December 9,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


A jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól

Láttak már feketerigót a kertben gilisztára vadászni? A másodperc tört része alatt meglátja a zsákmányt, megáll fölötte, de nem hajol le érte, hanem körülnéz. Hosszú másodpercekig forgatja a fejét, nincs-e valahol leselkedő ellenség. Aztán ugyancsak a másodperc tört része alatt felkapja a gilisztát, mielőtt lenyelné, esetleg, ha túl hosszú, kapitális példányt sikerült elejtenie, mielőtt széttrancsírozná, azaz feldolgozná, ugrik néhányat, ismét hosszú másodpercekig körülnéz. Majd ugyanez elölről. Nem azért, mert nem emlékszik, hogy egyszer már körülnézett, és akkor nem látott ellenséget, hanem mert az ösztönei úgy szólnak, azóta jöhetett olyan, akit korábban még nem látott, akkor még látótávolságon kívül volt. Engem például az előbb is látott, de valamiért nem tartott ellenfélnek a giliszta birtoklását illetően. Mielőtt lenyelné a zsákmányt, megint lát engem, de azt meg kell néznie, nem jött-e más.

Oldalakkal ezelőtt kétszer is említettem a proxémikát. Ez a jelenség is leírható része annak a tudománynak: melyik az a távolság, amit a rigó még nem tart kritikusnak. Melyik az az idegentől elválasztó távolság, amit az Ázsiában vándorló, idegen népek között letelepedni próbáló ősmagyarok még nem tartottak kritikusnak? Ez nyilván nemcsak a látó-, de a hallótávolságon is kívül lehetett. Az ázsiai ősmagyar nem társadalomban élt, hanem törzsközösségekben, mindig kevesen voltak körülötte, a másik törzshöz tartozó is ellenségnek minősült a zsákmány megszerzésekor és feldolgozásakor.

Az esetek nagy többségében feltehetőleg ez volt az ok az odébb vonulásra, a kritikus távolság szűkülése és a mind gyakrabban feltűnő idegenek. A megváltozott időjárás, a túlnépesedés egy olyan korban, amikor a Föld lakossága nem érte el a mai Franciaországét (még egyszer, az egész Földgolyó lakossága, a Földé, ami akkor sem volt kisebb), enyhén szólva erőltetettnek tartható, mint ahogyan az is, ki mindenki vette üldözőbe a magyarok őseit. Ha az összes háborút megvívták volna, amit a történelemkönyvek mindig gyorsan előkapnak, amikor éppen nincs látható oka népmozgásnak vagy egyéb történésnek, akkor nemcsak a magyarok pusztultak volna ki, hanem a legtöbb ázsiai nép (tessék csak felidézni a „tatárjárás” címszó alatt számon tartott borzalmat, a magyar lakosság fele meghalt, sok idő kellett a regenerálódáshoz, a következő kétszáz, népesedési szempontból nyugodt év alatt is csak nehezen sikerült).

A kíváncsiság látszik működőképes oknak a különféle népcsoportok közeledésében, majd egymástól való távolodásában, ha a várt élmény elmaradt, az érdeklődés a világ eddig nem ismert dolgai iránt, ennek a kíváncsiságnak számtalan oka lehet. Mindenesetre az idő múlásával a kritikus távolság is csökkenhetett, minthogy a világot már az ókorban, sőt az őskorban sem a konfliktusok vitték előre, hanem az együttműködés kényszere és a vágy az ismeretlen megismerésére. Két ember, sőt két különböző népcsoport találkozásakor nem feltétlenül az egymás kiirtása volt az első, azonnal végrehajtandó reakció.

Természetesen nekem éppúgy nincs bizonyítékom erre a feltételezésre, ahogyan a történelemtudomány is bármilyen elfogadható dokumentum nélkül csak előrángatja a mindig megbízhatóan elpukkanó háborús patront. Mindössze „életszerűbbnek” vélem ezt, mint a folyamatos öldöklést, még egyszer, ha a szolidaritás, az egymásra utaltság, a segíteni akarás nem lett volna mindig erősebb vagy ha úgy tetszik, működőképesebb a létért való küzdelemben, mint az öldöklés, az emberiség nagyon régen kihalt volna. És ez a megállapítás nemcsak életszerűbb, ez axiomatikus igazság – akkor is, ha történetírók legnagyobb része nem vesz róla tudomást.

Egy övcsat, egy csontfésű, esetleg egy csodaszámba menő, sosem látott üvegpohár, egy kőház, aminek ajtaja van – végre visszaérkeztünk a Don partjára abban az időben, mielőtt a magyarok elindultak volna a Kárpát-medence felé.

Két lány kipróbált egy gázlót a kiszáradóban lévő folyószakaszon, és a Don túlsó partján olyasmiben volt része, amiben az övéi között még soha. Visszamentek a  mamáikért, hogy jöjjenek gyorsan, mert ilyen nincs. Lehet, újat mondok, az ember históriáját mindig a nők alakították, csak a hímsoviniszta történészek gondolják úgy, hogy az elmúlt évszázadok megismeréséhez háborúk és egyéb népirtások láncolatán keresztül vezet az út (a csekélyszámú történésznőknél hasonló a tapasztalatom, mint a női karmestereknél: nadrágba bújnak, mert azt hiszik, így válnak elfogadottá). Pedig már a Biblia is elismeri: „És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.” (1Móz 3,6.) Holott mint tudjuk, a Bibliában, a Biblia keletkezésének korában (i. e. 150-120) a „tudásnak” önmagában nem volt jelentése. Tessék megnézni, mit ír a Biblia a tudásról. Nagyjából semmit. Dehát hiába nem értelmezhető fogalom a „tudás”, Éva attól még szakít arról a fáról. Amiről inkább csak évszázadokkal később kezdték állítani, hogy a tudás fája volt. Egy bizonyos: Éva az ősbűn elkövetője, Éva merészelte a tudást – ilyen vagy olyan tudást – akarni. Azaz hogy teljesen világos legyen: az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő.

Fogalmam sincs, miért gondolja bárki, hogy a honfoglaláskori ember más volt, mint a mai. Ismét Czeizel Endrét idézem: „Az emberiség ismert történelme során az emberi faj genetikai adottságai szá­mottevően nem változtak.” Ha ezt le akarom fordítani köznyelvre, azt mondhatom, a jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól. Dehát az első csodálkozás elmúltával a hettita harcos is fel tud szállni a villamosra, és az első ijedtség után azt is képes lesz felfogni: előre halad anélkül, hogy az alatta mozgó szekér elé kellene fognia a lovát. A villamos meg annak a szellemi fejlődésnek az eredménye, amit a hettiták óta eltelt 5000 évben nagyjából 150-200 emberi egyedben tudunk kimutatni: körülbelül ennyien hozták létre a ma tapasztalható tudományos-technikai állapotot. Ebben a társaságban benne van az is, aki a kereket feltalálta.

Egy pillanatra ismét meg kell állnunk, hogy a következő lépés ne csak érthető legyen, logikusan elfogadható is.

A néhány sorral ezelőtt említett genetikai öröklődés az emberi szervezet biológiai leírása, ha tetszik, ez a matematika, ez a konkrétum, a természettudományos megközelítés, amiben vagy nincs vagy alig van vitatható komponens. Az öröklődés másik formája az imprinting, a minta már lényegében etológiai fogalom, sok vitatható tényezővel, de még mindig sok természettudományos összetevővel. Az öröklődésnek ezzel a részével foglalkozik Szondi Lipót genotrop elmélete, aminek az a lényege, hogy az ember egyebek között ebben különbözik az állatvilág más fajaitól: képes választani két viselkedésforma között. A genotrop választás voltaképpen nem is választás, az emberiség majdnem 100 százaléka ezzel a „választással” éli le az életét – a szüleitől látott minta alapján. A valódi, a tudatos választás az egotrop választás, azaz (ahogyan a nevében is benne van) az egyén, az „én” döntése, amivel ilyen-olyan módon és mértékben eltér a mintától. Az öröklődés harmadik formája már valóban csak az emberre jellemző: szociokulturális öröklődésnek hívják, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember képes beépíteni a viselkedési formáiba a kulturális tapasztalatot, azaz mindazt, ami az előző nemzedékek által felhalmozott ismeretekből megtanulható.

E legutóbbi formát neveztem föntebb kíváncsiságnak, érdeklődésnek a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerésének, az együttműködés kényszerének.

Hogy még világosabb legyen, a két lány és a mamák vágya egy olyan övcsat vagy fésű vagy egy üvegpohár után semmiben nem különbözik kései leszármazottaik ellenállhatatlan indíttatásától, ami Nickelsdorfig vagy egyenesen Bécsig űzte őket egy Gorenje hűtőszekrény vagy egy Fisher videomagnó birtoklásának reményében.

Az osztrogótok leszármazottai meséltek. A magyarok meg oda akartak menni, ahol ezekhez a holmikhoz hozzá lehet jutni. Eddig hozzájuk hasonlók között éltek, ha még emlékeznek rá, 2000 évig meg teljesen elszigetelten, egyedül, az idegenektől való félelemben. Itt, a Don-Kubán területen kerültek először elérhető közelségbe az övéktől gyökeresen eltérő életformával, kultúrával. A hídfőállások alkotta lánc mentén vissza-visszajáró, némely családban a vizigótokkal rokonságot tartó emberek elbeszéléseiből azt az egyet tudták bizonyosan, hogy az itt látott holmik elérhetők, ha elindulnak arra, amerre a nap lenyugszik.

Előzmények:

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

A magyar nem európai nép 

Egy hangot sem érthetünk meg a történelmünkből, ha a mindenkori jelenünk magasából nézünk le a múltra, és onnan ítélkezünk

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.