Szeptember 26,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


A vérszerződés haszonélvezői

Ismerős szöveget teszek ide, napjainkból ismerőset. Pedig ez itt 800 (Nyolcszáz) éves: „Magyarországot joggal nevezték a rómaiak legelőjének, mert hiszen éppen most is rómaiak legelnek Magyarország javaiból.” P. mester, azaz Anonymus művelt ember volt, „rómaiaknak” írta a franciákat, spanyolokat, olaszokat, akik éppen betelepültek III. Béla udvarába. Ma azt mondanánk, latinok. Anonymus utálta őket. Azt nem tudjuk, a király milyen érzelmekkel tekintett az általa hívott ciszterciekre és más „jövevényekre” (ha még emlékeznek István enyhén xenofób megnyilvánulásaira), de az elég valószínű, a hű (a király által a frank birodalomban taníttatott) krónikás nem írhatott volna ilyesmiket, ha az ellenkezik uralkodójának „világszemléletével”. Már amennyiben azonosítható volna valami efféle mentális luxus egyik legjelentősebbnek tartott Árpád házi királyunk jellemében. Dehát persze érthető, miért nem volt a mi III. Bélánk egy gerincbajnok – a hosszú ideig bizánci emlőkön csüngő Béla herceg, a császár kedvence, aki még az Alexiosz nevet is fölvette, annyira igyekezett megfelelni, sőt eljegyezte Manuél bizánci császár lányát is, egyszercsak hatalmasat zuhant, midőn a császárnak fiú utóda született.

A mi Bélánktól akkor elvették a deszpotész rangot is, Mária királykisasszony kezét is, jó képet kellett vágnia ahhoz, hogy kapott helyette egy oldalági rokont feleségnek – ki nem kezdene ilyen előzmények után a pápával, azaz az ellenséggel barátkozni, persze csak suttyomban, alig várva a császár halálát, akkor aztán a Kelet-Római Birodalomból osonás a nyugatiba… rémlik valahonnan valami hasonló (az égtájakat ellenkezőleg fordítva)? A pápának ezt mondjuk, Barbarossa Frigyesnek meg azt, szépen gyarapodunk, kikiáltjuk magunkat óriási hatalomnak, „visszaszerezzük” Dalmáciát, befolyásunk alá vonjuk Szerbiát és Bulgária egyes részeit, felváltjuk a bizánci dominanciát a Balkánon, de azért a pápának való sunyi alávetettségünk mellett a bizánci belpolitika aljas húzásaival nyírjuk a saját családunkat is belevéve az összes ellenségnek vélt bel- és külföldit, miközben az ország hűbérbirtok státusza 1045. óta változatlan, a „visszafoglalt” területek azokéi, akiknek a német-római császár odaajándékozza. Azaz krónikásaink fennen zengik fényes dicsőségünket, miközben az adatok, a dokumentumok feltárhatnák a valóságot – ha az érdekelne valakit. Akkor és azóta. Rémlik valahonnan valami hasonló? El tudják helyezni a magyar történelem ívén valahol ezt a szöveget: „…ha vendégek, előkelők jönnének az országba, ország tanácsa nélkül méltóságra ne jussanak; birtokot országon kívül való embernek ne adjanak s ha valamit adnak, vagy eladtak, az ország népe válthassa vissza.” Szép, nem? Alapos nyelvi elemzés után arra a megállapításra jutnánk, hogy ez valamilyen XVIII-XIX. századi szöveg. Könnyű nekem ilyet állítani, tudom ugyanis, hogy ez Virág Benedek fordítása 1805-ből. Az eredeti latin mondat az Aranybullában olvasható. 1222-ben jelent meg.

Bocsánat az időben való csapongásokért, nemcsak az a mentségem, hogy valami módon ezek a képzettársítások kapcsolódnak a tárgyalt korhoz, hanem az is, hogy nem győzöm ébren tartani a tudatot: a jelen megértését szorgalmazom a múltnak az eddig ismerttől, a kánontól eltérő, a valósághoz közelítő leírásával. Az eredőjét keresem a jelen hazug, az önismeret hiányából fakadó, megátalkodott butaságának. Vissza akarom követni a múltba a mai magyar lét szálait egészen odáig, ahol szakadás észlelhető. Ahonnan a folyamatos, lényegében változatlan öncsalás, a környező világgal szemben mutatott hunyászkodást időről időre felváltó melldöngetés elkezdődik, aminek voltaképpen egyenes következménye a világtörténelem legabszurdabb politikai helyzete, melyben egy néhány százalékos kisebbség akaratából, békeidőben egy primitív, rosszízlésű és rosszindulatú, gonosz és pitiáner falusi futballista, egy bűnöző uralkodhat egy nemzeten, szítva az amúgy is évezredek óta tenyésző gyűlöletet és rettegést. Az már ennek a könyvnek az első sora óta nyilvánvaló, hogy a „Mohács” kezdetű nyavalygások hamisak és értelmetlenek, hogy 1526. nem jelentett semmilyen cezúrát, csak folytatódott az, ami valamikor korábban már elkezdődött. A kérdés az, mikor. III. Béla és az ő krónikása semmi újat nem hozott, vissza kell mennünk oda, ahonnan egyelőre nem tudunk tovább lépni, annyi a tárgyunk szempontjából gyanús történés.

Ingoványra készülök lépni. Majd megpróbálok valahol a szélén megállni, ahol még nem süllyedünk bele övig. Kikerülni viszont nem lehet, mert lassan meg kellene érkeznünk Verecke híres útján. Mert még mindig annak a tragikai vétségnek a pillanatát keressük (valószínűleg hiába, több lesz az egy pillanatnál), aminek a következményei meghatározzák ennek a népnek a sorsát 1122 éve.

A vérszerződésről van szó. Anonymus-tól tudunk róla. Ő olyan földrajzi- és időtávolból írt erről, mintha én most az 1750-1780 közötti évekről tudósítanék valamely eseményről, ami valahol a Dnyeper és a Kárpátok között történt, innen 800-1200 kilométerre, amiről semmiféle konkrét adatom nincs (sem időben, sem térben nem tudom elhelyezni ennél pontosabban), de én úgy gondolom, valami olyasmi történhetett, úgyhogy leírom, amit kitaláltam. Lehet, hogy nagyon érdekeseket tudnék kitalálni. Ha szerencsém van, nem is kellene sokat fantáziálnom, mert találnék egy írást valakitől, aki az 1810-es években született onnan körülbelül 1400 kilométerre, és aki sosem járt ott, semmilyen személyes tapasztalata nincs az ottani emberekről és eseményekről, de ő mégis csak 60 évvel későbbről látja azt a bizonyos történetet és nem 250 évvel későbbről, mint én. Tetszik érteni? Azt persze nem lehet tudni, Anonymus olvasta-e Bíborbanszületett Konstantin írását a magyar törzsek vérszerződéséről, de talán mindegy is. A kiváló erkölcsű bizánci uralkodónak éppúgy halvány fogalma sem volt arról, itták-e egymás vérét a törzseink főnökei és ha igen, hol és mikor, mint ahogyan Anonymus-nak sem lehetett, bár Konstantin kétségtelenül csak 60 évvel az esemény után született. A magyar történelem tudós művelői mindenesetre számon tartják ezt a felemelő aktust mint a törzsi keretek közül az államalapítás felé tett első lépést.

Ennyi elég is volna ahhoz, hogy a vérszerződést nevetséges és megalázó fantazmagóriának minősítsük, ha Anonymus nem ebből az elképzelt aktusból eredeztetne egy élénken valóságosnak látszó körülményt, amennyiben a hét fejedelmi személy ivadékainak alkotmányos jogokat tulajdonít, azaz ha tetszik, a vérszerződést nyilvánítja az alkotmányos rendi felfogás eredőjének. Azt ugyanis már valódi tapasztalatként, az érintett személyek állításainak nyomán írhatja le, hogy például Csák-nembeli Ugrin esztergomi és Ugrin kalocsai érsekek, Dömötör étekhordómester, Pós ifjabb királyi tárnokmester, Miklós és Bás ispánok Előd vezér fiától Szabolcstól eredeztetik családjuk gyökereit, és születésük jogán viselnek magas egyházi és világi tisztségeket. Azaz a vérszerződés Anonymus szerint kimondta, hogy a törzsfők leszármazottai „a fejedelmi tanácsból és az ország tisztségeiből soha, semmi esetre ki nem eshetnek”, tehát politikai jogokkal bíró örökös arisztokráciát alkotnak. Hasonló kiváltságokat élveztek a „honfoglalókkal” együtt érkezett kabarok vezéreinek ivadékai, mint például Tomaj-nembeli Dénes tárnokmester, aki a vezérek korában bevándorolt Tanuszapa besenyő vezértől vezette le családfáját.

Érdekes, nem? Az első magyar arisztokraták. A vérszerződés haszonélvezői. Ügyes, mondaná Kohn bácsi Amerikából. Anonymus-nak semmi baja nem volt velük, ő csak leírta azt, amit látott. Ha utálta volna őket, tudnánk, ahogyan az idegenek iránti ellenszenvét is ismerjük.

Na jó, mielőtt túlbeszélnénk ezt az inkább bosszantó, mint felemelő történetet, annyit azért jegyezzünk meg: Konstantin olvashatott Hérodotoszt, nála pedig egy leírást egy szkíta vérszerződésről. Ha elismerjük az analógiának mint a tudományos elemzés eszközének jogosságát (természetesen elismerjük, hiszen elég gyakran használjuk is), abban az esetben adtunk némi valószínűséget a magyar törzsek vérszerződés történetének is.

Úgyhogy akkor most mutatok valamit:

 

„Pro Deo amur et pro christian poblo et nost ro commun salvament, d’ist di en avant, in quant Deus savir et podir me dunat, si salvarai eo cist meon fradre Karlo…”

Ez az első ófrancia nyelvemlék, az úgynevezett Strasbourgi eskü szövegének kezdete, első félmondata. Ideírom magyarul is:

„Isten iránti szeretetből, a keresztény népek és mindannyiunk megváltása előtt tisztelegve ettől a naptól fogva támogatom fivéremet, Károlyt…”

Nagyon röviden: a Karoling dinasztia egyik legjelentősebb uralkodójának, I. Jámbor Lajosnak született négy fia, Lothár, Pipin, Lajos és Károly. A fiúk összevesztek az örökségen, a két idősebbnek nem tetszett, hogy Károly lett a Nyugati Frank Királyság (a mai Franciaország és Katalónia) uralkodója, majd a háború végeredményeként Lajos a Keleti Frank Királyságé, ez utóbbi a későbbi Német Római Birodalom alapja. A két fiatalabb szövetséget kötött, ennek a foglalata a Strasbourgi eskü szövege, ami Kopasz Károly és Német Lajos Lothár elleni szerződését rögzíti. Írásban. (Pipin megtébolyodott, fiatalon érte a halál, Lothár beérte a mai Benelux államok területe fölötti uralommal, a francia történetírók szerint jól történt, ami történt.) Ha nem tetszene emlékezni, ezek a frankok részei azoknak a germán törzseknek, amiket a világtörténelemből mint barbárokat ismerünk.

A Strasbourgi eskü keletkezésének ideje 842. Nagyjából ezidőtájt indultak el a magyar törzsek a Don-Kubán területről, hogy majd az etelközi pihenő után valamikor megkössék azt a bizonyos vérszerződést(?).

Nem akarok előreszaladni, de a korszak tárgyalásának végén esedékes összefoglalásból egy részletet kénytelen vagyok idehozni, hogy érthető legyen, miképpen kerül együvé a mi vérszerződésünk egy francia nyelvemlékkel.

Hímnemű emberek talán emlékeznek, hány évesek voltak, amikor vérszerződést kötöttek vagy legalább akartak. Lányokra ez a közlés nem vonatkozik, legalábbis úgy tudom, bár Karinthy óta tisztában vagyok vele, hogy a lányoknál sosem lehet tudni. Persze lehetséges, a pokolgép nyomogatás korában a fiúk már nem játszanak efféle romantikus marhaságokat, amikor játszottak is, a normálisabbja túlesett rajta úgy öt-hatéves korában.

Ha a nép fogalma a hozzá tartozó egyedek összességét jelenti (a „hozzá tartozás” többféle tulajdonságból állhat össze, de ha nem bánják, ezzel most nem vacakolnék), akkor talán nem nagy merészség a tárgyalt nép fejlettségi szintjét az egyedfejlődés szintjeinek segítségével meghatározni. Egy nép szellemi szintje, mely népnek a törzsi vezetői vérszerződéssel indulnak a szebb jövő felé, nagyjából egy közepes képességű ötéves gyerek szellemi szintjének felel meg. Vigyázat, nem mai gyerekről beszélek, akkoriról.

Az igazán szomorú az, hogy a kései utódok történetíróinak kebele még dagad is a büszkeségtől, midőn e szánalmas aktust említik. Mi azért itt kedves mindnyájan, akik ennek a könyvnek a kapcsán összejöttünk, szenteljünk némi figyelmet honfoglalónak nevezett őseink intellektuális képességeinek. Ilyen-olyan okokból mutattam már mindenfélét a később Európának nevezett föld elmúlt 1600-1700 évéből (a „honfoglalás” korában elmúlt), majd még részletesebben is visszatérek rá, amikor megpróbálom leírni az Ázsia és Európa közötti, tárgyunk szempontjából meghatározó különbségeket, hogy ugyanis mit jelentett itt születni, és miért volt ettől a körülménytől alapvetően eltérő máshonnan ide érkezni. Ha elfogadjuk az anatóliai hipotézist (az angol régész, Colin Renfrew elmélete nem egészen húsz éves), akkor is érvényes marad a népek topográfiai hovatartozásának alapja, azaz egyedül a magyarok jöttek ide a távoli Ázsiából, sokezer kilométerről.

A Római Birodalom az időszámítás előtti harmadik századtól szétküldte a hadseregeit és ezáltal többé kevésbé a kultúrájának kisebb nagyobb szeleteit a későbbi Észak-Európa kivételével mindenhová. A germánok (gótok, alemannok, frankok, markomannok, longobárdok) és a kelták viszont éppen Észak-Európából indultak el a II. században dél felé, először csak kereskedni, később háborúzni, de mindkét tevékenység jó volt arra, hogy megismertessék magukat, a szokásaikat, a holmijukat mindazokkal, akikkel találkoznak.

Hadd tegyek megint egy kis kitérőt. Nem akarok senkit tanulságokkal nyaggatni, egyszerűen csak egy történetet akarok idetenni. Mert szerintem gyönyörű.

Na jó, annyit azért szükséges megjegyeznem (a későbbiekben ez ugyanis elő fog kerülni), hogy a kereszténység pusztító vihara a germánok mondavilágát is elsöpörte, lévén azok úgyszólván teljes egészükben a szóhagyományra épülve. A kereszténység a nemzeti mondakört megcsonkította, a szóbeli hagyományok hitelét lerontotta, és minthogy ezek a történetek és mondák a pogányságtól elválaszthatatlanok voltak, üldözte is. Az egyetlen kivétel a longobárdok makacs ragaszkodásának az eredménye – nem engedték elpusztítani a múltjukat. Sokan lehetnek hálásak ezért (engem is beleértve), de a legnagyobb hódolattal Richard Wagner viseltethetett e „barbár” nép iránt – ő az életműve legnagyobb részét köszönheti nekik (sosem hittem volna, hogy lesz valami közös Wagnerben és bennem).

Ha már itt tartunk, még azt azért hadd írjam ide, hogy a longobárdok még valamivel kiválnak a többi germán nép közül: sosem engedték magukra zárni hittel és igazán a keresztény vallás béklyóját, a megtartott szellemi szabadságuk biztonságából kicsit le is nézték a rómaiakat. A barbárjai, mi?

Szerencsére nem minden római volt elvetemülten ostoba keresztény. Egy Paulus diakónus néven ismerhető, longobárd eredetű szerzetesben a vallás és a születési hovatartozás csatáját az utóbbi nyerte, ő gyűjtötte össze azokat az írásokat, amiket a (számára is) jórészt ismeretlen longobárd krónikások az utókorra hagytak.

Az alanti történet szerzője, Longobard Névtelen a VI-VII. században élt Itáliában, az eredeti mű címe Origo gentis Langobardorum. Az újkor embere egy kiváló kiadványban olvashatja, a Monumenta Germaniae Historica a XIX. század elején jelent meg Hannoverben, a porosz gazdaság megújítója, bizonyos Baron vom Stein alapította. Kicsit lerövidítem a mesét:

Van egy sziget az északi tájakon, melyet Scandanannak mondanak: kimúlás és végződés az értelme. Sok nép lakozik ott s közöttük egy kis nemzetség, melyet Winnilisnek hívnak. Ehhez tartozott egy Gambara nevű asszony és két fia. Az egyiknek a neve Ybor, a másiké Agio. Ezek hárman fejedelemkedtek a winnileken. Megindultak tehát a vandálok vezérei, az ambrók és az assók seregükkel és mondották a winnileknek: „vagy fizessetek adót nekünk, vagy készüljetek a küzdelemre”. Felelték Ybor és Agio anyjukkal egyetemben: „jobb nekünk harcra készülni, mint a vandáloknak adót fizetni”. Akkor az ambrók és assók kérték Godant (Wotant), hogy adja nekik a győzedelmet. Felelt Godan, mondván: „kiket a nap keltekor előbb látok meg, azoknak adom a győzedelmet”.

Abban az időben Gambara két fiával kérte Freát (Godan feleségét), hogy a winnilekhez kegyes indulatú lenne. Frea azt a tanácsot adta, hogy napfelkeltekor jöjjenek el a winnilek, és az asszonyaik is jöjjenek el a férjeikkel együtt, orcájuk körül szakáll módjára kibontott hajjal. Pirkadat idején, midőn a nap már felkelt volna, Frea megfordította azt az ágyat, amelyben férje feküdt, és orcáját kelet felé fordította és felköltötte. És az feltekintvén maga előtt látta a winnileket és asszonyaikat, orcájuk körül kibontott hajjal, és így szólt: „kik ezek a hosszúszakállúak (longibarbae)? És mondá Frea Godannak: „amiként nevet adtál, győzedelmet is adj nekik”. És adott is nekik győzedelmet, hogy ahol csak alkalom adódik, bosszulják meg magukat, és legyen övék a győzelem. Az időtől fogva a winnileket longobardoknak hívták.

Innen folytatjuk legközelebb.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.