Koltay már a bejáratnál érzékelte, hogy valami nem stimmel. Pár nappal ezelőtti látogatásakor szinte pezsgett az épület, és mindenhol idős embereket lehetett látni, most azonban sehol senki. Az időjárás sem nagyon adott okot arra, hogy üres legyen az otthon parkja. Ugyan reggel 10 óra volt, márciushoz képest már szinte kora nyárias idő volt. Ahogy a bejárathoz ért, szintén furcsa dolgot észlelt: a portán senki nem volt, és az egész előcsarnokot valami kísérteties üresség járta át. Mintha kipakolták volna az egész épületet, és csak a bútorokat hagyták volna a helyükön. Óvatosan belépett a recepcióra, és félhangosan beköszönt a porta mögötti félig nyitott ajtón.
– Jó napot! – mondta, de nem jött válasz. Bekopogott, majd benyitott a helyiségbe, ahol szinte minden üres volt. A polcokat lepakolták, a szekrények ajtajai mind nyitva voltak és olyan üresen tátongtak Koltay felé, mintha valami éhes vízilovak lennének.
– Mi történt itt? – tette fel félhangosan, maga elé beszélve a kérdést.
Kihátrált és elindult a földszinti folyosó felé, ahol még az atyával találkozott, amikor kihallgatta.
– Hahó! Van itt valaki?
Válasz sehonnan nem érkezett. Bekopogott egy-egy ajtón, de azok mind zárva voltak. Sehol senki. A villanykapcsolót kereste, mert ahogy beljebb sétált a folyósón, úgy lett egyre sötétebb; ide már nem szűrődött be természetes fény. Elővette a mobilját, és be akarta kapcsolni a zseblámpa funkciót, ám véletlenül kicsúszott a kezéből, és a padló kőburkolatán szilánkosra tört.
– Az istenit, a picsába! – káromkodott egy hangosat, mikor meglátta, hogy elsötétül a mobilja kijelzője. De ahogy elhagyták a száját a csúnya szavak, a háta mögül egy női hang szólította meg.
– De nyomozó, itt nem beszélünk csúnyán! Az Istent nem káromoljuk!
Megfordult, mert végre valakitől segítséget tud kérni, de ahogy a háta mögül érkező fénybe nézett, elhomályosodott a tekintete. Azt látta, hogy áll ott valaki, de azt nem, hogy kicsoda.
– Hölgyem! Nővér! Segítene? Mi történt itt?
– Itt semmi nem történt, nyomozó. Nyugodjon meg.
– Andrea nővért keresem – a hangjába kíváncsiság és aggodalom vegyült, arra gondolt, hátha nem találja meg a nővért az épületben, mert ő is elment.
– Andrea nővér az emeleten van, kövessen, oda vezetem! – azzal hátat fordított Koltaynak és gyors léptekkel, mint aki úszik a föld felett, elindult a lépcsőház irányába.
– Várjon kérem, ne olyan gyorsan, mert nem tudom tartani a lépést!
Válasz nem jött, a női alak nem lassított előtte. Gyorsan szedte a lábait, hogy lépést tudjon tartani a titokzatos nővel. Ahogy az aulába érkezett, a nő eltűnt.
– Most hol az ördögben van? Mondtam, hogy lassabban, mert nem tudom követni!
– Ejnye, nyomozó! Már megint az a mocskos beszéd!
Körbenézett, megpróbálta kideríteni, honnan jön a hang, de nem tudta beazonosítani a forrást. Aztán hirtelen az emeleti lépcső tetején megpillantotta a még mindig beazonosíthatatlan alakot.
– Jöjjön, erre van, akit keres!
Koltay kettesével szedte a lépcsőfokokat, nehogy elveszítse megint szem elől a nőt, de mire felért, megint nyoma veszett. Szórakozik vele ez az apáca? Vagy kicsoda ez? Az emeleti szobák ajtajai már tárva-nyitva voltak, és mindegyiken be tudott kukucskálni. Mindegyik üres volt, az egyikben látott csak egy idősebb papot, aki az ablakon bámult ki, de Koltayról tudomást sem vett, pedig az hangosan beköszönt neki.
– Mi a fene folyik itt?
Már emlékezett erre a részre, itt volt a bíboros szobája, pont ennek a folyosónak a végén. A titokzatos nő megint feltűnt a folyosó végén, és kacagva odaszólt Koltaynak.
– Itt van! – mondta, majd beosont abba a szobába, ahol a bűntény történt.
Koltay kicsit lassított a léptein, majd az ajtófélfához érve megállt, és benézett a szobába. A fegyveréhez nyúlt, amit a hónaljtokjában hordott. Volt egy baljós érzése, ami ösztönösen arra késztette, hogy bármi is lesz a szobában, az vagy támadni fog, vagy neki kell esetleg majd védekeznie ellene. Majdnem leesett az álla attól, amit ott látott. Hirtelen vissza is hőkölt, majd újra benézett, hogy meggyőződjön még egyszer arról, nem csak képzelődik-e.
A szobában lévő ágyon Andrea nővér négykézláb vonaglott – igen, vonaglott -, ez volt a jó kifejezés rá. Az egyetlen ruhadarab a fején lévő kendő volt, a teste meztelen volt. Pontosabban még egy harisnya is volt rajta, amolyan szexi fehérnemű, nem jutott eszébe, aztán beugrott a neve: combfix. Igen, egy hófehér combfix takarta Andrea tökéletes lábait, a bőre szinte ragyogott, kicsit kreol volt. És érintetlen. Koltay nagyokat nyelt a látványtól, úgy érezte magát, mintha egy sztriptízbárban kukkolna egy prostituáltat. Zavarban volt, egyben izgalomba is került a látványtól.
– Andrea nővér, mit csinál itt? – szólt be félve a szobába.
– Nem látja, nyomozó? Magát várom. Jöjjön be, és kérdezzen bátran! Bármire válaszolok. Bármire.
– Bármire? – kérdezett vissza Koltay.
– Igen, bármire.
Koltay nem tudott összpontosítani, a fegyverét visszatette a tokjába, és félve belépett a szobába. A nővér feneke pont szemmagasságban volt vele, és annyira erotikus látványt nyújtott, hogy Koltay merevedést érzett a nadrágjában. Andrea nővér kéjesen hátrafordult, és végigmérte Koltay férfiasságát.
– Nyomozó, látom, beindult végre a fantáziája – a kezével intett neki, hogy lépjen hozzá közelebb.
– De én ezt nem tehetem – krákogott Koltay, mert kiszáradt a szája, és nem tudott gondolkodni.
– Ne féljen, nyomozó, nem lát minket senki, és én nem mondom el senkinek azt, ami itt történni fog.
– Miért, mi fog történni? – már-már félve kérdezett vissza, akár egy szűzfiú, aki életében először találkozik nővel.
– Mindjárt megmutatom! – válaszolt kéjesen a nővér.
Koltay szép lassan az ágy széléhez araszolt, és meg akarta érinteni a nővér tökéletes fenekét, de amikor hozzáért volna, a tűzjelző hangos szirénázásba kezdett.
– Ti-ti-ti-ti – egyre hangosabban, de Koltay nem foglalkozott vele, csak meg akarta fogni Andreát. Az idegesítő hang még hangosabban vonyított, majd egy telefon is megszólalt. Nem érdekel ez a szar, égjen le az épület, ilyen nőt ő még nem látott.
A következő pillanatban Koltay az ágyában úgy ült fel, mint egy Keljfeljancsi. Az ébresztőórája ritmikusan dudált, és közben a mobilja is megszólalt az éjjeliszekrényen, ahova előző este letette. Izzadt, egyben nagyon mérges is volt, hogy amit átélt, csak egy álom volt. Csak egy álom. A francba! Letörölte a homlokáról és a mellkasáról az izzadságot, és beleszólt a telefonba:
– Tessék, itt Koltay!
Folyt. köv.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.