Galambos már az irodájában volt, amikor Szilágyi belépett hozzá. Telefonon éppen eligazítást tartott, illetve reggelit és kávét rendelt fel az étkezőből. Intett Szilágyinak, hogy üljön le.
– Igen, és mindkét felét pirítsa meg nekem, ne úgy, mint a múltkor! Kér tojást? Nem maga!
– Én? Köszönöm nem..
– Jó, akkor csak 4 tojás lesz, rántottában, igyekezzen! – adta ki az utasítást, majd teátrális mozdulattal letette a kagylót. – Jó reggelt, nyomozó!
– Jó reggelt!
– Hallom, jól sikerült az éjszaka! – jegyezte meg, miközben a mutatóujjával a levegőben intő mozdulatot tett, mint a szülő, aki a gyerekét szidja.
– Honnan tudja? – lepődött meg Szilágyi.
– Kis város ez, barátom, és nekem mindig csicseregnek a madarak. Egyébként Erika nagyszerű asszony, ha érti, mire gondolok.
Szilágyi még mindig a másnaposságtól szenvedett, émelygett, és úgy lüktetett a halántéka, mint egy lábdob. Még nem volt ereje, még nem volt tiszta az agya. Mit jópofizik itt ez a kövér igazgató? Nem volt kedve belemenni a férfias macsó szerepébe, és nem is akarta kommentálni a hímsoviniszta megjegyzést. Nem sokra emlékezett a tegnap estéből, ezért inkább meg nem történtté akarta tenni azt. Legalábbis az elméjében. Szép volt, jó volt, ennyi. Lapozzunk.
– Amíg reggelizik, addig lemennék a kihallgatóba, és beszélnék a cellatárssal.
– Nem, nem! Ragaszkodom hozzá, hogy egyen valamit, éhgyomorra mifelénk nem szoktak nekiállni a favágásnak. Azon a fél órán nem fog múlni, és különben is, a raboknak is most van a reggeli. Ha így áll neki a kihallgatásnak, akkor garantáltan nem fog megtudni semmit. Mindig jóllakott emberrel ülj le beszélni, ha akarsz tőle valamit!
Szilágyi elgondolkodott. Igaza van Galambosnak. Megadóan hátradőlt a fotelben, és rágyújtott egy cigarettára.
Ahogy végeztek, tényleg jobban érezte magát. Galambos olyan reggelit szervírozott fel neki a börtönben, hogy egy komolyabb szálloda is megirigyelhette volna.
– Ezt eszik a rabok is?
– Igen. Ha valamire büszke lehetek, az az, hogy ebben a börtönben van a legjobb koszt az embereknek. Tartsd őket jól, és akkor kezelhetőbbek. Ez az én filozófiám. Ha éheznének, akkor ingerültek és agresszívek lennének. De így nyugalom van, és a morál is jobb.
– Érdekes életfilozófia.
– Tudom, de higgye el, működik. – Erre! – intett, majd az alagsori fehér ajtóra mutatott.
Szilágyi benyitott, és egy nagy fémasztal túlsó oldalán megpillantotta a cellatársat. Egy roma nő volt, a 20-as éveiben járhatott. Kék rabruhát viselt, a haja erős szálú copfba volt kötve. A lábaival ritmikusan dobolt az asztal alatt. Ahogy meglátta a nyomozót, felállt.
– Üljön le. A nevem Szilágyi Gábor nyomozó, Siófokról jöttem, és feltennék néhány kérdést a cellatársával kapcsolatban.
A nő végig Szilágyit nézte, miközben az helyet foglalt. Felmérte a vele szemben álló férfit, mint az állatvilágban az egymás számára ismeretlenek egyedek szokták egymást. Vajon mennyire lehet veszélyes rám nézve? Mit akarhat? Ráadásul zsaru, és ha híre megy a körletben, hogy segített egy fakabátnak, akkor az isten se mossa le róla, hogy egy áruló, egy spicli. Ami a börtönben történik, az ott is marad. Íratlan szabály ez. Mint ahogy az is, hogy ha verekedés tör ki a rabok között, és annak látható nyomai maradnak, akkor természetesen az illető a vizes kövön csúszott el a zuhanyzóban. Ha egyszer vamzernek kiáltanak ki, akkor véged van. Ezért mindenki százszor meggondolja, hogy mennyire legyen őszinte, vagy kit fogadjon a bizalmába. Soha nem tudhatod, ki és mikor akar keresztbe tenni neked, kinek mi az érdeke.
A cellalakók rendkívül érzékenyek, főleg a külvilági dolgokkal kapcsolatban, mondhatni végletesen szkeptikusak, hiszen nekik a börtön az életterük. Korlátozva vannak, és sok mindenben fel kell adniuk az egyéni erősségeiket, érdekeiket. Hiába vagy okos, ha a többi körülötted síkhülye. Alkalmazkodni kell, mint a ragadozóknak a dzsungelben. Soha nem lehet tudni, hogy ki milyen szinten áll a táplálékláncban. Mivel tudta, hogy miért van itt a nyomozó, próbálta felmérni a helyzetet. Ha segít, lehetséges, hogy a saját javára tudja fordítani a dolgot. Ha kicsit kéreti magát, valószínűleg kiderül, mennyire fontos ennek a csávónak az ügy. Mindemellett kedvelte Krisztát, és valahol a lelke mélyén nem akart az ügyből zsarolási helyzetet kihozni. De ha már így alakult? Felébredt benne az a bizonyos ösztön. Majd elválik.
– Nos, Szabina…
– Szabrina – javította ki Szilágyit, és közben élesen a szemébe nézett. Nem túl jó kezdés, gondolta magában. Még a nevemet sem tudta megjegyezni. És milyen piaszaga van… Már kezdett visszagubózni a kemény páncélja mögé, amikor Szilágyi folytatta.
– Bocsásson meg, kérem! Nincs nálam a szemüvegem, és nem jól látok, elnézést kérek! Akkor Szabrina! Megkínálhatom egy cigarettával?
Folyt. köv.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.