Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


Mikor egy csapat ember megérkezett a később Magyarország néven ismertté vált földterület szélére/3

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nyelvtörténet.

Kezdjük a monogenezissel. Valamennyi diszciplínában azt jelenti, ami a nevéből tényleg kiolvasható: minden szétágazás egyetlen, közös őstől származik. Ami a nyelvtudomány esetében azt jelenti, volt egy ősnyelv, abból ered az összes ma beszélt és kimúlt nyelv. Hihetetlenül izgalmas terület, valami olyasmi, mint egy matematikai bizonyítás, amiben úgyszólván csak ismeretlenek vannak, és a sok, különféle irányokba vezető lépés után a végén előbukkan az eredmény, aminek a léte teljesen reménytelennek látszott. Szívesen írnék egy félelmetes elméről, Kenneth L. Pike-ról, a Michigan Egyetem professzoráról, aki már a XX. század negyvenes éveinek az elején kezdett foglalkozni a mexikói mixték nyelvvel meg még több írásbeliség nélküli nyelvvel, hogy létrehozza a tagmémika elméletét, és megalkossa ezeknek a nyelveknek az írásbeliségét (mixték nyelvre le is fordította a Bibliát). Pike volt tudomásom szerint az első, aki felcsillantotta az esélyt a képtelenség leírására, azaz az ősnyelv megjelenítésére (mégegyszer: írásbeliség nélküli nyelv, már az ötlet fenomenális – dehát mondom, ez itt nem nyelvtudományi értekezés).

Én minden idők legnagyobb nyelvész zsenijének Noam Chomskyt tartom (nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel). Hadd írjak ide néhány tőle származó vagy általa indított alapfogalmat, amik átsegítenek azon a göröngyös úton, amin ebben a fejezetben elindultam. Mindenekelőtt rögzítsük, hogy a nyelv fajmeghatározó sajátosság, a tudomány mai állása mellett kizárólag az emberre jellemző. A nyelvet Chomsky gondolkodtató funkciónak tartja, a kommunikáció nem tartozik a nyelv lényegéhez, másodlagos funkció. Különféle jelzőrendszerek mindenféle élőlények kommunikációjában is léteznek, az mindössze könnyebbség, hogy az ember szavakkal is képes kifejezni a más emberekkel való közlekedéshez szükséges információkat. (Chomsky alapelméleteinek kifejtésekor még nem jött divatba a piktogramokkal való üzenet, ez is csak illusztráció a másodlagosság igazolásához, azt mutatja, nincs szükség a nyelvre bizonyos információk közvetítéséhez.) A generatív grammatika és annak részletei csábítanak az alaposabb ismertetésre, mégis megpróbálom türtőztetni magam, és címszavakkal igyekszem a cél felé.

Chomsky azt mondta, hogy egy marslakó úgy vélné, a Földön egyetlen nyelv van, minden földi ember ugyanazon a nyelven beszél. A jelképrendszer ugyanaz minden nyelvben, a grammatikai kód alapja bizonyos nyelvekben legföljebb bonyolultabb, másfélék, szerteágazóbbak a variációk, de az alap mindenhol ugyanaz. Az evolúciós biológia, a neurológia eredményei vezették rá Chomskyt a legfontosabb felismerésre: a nyelv elsajátításának alapja nem a korábbi, standard társadalomtudományi modell, lényege nem az utánzás, azaz a tanulás, hanem a minden egyes emberi elmében születéskor meglévő kapcsolási séma, egy működőképes áramkör. Ha esetleg úgy érthetőbb, az ember agya (a hardver) egy olyan gyárilag hozzáadott szoftverrel kezd működni lényegében a születés pillanatában, amibe bele van építve a grammatika működtetésére való képesség.

Itt egy pillanatra (hányadszor már) ismét meg kell állnunk. A nyelvek jellemzésekor a művelt laikus jövevényszavakkal, szókészlettel, szókinccsel kezd foglalkozni, sőt a profi nyelvészek is hajlamosak ezeknek az alapján meghozni az ítéletet: a tárgyalt nyelv ebbe vagy abba a csoportba, családba tartozik. Ennek a felfogásnak csak hamis eredménye lehet, ez így nem működik. Évszázadokkal ezelőtt is voltak, akik gyanakodtak, a nyelv fundamentuma ugyanis a grammatika. Minden egyes nyelvé. (Wilkins püspök például Esszé egy igazi írás és egy filozófiai nyelv érdekében című művében már 1668-ban megpróbált létrehozni egy egyetemes fonetikai ábécét és egy egyetemes fogalomkatalógust, amik segítségével bármelyik nyelv szignáljai és szemantikai megjelenései bemutathatók.)

A grammatika három ágra osztható (meg még nagyon sokfélére, de azokat most hagyjuk): a fonológiára (hangtan), szintaxisra (mondattan) és szemantikára (jelentéstan). A sorrend nem esetleges, a nyelv így épül fel, a jelentéstanhoz nem lehet lépcsőfokok átugrásával eljutni. Egy nyelv vizsgálata, nyelvtörténeti fejlődése csakis ezeknek a struktúráknak a részletezésével mehet végbe, ha valamerre elkalandozunk, sosem érünk célhoz. André Martinet-nek, a Sorbonne nyelvészprofesszorának rendkívül elmés megfigyelése szerint a hang létrehozására szakosodott hangképző szervek működtetése éppúgy energiatakarékos üzemmódban történik, ahogyan minden emberi tevékenység ösztönösen a legkevesebb erőt veszi igénybe, ugyanígy ebben az ügyben is minimális erőfeszítésre hajlandó csak, hogy a hangképző szervek által megjelenített fonémák sorrendjéből összeálló egységet társítsa az agyában megjelenő fogalommal (Martinet a ló /franciául cheval/ példát használja, idézem: mindenki egyetért abban, hogy nincs semmiféle hasonlóság vagy természetes viszony egy réten legelő ló és azon levegőrezgések között, amelyeket fonológiailag így írunk át – cheval.) A nyelv változik, ez a változás kizárólag a beszélgetés útján jön létre, a beszélő viszont alaposan meggondolja, mennyi energiát fordítson a fenti hármasság (fonológia, szintaxis, szemantika) megterhelő működtetésével bármely beszédegység (akár csak egy hang) megváltoztatására. Ugye nem kell mondanom (hogy végre visszakanyarodjunk eredeti témánkhoz), az a nyelv, ami nyilvánvalóan használatban volt már 7000 évvel azelőtt is, mikor egy csapat ember megérkezett a később Magyarország néven ismertté vált földterület szélére, az a nyelv a fent leírt módon működött 7000 évvel, sőt annál sokkal több évvel korábban is. Azaz ha visszafelé mennénk, és elméletben végigkövetnénk a lassú változást visszafelé, ennek az útnak egy bizonyos pontján találnánk egy bizonyos struktúrát, ami nem alapvetően különbözne az általunk már ismert és különböző szempontok alapján különbözőképpen társított nyelvtől.

Namármost. Az ősnyelvek felé haladtunkban beleütközünk egy újabb elméletbe, egy makronyelvcsalád csoportosításba, amire a „hivatalosan” elfogadott kánon hívő nyelvészei kimondták a halálos ítéletet: ez az úgynevezett nosztratikus nyelvcsalád (hogy miért éppen nosztra, azaz latinul a miénk, azt ne kérdezzék, nem tudom). A kiátkozás nekem kissé vézna bizonyítékokon alapul, amennyiben az elméleten a rendszeres hangmegfelelések törvényét kéri számon, azaz megint figyelmen kívül hagyja a fundamentumot, és egy következményen lovagol, dehát ez a nagyok dolga, sem időm, sem kedvem nincs beleásni magam a mélyébe, hogy vitaképessé válhassak. Csak mondom, hogy a kiátkozáshoz azért több kell. A nosztratikus elmélet elég bő űrtartalmú sajtárral merít, Európa, Afrika és Ázsia majd’ minden nyelve innen származna, az etruszkkal bezárólag, nagyvonalúan 20-30 000 évvel ezelőttig hatol le az időben. Holger Pedersen (szerintem) alaposan kidolgozott elméletét olyan hevesen támadják már több, mint száz éve a fölkentek, hogy ha kevesebbet tudnék róla, akkor is komolyan venném. Már csak azért is, mert az általam fentebb ismertetett strukturális alapon ebből a nyelvcsaládból kihagyja például a sino-tibeti nyelvcsaládot, annak fő reprezentánsával, a monoszillabikus, izoláló és tonális kínai nyelvvel együtt. Azaz az egy szótagú szavakból álló, a grammatikai viszonyítást a mondatban önálló morfémákkal kifejező, más-más hangfekvésben más-más jelentést hordozó szótagokkal „énekelő” kínai nyelvet a megfelelő elemzés alapján eltérőnek ítéli a többitől. Nekem már ez önmagában is tetszik. Ha most egy pillanatra visszatérünk Czeizel és a szegediek kutatási eredményeihez, ami a mai Kína északi részéig tudja visszavezetni az ősmagyarok származását, és a genetikai vizsgálatok alapján nem találnak közös jellemzőt a később finnugor nyelvcsaládnak elnevezett nyelvekhez tartozó népekkel, minthogy azokból hiányzik még a minimális mennyiségű, ázsiai kromoszóma is, akkor érdekes következtetésekre adódik lehetőség azon kívül is, hogy a topográfiai elszigeteltség a már ismerhető történelemben is adott. Azaz semmiféle spekulációra nincs szükség, nem kell visszamennünk még 20 000 évet. Különösen, ha (ismét csak a rejtvényfejtés kedvéért) komolyabban vesszük a nyelvtudomány eredményeit, és nem vacakolunk jövevényszavakkal meg rendszeres hangmegfelelésekkel, hanem valóban a grammatikai struktúrákba túrunk bele, azon kaphatjuk magunkat, hogy a genetika és a nyelvtudomány keresztbe igazolja egymást: fonológiai és szintaktikai elemzések lényegesen több eltérést mutatnak a finnugor nyelvcsaládtól, mint amennyi megfelelést (a szókészletben mutatkozó csenevész rokonsággal most inkább nem törődöm). Amiből legalább egy körülmény feltétlenül következik: a nyelvek egymásra hatása legalább kétirányú. És nem feltétlenül fele-fele arányban.

Nem azt állítom, hogy a magyar nyelv őse régebbi, mint a többi, mint a finnugor nyelvcsalád más nyelvei. Csak azt, hogy sokkal hosszabb ideig működött mindenféle finnugor – és jelen ismereteink szerint bármilyen más nyelvcsalád – hatásai nélkül. Lehet, hogy a IX. század végéig tartó 2000 évben nagy befolyással volt rá mindenféle nyelv. De az is lehet, hogy ez fordítva történt. Meg az is, hogy egyáltalán semmi ilyesmi nem történt, csak olykor rugalmasan kezeljük a nyelvtudomány alaptörvényeit. Mely törvények közül sajnos elég sok működtethető úgy, ahogyan a jog viselkedik manipulációra hajlamos kezekben: mindennek az ellenkezője is bizonyítható. Ha valaki nagyon akarja.

A többi kérdés ebben a konstellációban már nem is olyan fontos, de azért egy félmondat erejéig visszatérek rájuk: az „opponenseim” által említett félelem és egymásra utaltság persze hogy motívum lehetett a magyarság őseinek összetartásában, a félelem az idegenektől, a mindenünnen távolról (lásd proxémika)  felbukkanó ellenség, ami bárhonnan jött is, csak gyűlölt idegenlehetett, hiszen más nyelven beszélt.

Mi következik az állva maradt hipotézisből?

Sokminden.

 

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

A magyar nem európai nép 

Egy hangot sem érthetünk meg a történelmünkből, ha a mindenkori jelenünk magasából nézünk le a múltra, és onnan ítélkezünk 

A jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól

A névtelen ember

Csak már nem lesz mit rombolni

Rengeteg sok hókuszpókusz, a halottak feltámasztása, a vízből bor és egyéb marhaságok 

Mit tudhatott ebből István, a magyarok királya, midőn a kereszténység felvétele mellett döntött?

Minden despota abban a meggyőződésben harácsol, hogy az elkövetett aljasságait meg fogja úszni

Egy elcsigázott, reményt vesztett csapat próbált visszajutni oda, ahonnan elindult 

A vérszerződés haszonélvezői

Semmi keresnivalónk nincs Európában, amíg nem is akarunk odatartozni

Nekünk nem egy ilyen épületünk, még egy sátorkarónk sincs, amit a „honfoglalás” történetéhez fel tudnánk használni

Ez nem szellemi forma és nem is kultúra, hanem egy áporodott hazugsághalmaz

Halványan elmosolyodott, és nem kezdett bele a nyúlba

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.