Október 20,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Disztópia (18. rész)

2038. május 30., hajnali 1 óra körül, Havas villa

– Fogjátok meg, mert elesik!- kiáltotta Leslie, majd átugrott a kanapén, és Bálint hóna alá nyúlt. Nem volt eszméleténél, valami furcsa hangot adott ki magából, összefüggéstelenül beszélt, nevetett, és utána sírni kezdett. Judy azonnal biztonságos oldalfekvésbe helyezte, és szabaddá tette a légutakat.

– Hozzátok ide a táskámat! – kiáltotta a többieknek.

– Mi a szar van vele? – kérdezte Rob értetlenül.

– Valami roham… – válaszolt Judy, és közben próbálta kitalálni, mi ez az egész.

Pár perc múlva Bálint jobban lett, a nyáltól nedves borostáját törölgette, miközben egymást nézték a többiekkel. 

– Mi van? Mit bámultok? Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. Kicsit megszédültem, nem nagy ügy. Mindenki menjen a dolgára! – intett, majd felült, és az asztalához ment.

– Mi van, Judy? – nézett kérdőn a nőre.

– Mi lenne? Most volt egy rohamod, és te csak így elintézed? Miért nem szóltál, hogy vizsgáljalak meg? És ha nem vagyunk itt? Ez nem játék! Mióta vannak ezek a rosszullétek?

– Mit tudom én. Pár hónapja, azt hiszem.

– Akkor most szépen leülsz, és csinálok egy gyors labort! Megértetted?

– Felesleges, Judy. Felesleges.

– Te megőrültél? Az egészségednél nincs fontosabb. Leszarom ezt az egészet, addig innen ki nem mész, amíg meg nem vizsgáltalak!

– Már túl vagyok rajta. 

– Min vagy túl? 

– A kivizsgáláson. Glioblastoma multiforme. 

– Tessék? Mi van? 

– Az meg mi? – kérdezte Leslie értetlenül, és úgy nézett a többiekre, mintha csak ő nem tudna latinul.

– Agydaganat. A legrosszabbik – válaszolt Judy.

Csend borult az irodára. Hallani lehetett a régi kandalló felett az óra kattogását. A másodpercek ritmikusan teltek, ahogy az óra legvékonyabb mutatója rótta a köröket. 

– Trixi nem tud semmit. Ha élve kerül elő, én szeretném elmondani neki.

– Mit mondtak az orvosok? – kérdezte Judy.

– Azt, hogy pár nap vagy hét, talán egy hónap.

– És nincs rá gyógymód? Kemó, sugár, műtét vagy valami?

– Nincs. Gyógyíthatatlan. Ez van – könny szökött a szemébe, de gyorsan elfordult, hogy a többiek ne lássák. 

– És most mi lesz Bálint? – kérdezte Leslie, mint egy kisgyerek, aki nem fogja fel, amiket az imént hallott a legjobb barátjától, aki szinte a testvére volt. – Most akkor mi a fasz lesz, mi? Itthagysz minket? Most csak úgy egyszerűen meghalsz? És ezt csak így közlöd velünk? Te önző fasz! – kiabálta őrjöngve, és a barátja felé indult.

Bálint megfordult, és átölelte a hatalmas testet, amit úgy rázott a zokogás, mint egy kamaszgyereket. Bálint simogatta és nyugtatta a barátját, a félelmetes cigányember úgy sírt a karjaiban, mint egy gyerek az anyukája ölében. 

– Nem akarom, hogy meghalj – mondta hüppögve, és szorította a kezét.

– Na elég legyen! Te bömbölsz, amikor én fogok meghalni?! A barátja szemébe nézett: – Erősnek kell lenned, erősnek kell lennetek! Értitek? Ez nem rólam szól, hanem rólatok, azokról az emberekről, akik bíznak bennünk, és számítanak ránk. Mindannyian és külön-külön is egy célért küzdünk. Ami nem más, mint a szabadságunk és a diktatúra eltörlése. Sajnos én nem fogom ezt megélni, de remélem, hogy egy újabb generációnak már nem kell ebben élnie. Ez a legfontosabb. Magyarország szabadsága és függetlensége. Én ezért harcolok, és addig nem megyek el erről a bolygóról, amíg ezt el nem érjük. Nekem erről szól az életem.

Végignézett az emberein, és kérdően felhúzta a szemöldökét.

– Nekünk is az, Bálint. Számíthatsz ránk! Megígérjük! – mondták, és mindannyian helyeslően bólintottak. 

A következő pillanatban megszólalt a fülében egy hang:

– Főnök, készen áll az autója! 

– Rendben, indulok! – majd intett a többieknek és sietős léptekkel elindult a lifthez.

2018. május 5., Szent László Gimnázium

Bálint a 13-as villamoson ült, és pont az ATV épülete előtt haladt el, amikor megszólalt a mobilja. 

– Szia Zsani néni! 

– Szia kicsikém! Minden rendben? Írd meg, mikor induljunk, már nagyon izgatottak vagyunk!

– Rendben, írok ahogy tudok! – mondta, majd bontotta a hívást.

A Facebookon olvasta a híreket, még mindig azzal volt mindenki elfoglalva, hogy elcsalták a választásokat. Mióta einstandolták a boltjukat, és az anyukája ebbe belehalt – mert szerinte ebbe halt bele, nem a stroke-ba -, Bálint megfogadta, hogy az lesz az életcélja, hogy ott ártson ennek az elnyomó rezsimnek, ahol tud. Mindent végigolvasott, és nyomon követte a napi eseményeket. Ha kellett, harciasan kommentelt, hozzászólt mások véleményéhez. Nem volt troll, saját profiljával és arcával vállalta mindig a véleményét. Sokan nehezteltek is rá emiatt, de nem érdekelte mások véleménye. A tanári karban is tudták, hogy erősen ellenzéki beállítottságú, és soha nem fogta vissza magát emiatt. Sok barátot veszített, de sokat is szerzett az évek során. Volt egy tanára, aki csak azért nem adta meg neki a jobb osztályzatot, mert ki nem állhatta a „liberális”  beállítottságát. Direkt provokatív pólókban mászkált, és nyíltan vitába szállt bárkivel. Érvelni, szónokolni tudott, okos és tájékozott volt, nem sokan tudtak vele mit kezdeni. 

Zsani néni volt a nevelőanyja, hozzá és a férjéhez, András bácsihoz került, miután a pap meghalt az intézetben. Sok nevelőszülőt megnézett, de a legfontosabb számára az volt, hogy Kőbányán lakjanak. Mindenképpen itt akart felnőni, itt akart iskolába járni. A nevelőszülei dolgos, okos emberek voltak, nem lehetett gyerekük, mert túl későn találtak egymásra, így kicsúsztak az időből. De gyereket mindenképpen szerettek volna, így keresztezték egymást útjaik, így lettek egy család. Megbeszélték, hogy nem fogja őket apának és anyának szólítani, mert valahogy nem jött neki, de azt megengedte, hogy őt úgy szólítsák, ahogy szeretnék.

András bácsi mindent megmutatott neki, sokat mesélt a rendszerváltásról, a jelenlegi helyzetről, Bálint itta a szavait. Az egyetlen ember volt, aki bátorította, és nem elbizonytalanította, ha véleményt fogalmazott meg. Ő íratta be karate edzésre is. Imádott karatézni, a japánok harcmodora lenyűgözte. Itt tanulta meg a türelem és a hatékony, gyors támadás kombinációját. Tetszett neki az is, hogy a japánoknál nem a szív, hanem a gyomor az emberi test központja. Innen indul minden, erre összpontosítanak mindent: a légzéstechnikájukat, az izomzat megfeszítésését, elernyesztését. Imádta a régi szamuráj történeteket, amelyeket a szenszej mesélt nekik edzésen.

Az egésznek ez volt a lényege: a mozdulatok tökéletesítése, olyan izmok fejlesztése, amiről egy átlagos ember nem is tud. Önfegyelem, hatékonyság, tisztelet. Mindent a megfelelő időben, és ami a legfontosabb: első a védekezés, és csak utána a támadás. A karate, a fegyver nélküli kéz technikája, amit a szamurájok találtak ki, egyszerűen lenyűgözte. Régen, amikor elvették a roninok szamuráj kardjait, úgy edzettek egymással – hogy más dinasztiák és a császár emberei ne ismerjék fel a mozdulataikat -, mintha táncolnának. Egy képzeletbeli ellenféllel küzdöttek, aki nem tudta, mit csinál ilyenkor a harcos, azt hihette, hogy a levegőbe csapkod és rugdos. Pedig nem. Ilyenkor gyakorolták a harc művészetét, az egy ütést vagy egy rúgást olyan testpontra, ahol halálos sérülést tudtak okozni az ellenfélnek. Az edzéseken a tükörképes feladatsorok, a bal- és jobboldalra elpróbált mozdulatsorok nem csak a testet, hanem az agyat is trenírozták. Bálintnak nem is kellett más a gyorsaságához és villámsebes észjárásához. András bácsi megtalálta számára a tökéletes sportot. 18 évesen már 2 danos feketeöves karatés volt. 

A villamos jelezte, hogy megérkezett a gimnáziumhoz. Lepattant és átszaladt a zöld lámpánál a zebrán, be az iskola aulájába. Ma lesz a ballagás, ma végez a középiskolában, hétfőn kezdődik az érettségi. Bárcsak anya itt lehetne. Bárcsak anya is láthatná, hogy szín ötössel végezte el a gimit. Milyen büszke lenne rá. Ha végez, kimegy hozzá a temetőbe.

– Sziasztok srácok! – üdvözölte az osztálytársait.

– Szia Bálkó! Mi a helyzet, Bruce Lee? – vágott vissza a padtársa.

– Na ki ér előbb a terembe? – kiáltotta oda többieknek.

– Futás!

Ahogy hirtelen megfordult, egy nagydarab srácnak ütközött neki, és majdnem felborította.

– Nézzél már a lábad elé, hülyegyerek!

– Bocs, ne haragudj! – futott volna tovább, de a fiú összeakasztotta a bokáját, és elesett.

Felállt, leporolta az ünneplő ruháját, amit Zsani néni mosott és vasalt neki a ballagásra. Végigmérte a tiszta izom jóképű fiút. Majd hátulról egy kéz megfogta, és elhúzta:

– Hagyd, Bálint! gyere menjünk a terembe!

– Menjél csak kis „libsi” szar!

Bálint megfordult, és elindult a többiek után. Amikor a teremhez ért, megállt, és visszanézett a nagydarab srácra, és odakiáltotta neki:

– Hülye fideszes szar! – majd bement a terembe. – Ki volt ez a csávó? – kérdezte az osztálytársát. 

– Nem tudom, nem ide jár. A csajának a ballagására jött, láttam már itt máskor is. Azt hiszem, Arnoldnak hívják.

Folyt. köv.

Előzmények:

Utópia (1. rész)

Utópia – 2. rész (innentől disztópia)

Disztópia (3. rész)

Disztópia (4. rész)

Disztópia (5. rész)

Disztópia (6. rész)

Disztópia (7. rész)

Disztópia (8. rész)

Disztópia (9. rész)

Disztópia (10. rész)

Disztópia (11. rész)

Disztópia (12. rész)

Disztópia (13. rész)

Disztópia (14. rész)

Disztópia (15. rész)

Disztópia (16. rész)

Disztópia (17. rész)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!