2038. május 30., 11.30 körül, Nyugati pályaudvar
– Jól vagy?
– Aha, igen, csak kicsit lassítsunk, mert nem bírom a tempót.
– Oké, persze! Csak nyugodtan.
– Szandi, nem emlékszel merre volt az az információs panel, amit anno még mi is használtunk?
– De. Azt hiszem, a pályaudvar bejáratánál van egy.
– Menjünk!
Még mindig kéz a kézben mentek, nem futottak, de gyorsan lépkedtek, közvetlenül a házak fala mellett, mert az utcán veszélyes volt a járdán mozogni. Többnyire már csak a lázadók voltak a térségben, erről az utcarészről visszaverték az NVH-sokat a Parlamentig, eltakart arccal és a kezükre tekert kartonpapírokkal, amivel a gumibotok ellen védték magukat. Többen síszemüveget vagy gázálarcot viseltek, és így vették fel a harcot a Nemzetiek ellen. Szandra és Laci még így is kitűntek a tömegből az elegáns ruhájukban. Bár már nagyon meleg volt, Laci nem vette le a zakóját és Szandrán is rajta volt a kosztümfelsője.
– Menjünk, ott van, látom már!
Átszaladtak az úttesten, ahol járműforgalom már nem volt, mert mindent törmelék, barikád és földön fekvő testek borítottak. Iszonyatos látvány volt, mintha egy háborús övezetbe csöppentek volna, amit eddig csak tévében láttak. Nem csak a látvány, hanem az orrfacsaró bűz is idegen volt számukra, és a káosz, ami még vérfagyasztóbbá tette a helyzetet. Laci odalépett a panelhez, és megpróbálta használni, ám hamar rájött, hogy ezzel nem mennek sokra. A LED-kijelző ripityára volt törve, és sárga festékkel egy rózsa volt ráfestve.
– Ez mi?
– Ez az ellenállók, vagyis a Libernyákok szimbóluma: a sárga rózsa.
– Miért pont az? Mit szimbolizál?
– Régen volt egy dal, azt hiszem az Illés együttes énekelte. A „Miért hagytuk, hogy így legyen” talán, annak volt a dalszövegében, majd egyszer megmutatom, csak jussunk ki innen… A mondatot már nem tudta befejezni, mert egy vascsővel a járomcsontjára egy hatalmas ütést mértek. Megszédült, azt sem tudta, mi történt, a következő pillanatban a másik oldalról egy bottal a térdhajlatát ütötték meg, amitől azonnal térdre esett.
Vér folyt a szemébe, ki akarta nyitni, de nem látott semmit. Szédült és hirtelen elhányta magát. A következő ütés a gyomorszáját érte, azonnal összekuporodott, és levegőért kapkodott. Nem ájult el, viszont iszonyatos fájdalmat érzett a fejében, meg azt, hogy valami meleg folyik végig arcán, egészen le a mellkasáig.
– Kérem ne bántsanak! Hallják? A feleségemet se! Ne bántsanak, nem tettünk semmit! – hörögte.
A következő ütés a tarkóját érte, ekkor elsötétült előtte a világ.
*
– Hall engem? Hé, ember! Hallja, amit mondok? – finoman pofozgatta a férfit.
– Micsoda? Hol vagyok? – nyöszörgött, mindene fájt, érezte a nyelvével, hogy több foga letört, elzsibbadt mindene. Próbálta kinyitni a szemét, de nem látott semmit. – Hé, hol vagyok? Hol a feleségem? Kik maguk?
– Majdnem agyonverték magukat. A felesége jól van, ő el tudott szaladni, de magát jól elintézték. Nagy szerencséje van, hogy ott voltunk nem messze maguktól.
Erőt vett magán, és megpróbált felülni. Sajgott a feje, forgott vele a világ, végre kezdett látni is, de elég homályosan. Egy rendelőszerűségben volt, érezte a fertőtlenítő éles szagát, és tompán érzékelte az erős fényeket.
– Feküdjön vissza, kérem, pihennie kell!
Egy kéz nyúlt az arca felé, és látta a tetoválást a kézfejen, homályosan de jól kivehetőn felismerte: egy rózsa volt, méghozzá sárga rózsa. Újra elájult.
*
– Mit keresnek itt?
– Nézze! Kérem, mondja meg az igazat! A férjem meg fog halni? – ahogy ezt kimondta, kitört rajta a felgyülemlett feszültség, és keserves sírásba kezdett. Csak zokogott, az egész teste belerázkódott. A férfi, aki ott állt vele szemben, átkarolta és próbálta megnyugtatni.
– Asszonyom! Nyugodjon meg! A férje nem fog meghalni, az orvosunk stabilizálta az állapotát. Agyrázkódást kapott, és valószínűleg eltört egy-két bordája. Kitört pár foga, de ennél nagyobb baj szerencsére nincs, bár nem sok kellett hozzá. Most biztonságban vannak. Arra kérem, mondja el, mit keresnek itt ebben a felfordulásban, főleg ilyen kirívó öltözékben?
– Hááát, tudja, mi nem önszántunkból vagyunk itt – válaszolta Alexandra, miközben a kezét tördelte, és zavartan nézett maga elé.
– Azt gondoltuk, mert nincs magukon semmi azonosító, és az egyik emberem felismerte a férjét.
– Igen. Mi odaát éltünk eddig. De ma reggel kegyvesztettek lettünk, és áthoztak ide minket.
– Miért?
– Az hosszú történet…
– Ráérünk, hallgatom.
– Tudja, a férjem magas beosztásban dolgozott a minisztériumban, én meg… én meg háztartásbeli voltam. Aztán tudják, volt egy húgom, aki már 10 éve eltűnt, mindenki azt hitte, hogy már nem is él. Erre ma bevittek az elfogó drónok, és ott volt ő. Mármint a húgom a központban. És kómában fekszik. Lehet, hogy nem látom többé. Tudják, mi nagyon jó testvérek voltunk… – mondta szipogva, és újra sírni kezdett.
– Várjunk csak! Hogy hívják a húgát?
– Beatrix – hüppögte.
– Atyaég! Hívjátok azonnal Bálintot – mondta Leslie.
– Mi a baj? – kérdezte meglepődve Alexandra.
– Semmi, semmi. Bármennyire meglepő, egy nagyon jó hírt mondott! – azzal óvatosan megszorította a nőt, ahogy egy jó barátot szoktunk, amikor hosszú idő után újra találkozunk.
*
– Mondjad, Judy! Mi a gond?
– Gond nincs, de úgy néz ki, él!
– Kicsoda?
– Trixi!
– Mi van? Honnan veszed?
– Nem hinnéd el, kiket mentettünk ki az NVH-sok gyűrűjéből!
– Kiket?
– Ide tudsz jönni?
– Persze, azonnal indulok!
*
A West End tetején lévő egykori magánklinika rendelőjében voltak, már régóta megvolt ez a kis magánklinika, amit még a békeidőkben pénzért lehetett látogatni. Ahogy kivonultak a gazdag orvosok és a betegeik Pestről, hátrahagyták a műszereiket és a kórházi felszereléseket. Most, hogy kitört a polgárháború, ide hozták a sebesülteket. Judy tudta, hogy ez van a legközelebb, ezért jöttek ide, ezért hozták ide a sérült Lacit is.
– Hihetetlen, hogy ekkora mázlink van!
– Az biztos! Egy a millióhoz az esélye ennek. Na meg az, hogy pont akkor voltunk ott, ahol akkor ezeket verték. Még jó, hogy Leslie közbeszólt! Hihetetlen!
– Az! Remélem, a hölgyike még mesél nekünk ezt-azt. Meg a férje is tud fontos információkat adni, ha már bennfentes volt a kormányban.
– Meglátjuk, csak térjen magához minél előbb!
– Ameddig nem érkezik meg Bálint, főzők egy kávét, szerintem mindenkire ráfér!
– Az valóban jól jönne!
– Ki az a Bálint? Csak nem az a Bálint? – kérdezte Szandra Judytól.
– De, az a Bálint. Nemsokára megismerheti. Egy nagyon jó ember, aki szoros kapcsolatban van a húgával!
– Micsoda? Hogyhogy szoros kapcsolatban?
– Trixi és Bálint egy párt alkotnak, nem mellesleg. Nekem meg a legjobb barátnőm.
Alexandra ledöbbent. Gondolatai úgy forogtak és csapongtak ide-oda, mintha egy körhinta lett volna a fejében. Mit keres Trixi a Libernyákok vezetőjével? Mi ez az egész? Egyik borzalomból a másikba zuhant, és most még ez is. Laci kómában, az életük romokban, félholtra verve nem egészen huszonnégy óra alatt, mindenüket elveszítették. Kérdések és sehol a válaszok. Pedig válaszokat akart, méghozzá azonnal.
– Hé, Judy! Vagy hogy is hívják? Figyeljen csak! Akkor most maga is mondja el, honnan ismerik a húgomat, és egyáltalán kik maguk?
– Csak türelem! Nemsokára meg fog tudni mindent. Addig is igyon egy kis kávét! – nyugtatta Judy.
Válaszok nélkül is kezdett összeállni a kép. Alexandra döbbenten ült a váróterem fehér székén, és falfehéren nézett maga elé. Most már mindent értett. Trixi az ellenállás parancsnokával kavar, tulajdonképpen az ellenség First Lady-je, aki lebukott az adatlopás közben, ezért dobták ki őket. Ezek szerint a húga miatt vannak most itt. Mindig tudta, hogy a testvére utálja a Nemzetieket, de hogy a parancsnok babája legyen? Teljesen össze volt zavarodva, most már tényleg kíváncsi volt erre a Bálintra, mert a nevét ismerte, de még soha nem látta a férfit. Most majd minden kiderül, mindent ki fog deríteni, ha addig él is.
Folyt. köv.
Előzmények:
Utópia – 2. rész (innentől disztópia)
Disztópia 2038, Magyarország (22-23. rész)
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.