámorító rituálé. Egy kis tárgy és mennyi minden van benne, egy igazi szimbólum. A veteránok kabalaként tekintettek rá, és féltve őrzött kincseik közé tartozott az USA-ban. Ezért is vigyázott rá annyira, mert tudta, hogy akitől kapta, annak biztosan fontos volt, mint ahogy ők is jó barátságban váltak el egymástól. 

Leszívta a füstöt, és maga elé bámulva kifújta.

– Beszélnem kell az apácával.

– Nem lehet.

– Miért?

– Mert ránk vannak szállva. 

– Megoldom. Tudhat valamit. Az atyát hiába faggatjuk. Nem fog terhelő dolgokat mondani. Ezt tudjuk.

– Az apáca miért tenné?

– Nem tudom. De szerintem tud olyan dolgokat, amelyeket ki lehetne szedni belőle.

– Csak óvatosan.

– Azért az elég durva, hogy itt állunk egy igen durva üggyel szemben úgy, hogy sunnyognunk kell.

– Tudom. Ez van. Mit tehetnénk?

– Borítsunk!

– Hülye vagy? Abban a pillanatban kicsinálnának minket, és egyébként is, ki foglalkozna vele? A közmédia és az állami sajtó a kezükben van, sehol nem hoznák le, maximum az ellenzék harapna rá, de ennyi. Pár hétig téma lenne, aztán ezek lesöpörnék az asztalról, a végén pedig minket rágalmaznának meg, hogy csak kitaláltuk az egészet. Nézd meg, mi lett a Szájer-üggyel vagy a Borkaival. Nem az emberek ellen nyomoznak, hanem az ellen, aki terített. Ilyen szemét világ van körülöttünk, az igazság senkit nem érdekel, csak az érdekek. Hadd ne kelljen ezt ecsetelnem.

– Igazad van, és valószínűleg emiatt figyelnek minket. Ezért mondom, hogy a bíboros sáros volt, de kit érdekel ez? A sok hithű katolikus tudomást sem venne arról, ha kiderülne valami a bíborosról. Egyszerűen nem hinnék el.

Csend lett. Mindhárman a gondolataikba merültek.

– Durván egy hét telt el, és semmi.

– Várhatunk, de attól ez az ügy nem fog megoldódni.

– Pedig várnunk kell, mást nem tehetünk.

Ahogy ezt kimondta, Barta telefonja megszólalt. 

– Tessék!

A többiek vártak, hogy mit beszél a főnökük. Amíg Barta a fülén tartotta a telefont, a többieket nézte, majd kihangosította a hívást.

– … bejelentés a segélyhívóra! Azonnali intézkedést kértek, induljon! – majd megszakadt a hívás. 

– Ki az?

– Az ügyelet. Indulás!

Koltay és Lívia egymásra néztek, majd mindhárman Barta autójához szaladtak. 

– Kössétek be magatokat! – adta utasításba, majd hatalmas kerékcsikorgással kikanyarodott a parkolóból.

A kék villogót kikapcsolta, amint a zsámbéki premontrei kolostor turisták részére fenntartott parkolójába kanyarodott. A környéken hemzsegtek a helyszínelők és az egyenruhás rendőrök is. A környékbeliek a kifeszített POLICE feliratú szalag előtt ácsorogtak, és kíváncsian nézték a felhajtást. 

– Barta a gyilkosságiaktól!

– Jöjjenek! – mondta, majd felemelte a szalagot, hogy át tudjanak bújni alatta a többiek is.

– Mi történt? – kérdezte Barta, miközben gyors léptekkel elindultak a romtemplom irányába.

– Reggel bejelentés érkezett, amikor a jegypénztárt megnyitották, hogy a templomban valakit megfeszítettek. 

– Ki találta meg?

– A gondnok.

– Hozzányúltak?

– Nem. Mindent úgy hagytunk, ahogy megtalálták. A főbejáraton menjenek be, majd balra. Nem fogják eltéveszteni.

– Köszönöm!

A három nyomozó szinte egyszerre lépett, és tempósan a tetthely felé haladtak. A félig rom, félig ép középkori templom olyan hatást keltett, mintha valami kosztümös film forgatási helyszínén lettek volna. De közel sem. Az impozáns kolostor majdnem 1000 éve áll itt az erdő szélén, szemtanúja volt a történelem véres időszakainak, túlélte a lovagokat, törököket, németeket, egyedül egy földrengést nem tudott átvészelni, ekkor omlott le az egyik fele, és csonkult meg az egyik tornya. Igaz, restaurálták, de valójában csak állagmegóvást hajtottak végre rajta, ezzel is visszaadva a kor szellemiségét. Sokáig nem volt látogatható, de az utóbbi időben megnyitották a turisták előtt. A magas kőfalak némán magasodtak a kis csapat körül; sok mindent láttak már, sok vért ontottak ki a tövükben. Ha ezek a kövek beszélni tudnának…

Koltay úgy nézelődött, mint egy kíváncsi gyerek az osztálykiránduláson, hátha észrevesz valami nem oda illő részletet.

– Erre! – szólt oda nekik egy civil ruhás nyomozó.

Balra fordultak és egy félig leomlott oltár előtt találták magukat. Az oltár mögött egy kétméteres kőkereszten egy meztelen férfi volt megfeszítve úgy, ahogy Jézust is kivégezték annak idején. A kereszt alján és a holttesten számok voltak, amelyeket a helyszínelők helyeztek el, miközben folyamatosan kattogtak a fényképezőgépek. 

– Hol a halottkém?

– Itt! – jött a válasz egy talpig fehér overallban lévő férfitól.

– Hallgatom!

– A halál beállta éjfél körül lehetett, nem akartam leszedni, de a a bőr színéről erre következtetek. Majd boncolás után pontosabban meg tudom mondani. Úgy néz ki, megfojtották, pontosabban megfulladt a nyakára tekert kötéltől. A kezeit és lábait kikötötték, majd a nyakát is a kereszthez rögzítették. Igazából nem fojtották meg, hanem a saját testsúlya végzett vele.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy amikor kikötötték, még élt. Tehát a lábával tudta tartani magát. Nézze csak! – a kőkereszt talpazatára mutatott. – Látja? Erre állították fel, és ameddig volt benne erő, addig pont úgy tudott állni, hogy ne szorítsa a nyakát a kötél. Tehát egyensúlyoznia kellett. Ez legfeljebb 20-30 percig lehetséges, mert ezután olyan fájdalom keletkezik a sarokcsontban, hogy…

– …hogy nem bírja tovább tartani magát, és összerogyik, majd megfullad a saját súlyától.

– Pontosan. 

– Hogy tudta ide kikötni?

– Valószínűleg elkábította.

– Egyedül csinálta?

-Úgy néz ki.

– Ki az áldozat?

– Egy pap. 

– Idevalósi?

– Nem. Legalábbis a gondnok nem ismerte fel, 65 éve él itt. 

– Hány éves lehet?

– 70-80 közöttinek tippelem.

– Van értékelhető nyom?

-Majd meglátjuk. De várjon csak, ezt a szájában találtuk!

A bizonyítékok feliratú ládából egy összegyűrt papírlapot vett elő. Barta egy gumikesztyűt húzott a kezére és átvette a papírgalacsint.

De a gyáváknak, és hitetleneknek, az utálatosoknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban; ez a második halál. (Jelenések könyve 21:8)

Koltay elővette a cigarettáját, és rágyújtott. 

– Mondtam, hogy várjunk. 

– Na most mi lesz?

– Úgy látszik, emberünk annyira nem szeretné, ha titokban maradna az, amit tett.

– Igazad van. Hiába akarnak ezek sunnyogni, nem tudnak. Gondolom, nem talált semmit a sajtóban a bíborosról, ezért most olyat tett, amit nem tudnak eltussolni. Kiugrasztotta a nyulat a bokorból.

– Mondtam én, hogy üzenni akart. Az első nem jutott célba, ez most betalált. Már a parkolóban van a sajtó. Kár volt titkolóznia a belügynek, vagy mit tudom én, hogy kinek.

– Hát ez most bebaszott! 

– Az megvan, hogy itt most megfordult a kocka?

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy a bennfentesek nem szeretnék, ha kiderülne valami, az elkövető meg igen. Na ez az igazi paradoxon. Kurvára sorozatgyilkossal van dolgunk, aki ráadásul brutálisan profi.

– Nem biztos, hogy ugyanaz az elkövető.

– Minden vagyonomat felteszem rá, hogy igen!

A három nyomozó úgy állt a feszület alatt, mint a Jézust őrző hóhérok a Golgota hegyen. A fejük felett egy holló körözött, majd lomhán landolva a csonka torony aprócska bádogkupolájára ült. A csőrét a kőfal oldalán tisztogatta, majd tollászkodni kezdett. A szárnyai alá dugta a fejét és megborzolta koromfekete tollazatát. Nagyot károgott, majd elrepült a falu irányába.

Folyt. köv.

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész

6. rész

7. rész

8. rész

9. rész

10. rész

11. rész

12. rész

13. rész

14. rész

15. rész

16. rész

17. rész

18. rész

19. rész

20. rész

21. rész

22. rész

23. rész

24. rész

25. rész

26. rész

27. rész

28. rész

29. rész

30. rész

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.