NEHAZUGGY

Disztópia 2038, Magyarország (22-23. rész)

2038. május 30., 11 óra után, Pesti oldal 

A páncélautó végigment a Duna alatti alagúton, és éles kanyart vett az Erőd irányába. A személyzet vegyvédelmi ruhában volt még mindig, a fényszóró az alagút egyik félreeső járatába világított, ahol egy vastag fémajtó volt, sárga felirattal: FIGYELEM! KINYITNI CSAK KÖZPONTI ENGEDÉLLYEL! KOSSUTH TÉRI METRÓ! Az autó lassított, és félreállt az útból, a katonák kiugráltak és a két testet az ajtó elé vitték a hidraulikával. 

– Kinyitni! – mondta a rangidős a rádióba.

– Gázálarcot levenni, nyitásra felkészülni! – jött a parancs.

A vasajtó hatalmas szisszenéssel kinyílt, áporodott fém és fékbetét szag csapta meg a katonák orrát. A metró tipikus szaga volt ez, a levegő is melegebb volt, mint a felszínen.

A parancsnok intett az egyik katonájának, hogy nézzen körül, nem lát esetleg valami szokatlant vagy furcsát. Átlépett a vasajtón és felkapcsolta a LED-világítást a sisakján, látta a síneket és jobbra a Kossuth téri megálló fényeit. 

– Tiszta! Hozhatjátok őket! – kiáltott át az ajtón.

A hidraulika elindult a két eszméletlen testtel, és könnyedén átemelte őket a túlsó oldalra. Óvatosan a sín mellé fektették a testeket, majd visszamentek és bezárták az ajtót.

– Küldetés végrehajtva! Visszamegyünk! – mondta a levegőbe a parancsnok, és elindultak vissza a Szél Kálmán tér irányába.

A metró lassított ezen a szakaszon, mert éles jobb kanyar volt a megálló előtt, majd csikorogva, körülbelül 40 km/h sebességgel elsiklott Alexandra és férje, László eszméletlen teste mellett.

A metrókocsit robotpilóta vezette, így nem észlelte senki a szerelvényen, hogy a sötét alagútban két eszméletlen ember fekszik nem messze a sínektől. Egy jó tíz perc telt el, amikor Alexandra arra riadt fel a kábulatból, hogy egy szerelvény fénye pont a szemébe világít, olyan hatást keltve, mintha el akarná ütni. Azt sem tudta, hol van, sikítani kezdett, mert azt hitte, az a valami el fogja ütni. Mire magához tért, a hatalmas szerelvény elhúzott mellette. Ekkor vette észre a férjét, hogy ő is ott fekszik mellette.

– Laci! Laci! Ébredj! Könyörgöm, térj magadhoz! – kiáltozta és közben erőteljese rázni kezdte.

Laci is lassan magához tért, és hirtelen nem tudta, hol lehetnek. Kábult volt, és nagyon szédült. A bénító gáz még tompította az elméjét. A felesége hangját megismerte, de ez a furcsa szag nem volt ismerős neki. Felült, majd szorosan a falhoz húzódtak mindketten, és próbáltak tájékozódni.

– Mi ez az egész? Hol vagyunk? – kérdezte sírva Alexandra a férjétől.

– Szerintem a metróalagútban, úgyhogy vigyázz, mert itt elektromos vezetékek is vannak!

– Hogy kerültünk ide? Mi ez? – kérdezte szipogva.

– Nem tudom. Te jól vagy? Nem esett bajod? Nem bántottak?

– Nem, semmit nem csináltak velem, csak kihallgattak.

– Mi ez a hely?

– Fogalmam sincs. Engem behívtak a Széll Kálmánba azzal, hogy fontos információjuk van egy titkos akcióról. Aztán bevittek egy szobába, bejött egy kihallgató tiszt, és mondta, hogy te is ott vagy, és hogy előkerült a húgod. Azt is kérdezték, tudok -e valamit erről az egészről. Mondtam, semmit. Pont a születésnapi ceremóniára készültünk, azt sem tudtam, hol áll a fejem. Erre azt mondták, várjak, mert mindjárt elmondanak mindent. Ekkor valami szisszent, és szerintem elájultam. Semmire nem emlékszem, most tértem magamhoz.

– A rohadékok! – fakadt sírva Alexandra.

– Na! Ésszel beszélj, mert mindent hallanak! – szólt rá a férje.

– Te tényleg azt hiszed, hallanak? Nem tűnt fel, hogy likvidáltak minket?

– Mi az hogy likvidáltak? Miért?

– Az van, hogy előkerült Trixi. Engem egy drón igazoltatott, és utána bevittek. A húgom kómában van, valamit ellopott, ami durván felbaszta ezeket.

– Kértelek, hogy ne káromkodj! – szólt rá Laci.

– Leszarom! Most csinálj valamit, te vagy az államtitkár, hívd fel a felettesedet, hogy félreértés történt! Vigyenek vissza, mi nem csináltunk semmit – úgy üvöltött, hogy visszhangzott az alagút a hangjától.

– Ne kiabálj velem! – mordult rá a férje.

– Aktiváld a rendszert! – adott utasítást a személyi rendszerének.

– A rendszer inaktív! Nincs kapcsolat, se bejövő se kimenő. Önt lekapcsolták a központi szerverről – jött a monoton géphang válasza.

– Próbáld te, Alexandra! – szólt oda a feleségének.

– Nálam már akkor kikapcsoltak mindent, amikor bevittek. Azért megpróbálhatom.

– A rendszer inaktív! – jött neki is a válasz. – Látod? Mondtam!

– A francba! Most mit csináljunk? – tette fel a kérdést hangosan, nem a feleségének, hanem inkább magának.

Körbenézett, megpróbált tájékozódni, azt tudta, hogy a föld alatti alagútból át lehet menni a metró járataiba, úgyhogy valószínűleg a Kossuth tér alatt vannak. A megálló úgy 300 méterre lehetett, tehát arra kell elindulniuk. 

– Szerintem Pesten vagyunk, a Kossuth téri megállótól nem messze. Nem öltek meg, hanem egész egyszerűen kidobtak minket, mint a szemetet. Hallottam már másoktól is ezt a módszert, csak nem akartam elhinni. Emlékszel a Tiborékra? Két éve egyik napról a másikra eltűntek. Nekem azt mondták, hogy többet ne kérdezzek róluk, mert felesleges. Így is tettem, de utánanéztem a rendszerben, és mintha soha nem lettek volna benne. Kitörölték őket. A lakásukba mások költöztek, soha nem hallottam róluk többet. Igaz a hír: ha úgy ítélik meg, hogy veszélyes vagy, akkor eltüntetnek. Nem megölnek, hanem kikapcsolnak, és a Libernyákok területére toloncolnak. Itt úgysem húzod sokáig, vagy ha igen, akkor szerencséd van. Gondolom, mi is veszélyessé váltunk a rendszerre a húgod miatt, nem akartak kockáztatni velünk. Attól féltek, közünk van az ügyhöz, ha meg nem, akkor beszélni fogunk. Fogalmam sincs, mit lopott el és kitől, de velünk jól kicseszett, a kurva életbe! – kezdte felfogni, hogy nagy bajba kerültek. Megvetően nézett a feleségére.

– Most mit nézel így rám? Én nem tehetek róla! Vagy azt hiszed, igen? 

– Nem tudom, mit higgyek! Ki kell innen jutnunk, mert még elüt egy metrószerelvény. Induljunk!

Alexandra a szűk kosztümszoknyájában elindult a férje mögött az alagútban, a magassarkúja csetlett-botlott a köveken, inkább levette, és mezítláb lépkedett a sötétben. A férjén az öltöny úgy nézett ki, mintha a James Bond valamelyik akciójelenetéből lépett volna ki. Elérték az állomást, ahol igen sok ember várta a szerelvényt. Felmászott a peronra, és felsegítette a feleségét is. Az emberek kíváncsian nézték a két csinos ruhás embert, hogy vajon mit keresnek a koszos sínek között.

– Tűnjünk el innen, gyorsan! – megfogta a felsége kezét, és elindult a mozgólépcsők irányába.

A tömeg szétnyílt előttük, mintha tudták volna, kik ők.Végül is tudták. Mindenki tudta, mert nem ez volt az első eset, hogy így szabadulnak meg a sajátjaiktól a Nemzeti oldalon. Nem bántották őket, nem is kérdeztek semmit, csak hagyták őket elmenni. Valószínűleg olyat tettek, ami a Nemzetieknek nem tetszett, ezért száműzték őket a Libernyákok közé. Nemkívánatosak lettek odaát. A Libernyákok nem bántották a kegyvesztetteket, megvolt azoknak a saját bajuk így is. Vége a pompának, a luxuséletnek, a kivételezésnek. Itt a való világ vár rájuk, amiről csak a tévéből hallottak, vagy láttak híreket. Most majd megtapasztalják, milyen az, ha nem vagy kiszolgálója a kormánynak.

A mozgólépcső alján sokan várakoztak, a lépcső lassan ment. Mindenki ideges volt és feszült.

– Hé, jóember, mi ez a zsivaj ? – kérdezte egy idősebb embertől Laci.

– Mi lenne? Kitört a forradalom végre! Azokat a rohadékokat visszavertük, lassan visszafoglaljuk a Kossuth teret is!

– Micsoda? – kérdezte döbbenten. 

Megfogta a felesége kezét, és előretolakodott, majd felléptek a mozgólépcsőre.

Ekkor vette észre a bal kezén a kék karpántot. Alexandráén is volt. Kegyvesztettek lettek. Most már nincs mit tenni, ki kell innen jutni, és kitalálni valamit. Az első lépés: informálódni. Mert a hírek, amik eljutottak hozzájuk, közel sem azok voltak, mint amit most testközelből megtapasztaltak. Totális dezinformáció – gondolta magában. Miért kellett ennyire bagatellizálni az itteni eseményeket? Pár napja csak annyit mondtak a hírekben, hogy a szokásos tüntetés és lázadás a miniszterelnök születésnapja miatt. A francokat! Ez annál sokkal komolyabb és veszélyesebb. Ahogy felértek a felszínre, benzines füstszag csapta meg az orrukat, el is kellett takarniuk a szájukat, mert annyira irritálta őket a szag, hogy még a könnyük is kicsordult. Ahogy kiléptek a térre, mindenhol halottak és kiabáló emberek voltak. Puskaropogás, olyan hangok, mintha most lenne a szilveszteri petárda durrogtatás, csak itt most éles lövedékek süvítettek a színes rakéták helyett. A fal mellett guggolva mentek tovább az Alkotmány utca irányába. 

– Gyere, futás, vigyázz nehogy eltaláljanak! – kiáltotta Alexandrának a férje.

Kéz a kézben szaladtak egyik háztól a másikig, míg végre egy távoli kapualjba be tudtak húzódni. Fiatalok és idősek, a szájukat és az arcukat kendővel eltakarva, botokkal, kövekkel és lőfegyverekkel harcoltak a DRONÓK ellen, igen nagy sikerrel. A földön alsóneműre lecsupaszított NVH-sok feküdtek a felismerhetetlenségig összeverve. Leszedték róluk a védő kevlárt és a fegyvereiket. A tömeg a Parlamentet, vagyis az ERŐDÖT vette ostrom alá. Hátborzongató látvány volt. Ezek az emberek azért voltak veszélyesek, mert nem volt veszítenivalójuk, így legyőzhetetlennek tűntek Alexandra és Laci szemében. Egymásra néztek, majd újra nekilendültek. Futottak a Nyugati irányába, át a tömegen, menekülve a csatatérről. Kiértek a felüljáróhoz, és lihegve megálltak egy kávézó előtt. Zárva volt minden. A kirakatokat bedeszkázták, vagy székekkel torlaszolták el. Mindenhol füst és por keveréke szállt a levegőben. Ez itt nem tüntetés volt, hanem maga a pokol. 

– Szandra! Itt háború van! Mi a szar ez az egész?

– Nem tudom Laci! Fogalmam sincs! 

– Keressünk egy információs panelt, hátha többet megtudunk! Indulás! – majd újra futásnak eredtek, de most már Laci fogta Szandra kezét, nehogy elvesszen mellőle.Veszélyben voltak, és ezt tudták mindketten, egymásra voltak utalva, mind két menekült, ahogy ők hívták régen azokat: migránsok.

***

2038. május 30. reggel 8 óra, A Bázis

– Nem érted? Nem tudunk felszállni, minden légtér zár alatt van! Ha lejjebb tudnék repülni, akkor a Budai oldalon szednének le minket. Ha meg mondjuk lerepülnénk Paksig, onnan mivel mennénk fel a Várig? Gondolkozz a francba! – ordított az idegességtől Karesz.

– Meddig tudnánk felemelkedni? – kérdezte Tomika.

– Nem tudom. Körülbelül ötezer méterig, de mivel az egész Várat ernyő alatt tartják, mi több, a Duna egész nyugati partszakaszát, nem tudok észrevétlenül átmenni. A helikopter nem játszik. Most nem. Túl nagy a ribillió ahhoz, hogy kockáztassunk.Valami mást kell kitalálnunk. Gyerekek, ez a mostani elég durva, itt kitört a polgárháború. Kíváncsi leszek, mi lesz a válaszcsapás. Így nem tudunk most Trixiért átmenni, túl kockázatos.

Az AH-64 APACHE harci helikopter felszállásra készen állt az egyik oldalsó felszállópályán, ami a sörgyár egy régi telephelye volt. Karesz a pilótafülke mellett állt, és hallgatta a rádión a repülési figyelmeztetéseket.

– Ki gondolta volna, hogy ez lesz ebből? Még a végén bevetik a gépünket is, ha szükség lesz rá. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy igen. Nem kockázathatjuk a csekély fegyverzetünket erre a veszélyes akcióra. Most nem. Mondd meg neki, hogy helikopterrel nem tudunk átmenni!

– Rendben, de akkor mi legyen? Hagyjuk ott, ahol van? Láttátok Bálintot, mennyire kész van. Nem csak az egészsége miatt, hanem Trixi miatt is.

– Ez nem személyes ügy! Nagyon sok forog kockán. Maradjunk higgadtak!

– Oké, akkor mi legyen?

– Fogalmam sincs. A gyalogos átkelőket lezárták a hidakon. Ott harcok dúlnak, a Dunán nem tudunk átúszni sem, mert a naszádok kiszúrnak, helikopter nem játszik. Passzolok.

– Szuper, erre senki nem számított.

– Erre nem.

– Felhívom, és elmondom mi a helyzet. 

– Ne! Még ne! Én innen figyelek mindent, nemsokára idehozza ezt a Kertész Martint meg a gépét, amin az információ van. Megpróbálok elcsípni a Nemzetiek rádiózásából információkat, hogy mire készülnek, vagy mi a tervük a továbbiakban. Hátha valamelyik NVH-s tesz utalást az egész incidensre. Ha Lead személyesen intézi az ügyet, akkor ez most nagyon betalált nekik is. Ahogy mi sem, ők sem számítottak egyszerre két ekkora horderejű dologra. Ezt már nem lehet a hadseregen belül sem titokban tartani, ide összehangolt akcióra van szüksége Leadnek. Neki is van szeme – akitől kapja az infokat -, különben vakon lenne a mi térfelünkön. A másik: valahogy át kell jönnie neki is, a hidakon ő sem tud, mert a kedvéért nem bontják le az úttorlaszokat. Szerintem várjunk, mert most a türelem tényleg rózsát teremhet.

– Rendben! Akkor várunk, ha bármi lényeges történik, akkor szólj! Mi a kocsiknál leszünk a déli kijáratnál. Sok sikert! – azzal mindenki elindult a kijárat felé, kivéve Tomit, aki ott maradt, és az irányítószobában figyelt, hátha történik valami, ami nekik kedvez majd. Bár egyelőre erre nem sok esélyt látott, majd talán később. Csak nehogy akkor már késő legyen. 

Ugyanaznap, reggel 8 óra körül

Bálint ráfordult a Váci útra, alig tudott haladni, mindenhol barikádok és szaladgáló emberek, az úttesten és a járdákon is. Már rég kikapcsolta a robotpilótát, és ő maga vezette az autót. A jeladó szerint Kertész a villamoson volt, és haladt a Nyugati felé. A két kisebb monitoron élőben követte az eseményeket, ilyet még ő sem látott. Füst, tűzbe borított kirakatok, kukák, járművek. Azon csodálkozott, hogy ebben a ribillióban egyáltalán elindult otthonról a gyerekkel. Valószínűnek tartotta, hogy a Pesti oldalon nem kommunikálták az eseményeket, nehogy a tömeg vérszemet kapjon. Hatalomtechnikai taktika volt ez. Amiről nem tudnak, az nincs, nem létezik. Ennyi. Óvatosan kerülgette az embereket, akiknek egy része szemmel láthatóan nem tudta, mibe csöppent, és most szembesült a történésekkel. Viszont volt egy jól szervezett csoport is, akik már összehangoltan támadtak a DRÓNOK és az NVH-sok ellen. Komoly összecsapás bontakozott ki az Oktogonnál is a közvetítések alapján. Örült is ennek, meg nem is. Most nem számított arra, hogy elszabadul a pokol, várhatott volna még egy napot. A felüljáró alatt egy üres helyen megállt, és nézte a nyomkövetőt. Valószínűleg nem állt meg a villanger az Oktogonon az biztonsági előírások miatt.

Itt megáll, és gyalog megy tovább. Kiszállt az autóból, és gyalog elindult a villanger megálló felé, útközben volt, aki felismerte, intett neki, ő viszonozta a köszöntést. Volt, aki azt hitte, a csetepaté miatt jelent meg személyesen, de nem, ő most más miatt volt itt. Ahogy beérkezett a szerelvény, a megállóban egyből kiszúrta Kertészt és a gyereket. Megkerülte a megállót, és oldalról próbált eljutni hozzájuk, de a másik oldalról érkező szerelvény miatt nem tudott odalépni. 

– A francba – mondta maga elé, és visszaszaladt az autójához. Hirtelen gázt adott, és egy gyors mozdulattal pont a férfi előtt állt meg úgy, hogy az nem tudott továbbmenni, mert elállta az autó az útját. Gyorsan kipattant, és elég erélyesen rájuk szólt:

– Szálljanak be, most! – és azzal a lendülettel kinyitotta az autó hátsó ajtaját.

Kertészt annyira váratlanul érte az esemény, hogy hirtelen leblokkolt, és csak annyit kérdezett a nála egy jó fejjel magasabb és izmosabb embertől:

– Ki maga? És mit akar tőlünk?

Bálint csak annyit mondott:

– Szálljanak be, és mindent elmondok.

Reggel 9 óra, Karmelita kolostor, Miniszterelnöki Rezidencia – Buda

A miniszterelnök idegesen járkált fel és alá az irodájában. A szobában volt az NVH-parancsnok helyettese – mert Lead nem lehet jelen -, a belügyminiszter és az elhárítás vezetője. A hatalmas fekete diófaasztal körül ültek, és szinte egyszerre követték a tekintetükkel a miniszterelnököt, aki szemlátomást ideges, és egyben éber is volt. Szerette a feszültséget, főleg ha ő is a szereplője és aktív részese volt, ilyenkor volt elemében, több évtizedes tapasztalata volt ebben a műfajban. Mindig több lépéssel az ellenfelei előtt járt, de most egy olyan helyzetben találta magát, amire hirtelen ő maga sem tudta a megoldást. Főleg úgy, hogy a jelenlévők nem tudtak a másik problémáról. Csak a pesti konfliktusra koncentrált mindenki, a laborról egyiknek sem volt még csak sejtése sem. Egyedül Lead tudott róla, de ő meg nem volt jelen. Bár így is két ügy volt terítéken, mégpedig a bontakozó polgárháború és a születésnapi ceremónia, amire a mai naptól folyamatosan érkeztek a meghívottak. A miniszterelnök nem akart a többi vezető előtt gyengének és tehetetlennek tűnni ebben a helyzetben, ezért is hívta össze a bizalmasait. Bár az iroda igen puritánnak tűnt egy kívülálló számára, ezzel szemben igen komoly technikai és biztonsági eszközökkel volt felszerelve. Egy modern „sasfészek” volt. Az ajtókat hermetikusan le lehetett zárni, akár 1 hónapig el lehetett itt élni, mert annyi étel és ital volt elraktározva. Ugyanakkor több menekülő folyosó is volt, amin keresztül pár perc alatt a hegy gyomrában lévő katakombákba lehetett eljutni. Azokon keresztül egy helikopterfelszállóhoz, amin mindig indulásra készen állt egy páncélozott helikopter. A hírszerzés élő stream-jei is több mint 10 virtuális monitoron mutatták a világ fontosabb eseményeit, most éppen a pesti ostrom képeit.

Hirtelen megállt, és az asztal végében lévő bőrkanapéba fészkelte be magát. Egy kis sámli volt odarakva neki, hogy könnyebben fel és le tudjon mászni. Egyszer egy minisztere megkérdezte, miért nem csináltat alacsonyabb ülést, erre azt válaszolta neki, hogy nem akar alacsonyabbnak tűnni senki másnál. Ez a miniszter egyébként pár nap múlva már nem volt a hivatalában, és rejtélyes körülmények között eltűnt a Budai oldalról. 

– Belügyminiszter úr! Akkor hallgatjuk a beszámolóját, hogy mi ez az egész, ami Pesten történik, és ki a felelős azért, hogy így elszabadultak az indulatok? – volt ebben gúny és egy nagy adag számonkérés is. – Rajta, csak bátran! – mondta, majd széles mosollyal hátradőlt a foteljában, és szót adott a belügyminiszternek.

Folyt. köv.

Előzmények:

Utópia (1. rész)

Utópia – 2. rész (innentől disztópia)

Disztópia (3. rész)

Disztópia (4. rész)

Disztópia (5. rész)

Disztópia (6. rész)

Disztópia (7. rész)

Disztópia (8. rész)

Disztópia (9. rész)

Disztópia (10. rész)

Disztópia (11. rész)

Disztópia (12. rész)

Disztópia (13. rész)

Disztópia (14. rész)

Disztópia (15. rész)

Disztópia (16. rész)

Disztópia (17. rész)

Disztópia (18. rész)

Disztópia (19. rész)

Disztópia (20. rész)

Disztópia (21. rész)

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább