Október 23,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Elindultam Mohácstól visszafelé a magyar történelemben. Azért éppen Mohácstól, mert azt a minap ( A magyarokhoz márc. 22.) már nagyjából sikerült tisztáznunk, hogy ott veszett el a mi nemzeti nagylétünk. És az is valószínű, hogy a Mohács különben kiváló költőjénél (Kisfaludy Károly) is nagyobb zseninek, nem hiszem, hogy túlzok, ha azt állítom, a világirodalom egyik legnagyobbjának (Petőfi Sándor) kárhozott ősapái is valahol Mohács előtt keresendők, mert Mohács után az általános nagy magyar hazugságmegegyezés szerint már nem élhettek-halhattak szabadon, attól kezdve ennek az országnak a földje szolgaföld volt. Meg kell néznem, 1526. előtt élhettek-halhattak-e szabadon. Ott remélem megtalálhatni ezeket a szabad ősapákat, ahol a nemzeti nagylétünk tartózkodott, mielőtt elveszett volna.

Korábban ezt az utat már néhányszor megtettem, akkor még csak „az ezeréves magyar államiságot” kerestem, ha jól emlékszem, többször jeleztem is, nem sikerült megtalálnom. Azért nem sikerült, mert nem létezett, még azokban az időkben sem, amikről úgy tudjuk, hogy „Magyarország nagyhatalom volt” meg hogy nem is tudom, hány „tenger mosta partjainkat”, mert Magyarország nem Magyarország volt mint olyan, hanem ilyen-olyan perszonálunió része, és nem utolsó sorban idegen hatalom hűbérbirtoka, amit persze utálunk akár csak említeni is, de attól tény marad, Orseolo Péter (a második magyar király) 1045 pünkösdjén nyújtotta át az aranyozott lándzsát III. Henriknek, jelképéül annak, hogy országa a Német-Római Császárság hűbérese lett – 7 évvel I. István halála után.

Itt kell tennem egy kis kitérőt, többször lesz még szó Magyarország első és sokak által legnagyobbnak tartott királyáról. I. Istvánnak nevezi a történelemtudomány. Engem az nagyon tud bosszantani, ha I. Istvánt egy történész Szent Istvánnak nevezi, mert a szentség nem történelmi kategória, ha az egyház ragaszkodik ehhez a finoman szólva idejétmúlt bálványcsináláshoz, tegye, de minden világi intézménytől elvárom, hogy legalább igyekezzen úgy tenni, mintha hallott volna a felvilágosodásról. A magyar Szent Korona-tan (ugye így kell írni?) mint huszonegyedik századi élő és fungáló intézmény, amire hivatkozni is lehet, nagyjából meghatározza ennek az országnak a sorsát, úgy harminc-ötven évre még. 1083. augusztus 20-án avatták szentté a mi István királyunkat. Megmondjam, ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy a római katolikus egyház deklarálja, miszerint az elhunytat isten fölvette a szentek seregébe. Nem viccelek, a szentté avatásnak ez a meghatározása. Felmerülhet a kérdés, a római katolikus egyház ezt honnan tudja. Vajon isten szólt nekik? Közelebbről kinek? Összehívott egy értekezletet, és a vezetőséggel közölte? Vagy ezt mindenkinek tudnia kell, mert isten mindenkivel tudatta? Nekem akkor miért nem szólt? Én kifejezetten fogékony volnék egy ilyen közlésre. Mindjárt meg is kérdezném, az a sereg mivel foglalkozik? Hogyan telnek napjaik? Egyszóval az egyház azt hív szentnek, akit akar. Én itt történelemről beszélek, úgyhogy vallásos olvasóim engedelmével maradok az I. Istvánnál. (Mellesleg végignéztem az angol uralkodók listáját a kezdetektől napjainkig, gondoltam, elég jó referencia lehet egy ilyen ország – egyetlen királyuk sincs, akit szentnek neveznének, pedig volt nekik néhány és még van is. Úgyhogy – még egyszer – az egyház tőlem szentezhet, de a történelemtudomány nevében minden király szentnek nevezését egyszer s mindenkorra visszautasítom.)

Vissza a hűbériséghez, 1045-höz. Ettől kezdve váltakozó érvénnyel és intenzitással ez a státusz nem változott – a Karoling hagyományokon nyugvó politika még III. Béla erősnek látszó uralma alatt is érvényben maradt, azaz a magyar királyság hűbérbirtoka volt a Hohenstaufoknak. Barbarossa Frigyes például továbbra is skrupulusok nélkül adományozta a birodalom magyar uralom alatt álló egykori tartományait. Ezen az alapon viselték 1152-től a dachaui grófok, 1180-tól Bertold andechsi és isztriai gróf Dalmácia és Horvátország, majd „Merán”, vagyis „a tengermellék” hercegének címét, holott Dalmácia, Horvátország és „Merán” elvileg magyar uradalom lett volna, csak hát nem volt. IV. Béla aztán végképp rákényszerült arra, hogy folyamatossá nyilvánítsa Magyarország hűbérbirtoki létét. Ami meg a szűkebben vett fogalmat, az államiságot illeti, az végképp használhatatlan a mi történelmünkben. Az állam közjogi kategória, a középkori magyar társadalomberendezkedés meg magánbirtok jellegű, ami a fent leírt hűbériség mellett  azzal is kizárta magát az államiság definíciójából, hogy megtartotta a pápaság fennhatóságát még Nagy Lajos idejében is (1342-1382), azaz 80 évvel a Rex Pacificus megjelenése után, ami nyilvánvalóvá tette, hogy „a pápa nem parancsol a francia királyságnak, nem bír legfelső hatalommal a világi ügyekben, hanem csakis az egyháziakban, mint mindenütt a világon.” Zsigmond pedig, akinek az uralkodására oly büszke a történelemből félművelt magyar, tovább folytatta a főúri birtokok adományozását, és bár tett néhány intézkedést olyan intézmények létrehozására, amik az állam létére utaltak (szabad királyi városok, önálló ítélkezés, mezővárosok alakítása, a polgárság jogainak kiterjesztése), már csak a bárókkal együtt kormányozhatott, adóval pedig még mindig jórészt a jobbágyok tartották fenn az „állam” működőképességének látszatát (lásd Budai Nagy Antal felkelés). Mátyás, az „igazságos” még keményebben zsigerelte a jobbágyokat, de az adók így sem fedezték a kiadásokat, nem lehetett volna fönntartani belőlük például a zsoldos sereget, ezért aztán az „igazságos” bevezette a szabad rablás gyakorlatát (talán nem kell mondanom, jórészt kiket raboltak ki) az igazságosság még szélesebbre tárásának érdekében. Innen ugye nincs kérdés az ezeréves magyar államiságról, mindjárt jön Mohács, ahol nemcsak a soha nem volt nemzeti nagylét veszett el, hanem az ugyancsak soha nem létezett államiság is, egészen 1990-ig. Amikor is végre tényleg megszülethetett volna (történelme során először) a magyar államiság, ha nem a magát jobboldalnak nevező, tehetetlen és tehetségtelen politikus bagázs intézte volna el megint hosszú időre ennek a lehetőségét, hogy a csúti  futballista a maga primitív, bárdolatlan, bugris „kultúrájával” már csak a kegyelemdöfést nyomja bele a napvilágra igyekvő államkezdeménybe. Amiben ugyanúgy nem létezik az állam, mint a Bélák és Andrások uralkodásának idején, mert a kormányzás ugyanúgy az oligarchák (a 21. században már  valójában nem létező, de a látszat kedvéért működtetett) uralmával történik. Azaz az államnak az elvileg az országlakosok érdekében hozandó törvényei nyíltan és világosan kizárólag az oligarchia kiszolgálására születnek, minthogy (a Bélák és Andrások uralkodásával ellentétben) a jelenlegi uralkodónak, a csúti futballistának az érdekei így kívánják.

Nem történelemkönyvet írok (bár talán hasznos lenne), hanem a történelem szemlélet átalakítását akarom elérni – nincsenek önálló forráskutatásaim és azokból fakadó elméleteim (ahogyan az egy történelemkönyv írójától elvárandó), kizárólag hozott anyagból dolgozom, ami azt jelenti, hogy minden le van írva, semmi újat nem találok ki. Csak előkaparom azokat a forrásokat, tényeket és adatokat, amiket nem szokás olvasni, és még annyira sem szokás helyesen értelmezni. Még az elmúlt 28 évben sem. Sőt. Ennek a mi kisded „rendszerváltoztatásunknak” a legáthatóbban bűzölgő, fekáliaként szétkent alapelmélete éppen ez a mind hangosabb melldöngetés, az új uraknak ugyanis legalább annyira nem érdeke az össznépi hazugság elhallgattatása, amennyire a régieknek sem volt az. Vagyis túl finoman fogalmaztam, midőn azt írtam, nem szokás olvasni.

Célom az, hogy amit leírok, minél többen olvassák, éppen ezért a lehető legkisebb terjedelemre vagyok kénytelen szorítkozni. Maradok a folyamatok és tendenciák leírásánál, a részleteket bizonyításnak és illusztrációnak szánom.

Azt hiszem, az államiságot elintéztük, tárgyunk szempontjából nem is olyan fontos, ez főképp az „ezeréves” öblögetéshez volt adalék, de most a gyökereket keressük, a magyar nagyszerűség eredőjét, ami magyarázhatja az évszázadok óta nem szűnő kevélységet. Föntebb szóba hoztam Nagy Lajost és Zsigmondot, nemzeti nagylétünk e két kiválóságát, országunk fényességének megteremtőit. Menjünk kicsit vissza, hogy érthetőbb legyen, ami itt következik. Ami – előre szólok – úgy, ahogy majd itt erről a két uralkodóról olvashatják, nincs leírva sehol (legalábbis én még nem láttam), bár adatszerűen minden pontos, nem használok mást, csak a történetírás által ismert tényeket.

A magyar uralkodók sorában elsők voltak az úgynevezett Árpád-háziak. Nem nagyon szokás foglalkozni azzal, hogy az alapmeghatározással rögtön baj van, a definíció ugyanis úgy szól, hogy az Árpád-ház a honfoglaló magyar törzsszövetség vezéréről elnevezett dinasztia, a magyar királyságot  Árpád fejedelem leszármazottai alapították, én ezt most csak megemlítem, mert úgy korrekt, ha annyira pontosak vagyunk, amennyire csak lehet. A meghatározásból kihagyom a „Turul-nemzetség” szerű mese elemeket meg az Attila hunjaival való misztikus rokonságot. Arra szorítkozom, hogy megemlítem, az első igazi Árpád-házi király, az István nevű, később szentté avatott (amiről ő szegény nem tehetett) nagy alakja a magyar történelemnek egy Géza nevezetű ember fiaként ismert, akinek semmiféle bizonyítható vérségi, leszármazási kapcsolata nincs Árpádhoz, bár egyes történetírók szívesen tartják Árpád dédunokájának, csak hát ahhoz legalább a kedves papa, Taksony nacionáléját kellene valamivel megbízhatóbban ismernünk. Úgyhogy már itt bajok vannak, de ez még nem vészes, az így is valószínűsíthető, hogy Gézának volt köze az „őshazából” érkezettekhez, ahogyan később látni fogjuk, ennek van jelentősége, az ilyen-olyan családfák pontosan meghatározható leágazásai tárgyunk szempontjából érdektelenek. Egyelőre fogadjuk el, hogy az első Árpád-házi király az ázsiai jövevények egyenesági ivadéka. Legyünk annyira jóindulatúak, hogy azt is elfogadjuk, a következő királynak, Péternek, a velencei dózse fiának tényleg István ismeretlen nevű nővére volt a mamája, bár Géza nagyfejedelemtől ennél azért többet várunk, kicsit sok körülötte a bizonytalanság a felmenőivel is meg a leszármazottaival is, de mondom, van rá esély, hogy tényleg az ő lánya Orseolo Péter anyja. Mindenesetre a Velenceinek nevezett Péter hamarosan elmenekült az országból, a főurak meg választottak egy másik királyt (nem Hunyadi Mátyás volt e nemben az első), méghozzá Sámuel nevűt, akinek a felesége István egyik húga volt, de ennek a leszármazás szempontjából nincs jelentősége, mert két lánya született ugyan, de azok nem kerültek a családfa egyik ágára sem, minthogy Aba Sámuelt megölték, és visszajött a velencei dózse fia, Péter. Újabb uralkodásának ára az ország addigi, nem túl hosszú függetlensége volt: mint feljebb már említém, hűbérbirtokba adta III. Henrik német-római császárnak. Tudnak követni? Eddig nem túl bonyolult, ugye?

A baj az, hogy ezen a ponton foglalkoznunk kell a történészek és a közvélemény által a magyar történelmi arcképcsarnok legmagasabb értékének tartott uralkodó, I. István némely tettével. Nem is annyira azért, hogy tompítsuk a tökéletesség lakkbevonatának csillogását, hanem mert ezáltal valamelyest közelebb jutunk a célunkhoz: emlékeznek még, a nemzeti önámítás gyökereit keressük.

Mielőtt nagy királyunk bizonyos intézkedéseivel foglalkoznánk, rögzítenünk kell egy nagyon fontos adatot, aminek a későbbiekben még komolyabb jelentősége lesz, de már itt is tudnunk kell: 896-ban a különféle történészi számítások szerint 100-120 000 ember érkezett a Kárpát-medencébe, azaz ennyien foglalták el a hont. Ha a szűkebb szakterületem, a nyelvészet segítségével vizsgálódunk (helységnevek, egyéb földrajzi nevek, személynevek, foglalkozásnevek, egyéb köznyelvi szavak), az arányok a hont elfoglalók és a már itt élő lakosságot illetően nagyjából 1:1,5 – azaz egy a másfélhez. A következő bő száz évben nagyjából (hangsúlyozom, nagyjából, majdnem minden adatot így kell kezelnünk, nincsenek, mert nem lehetnek pontos számítások) 500-550 000-re nőtt a lakosság száma a körülbelül 200 000 négyzetkilométeren (ennek a területi adatnak is később lesz jelentősége). Arra a jelen korban sincsenek módszerek, hogy a keveredés arányait megállapítsuk, annak a kornak a népessége ráadásul ma már elképzelhetetlen mértékben növekedett a keletről és nyugatról betelepült népek által (ötszörösére nőtt a lakosság), úgyhogy mondom, nem ismerjük a pontos számot, hány „tisztavérű” honfoglaló maradt. Azt viszont tudjuk a Mendel-Morgan-elmélet és Szondi Lipót genotrop-egotrop-elméletének összevetésével, milyen genetikai jellemzőkkel kell számolnunk, azaz ha úgy tetszik, mennyiben változhatott a népesség mentalitása (kicsit súgok előre: lényegében semmit).

Ideteszek egy szép idézetet I. Istvánnak az írásából (Intelmei fiához):

…akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén… Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti.

A jövevények – bár maguk is külföldiek voltak – immár különböznek a külföldiektől, mert ők már a magyar király alattvalói, a külföldiek meg nem azok. Magyar az, aki az ország lakója, a király alattvalója, idegen pedig az, aki más országban él. Szép, nem? Csak az a baj, hogy már István szövege  is tartalmaz egy távolságtartó diszkriminációra utaló félmondatot (mindegy, ő írta-e vagy valamelyik papja): a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti, ami azt jelenti, rendes ember az, aki itt lakik, a többi viszont pöffeszkedik, vagyis mindaddig idegen és mint ilyen taszító marad, amíg jövevényként itt le nem telepedik. Ezt a megkülönböztetést kell hatványra emelnünk, ha meg akarjuk érteni a korszellemet – a királyi udvarban és azon kívül az emberek pontosan tudták, hogy például a királyuk felesége, Gizella bajor, azaz idegen, ehhez semmiféle kétséget férni nem hagytak, mert bár az illető feleséget Liudolf Gizellának hívták, az udvarban és az országban Bajor Gizella néven ismerték. Mint ahogyan (föntebb már említettem) Velenceinek hívták Orseolo Pétert már akkor is, amikor még nem volt király, és az maradt magyar királyként is. Magyar király meg úgy lett, hogy Imre herceg, István és Gizella fia meghalt, minél fogva felmerült az utódlás kérdése.

Itt megint meg kell állnunk egy pillanatra. Az öröklési jog I. István idejében még nem volt egészen tiszta. István mint Géza fia a primogenitúra (elsőszülöttség) alapján lett előbb fejedelem (Vajk néven), majd király. De ismert volt még a szeniorátus elve, hiába törölte el Géza, mely szerint a család legidősebb, vezetésre alkalmas tagja következik a trónon, valamint a levirátus, aminek alapján még Koppány, Géza fivére követelte a trónt és Géza özvegyét, Saroltot. E legutóbbi súlyát ráadásul a Biblia adta, azon belül is Mózes törvénye („Ha testvérek laknak együtt, és meghal egy közülök, és nincs annak fia: a megholtnak felesége ne menjen ki a háztól idegen férfiúhoz; hanem a sógora menjen be hozzá, és vegye el őt magának feleségül, és éljen vele sógorsági házasságban. És majd az elsőszülött, a kit szülni fog, a megholt testvér nevét kapja, hogy annak neve ki ne töröltessék Izráelből.”), bár alig hiszem, hogy akár Géza, akár Koppány sűrűn forgatta volna a Bibliát, azért a levirátus rendjét ismerték.

Namármost. Imre halálával ugyebár megszűnt a primogenitúra alapján való trónöröklés lehetősége, a levirátus eleve nem volt lehetséges, mi maradt? Az István apja, Géza által eltörölt szeniorátus, annak is az egyik variációja. Élt ugyanis egy Péter nevű unokaöcs, István nővérének a fia (a papa az Orseolo Ottó nevű, magyar honban ismeretlen velencei dózse), valamint egy Sámuel nevű férfiú, aki viszont István egy másik nővérének a férje volt. A törvény (na jó, legyen inkább szokásjog) szerint kettejük közül Sámuelnek kellett volna következnie, minthogy ő az a bizonyos legidősebb, lévén sógor, Istvánnal nagyjából egyidős, és nem az értelemszerűen sokkal fiatalabb unokaöcs.

Aztán volt itt még valami, amit az imént már érintettem, a jövevény-idegen kérdés, amit István szándéka ellenére az udvarnál is skrupulózusan számon tartottak. Sámuel lévén az Aba nemzetség sarja, mi Anonymus-tól tudjuk, akkor nyilván közismert tény volt: Árpád egyenesági leszármazottja, a mi kutyánk kölykének számított, a Velencében született és ott is élt, majd onnan elmenekült Péter meg idegen maradt, hiába a jónevű nagybácsi, az István nevű magyar király.

De a legkínosabb csak most jön, közvetlenül a legeslegkínosabb előtt, valaki, akit a király igyekezett elfelejteni. Egy unokatestvér. Ráadásul első, igazi vérrokon, a papa édestestvérének a fia, bizonyos Vazul nevezetű. Tetejébe még (úgy tudjuk) az egyívásúak, István, Aba Sámuel, Vazul között a legidősebb, azaz a magyar trónra mindenképpen a legjogosabban pályázó.

Imre herceg halála után az uralkodó Vazult gyorsan száműzte Nyitrába.

És most jön a legeslegkínosabb. A különféle krónikák, azaz a történészek szerint ez a száműzés Gizella akaratából történt, az ő kifejezett kívánságára, szinte parancsára, mert Gizella hallani sem akart Vazulról, mert ő Orseolo Pétert akarta trónörökösnek. Ami hagyján, de az Imre halálán érzett fájdalom miatt hanyatló egészségű István király (akinek az egészsége még 7 teljes éven át hanyatlott) betegágyához akarta volna hívatni Vazult, hogy felkérje, ugyan vállalná el őutána a magyar trónon való ülést. Igenámdeazonban Gizella értesülvén az ő férjének szándékáról, sebtében magához rendelte hű csatlósát, Budát (azt honnan vették a krónikások?), akinek a fia, Sebus nevű ugyancsak gyorsan, még a király futáránál is gyorsabban elszáguldott Nyitrába, ott hamargyorsan megvakította Vazult, majd forró ólmot öntött a fülébe (Vazul ezt nyilván megadóan tűrte, valószínűleg még oldalra is fordította a fejét, előbb balra, aztán jobbra, hogy könnyebb legyen az ólmot a fülébe önteni), majd az elkövetés után ez a Sebus Csehországba menekült, és mire megjött István király követe, már köd előtte, köd utána. És akkor az István király követe már csak a vak Vazult tudta magával vinni, akinek addigra már kihűlt az ólom a fülében, minélfogva már süket is volt, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy meghallgassa István királynak, az ő első unokatestvérének a kívánságát, miszerint legyen ő a trónörökös. Mely kívánság közlése után a gyengélkedő király elhanyatlott és már csak arra maradt ideje, hogy Vazul fiait, Andrást, Bélát és Leventét figyelmeztesse, meneküljenek, mert az ő gyilkos felesége, a szörnyeteg Gizella az életükre tör. Arról nincs adat a krónikában, mit szólt Vazul a királyi kérésre (mit szólhatott volna a szerencsétlen, rég belehalt Nyitrán a király által elrendelt kínzásokba).

Eddig a különféle krónikák különféle krónikásai. A tények: István király nővérének (ne tessék húgozni, valakinek a húga is meg a nénje is a nővére, ahogyan az öccse és a bátyja fivére) a király nővérének a fiát, Orseolo Pétert Gizella valószínűleg nem is ismerte (nincs róla korábbi említés), a király rokona volt, nem az övé, ahogyan Vazulról is legföljebb hallott, nincs adat arról, hogy találkozott volna bármelyikükkel, de ha tud is róluk, nem valószínű, hogy bele mer szólni a különben nem éppen papucs hírében álló férje dolgába. Az események után Gizella még hét évig élt a férje mellett háborítatlanul, István valamiért nem tartotta szükségesnek megbüntetni ezt a kegyetlen asszonyt, majd miután az özvegyasszony eltemette a férjét, még hat évig élt az országban, igaz, már nem háborítatlanul, mert 1041-ben (3 évvel István halála után) birtokait a király elkobozta, és az egyik várba záratta – na ki volt ez a király? Az a Péter, akit állítólag Gizella erőltetett rá a férjére (jó, egy gazember hálája nem kérhető számon, dehát itt nem erről volt szó). Az özvegy királynét Aba Sámuel halála után száműzték, na ki tette ezt? Természetesen ezt is az állítólag Gizella által protezsált Péter.

A különféle krónikások (Gesta Ungarorum, Altaichi Évkönyvek) ezt az ostoba történetet valamikor I. András és I. Béla vagy az ő leszármazottaik uralkodásának idején  költötték, több okból. Először is a szörnyű tett elkövetése rontotta volna az uralkodó dinasztia legitimációját, miképpen festene, ha éppen e dinasztia őséről derülnek ki effajta dolgok. Másodszor, de elsősorban ilyenformán nem kellett beszélni arról, hogy István polgárháborút robbantott ki a főurak által ellenzett Péter utódlásának erőltetésével. Harmadszor és legfőképpen: minden rosszat rá lehetett tolni az idegen asszonyra, még azt is, hogy ő gondoskodott az ugyancsak idegen Orseolo Péter megkoronázásáról (különben persze, hogy ő, ki más hajtotta volna végre a férje végakaratát) – és itt térünk vissza a kiinduláshoz, a pöffeszkedő idegenekhez. A mi királyunk, az Árpád véréből való úgy tökéletes, ahogyan van, mi magyarok szépek vagyunk és okosak, ha valami bajról kénytelenek vagyunk megemlékezni, mert az már akkora, hogy nem lehet eltussolni, akkor azt rákenjük egy idegenre, ha egy mód van rá (általában van), akkor egy idegen nőre.

Ismerős? XI. század. Tizenegyedik. Korábbi (kortárs) krónikánk nincs. De az elsőben már megjelenik a nemzeti önámítás csírája. Ami aztán folytatódik napjainkig a különféle történelemkönyvekben. Amik megmagyarázzák. Méghozzá szemrebbenés nélkül. Hogy például azért kellett Péter, mert ő tovább vihette a kereszténység gyönyörű eszméjét. A kereszténységét, amit I.István honosított az országban, és amivel bő ezer évvel István után most éppen egy barbárnak van tele a szája.

Utána néztem ennek a keresztény ügynek. Annak is, ami itt történt meg annak is, ami más tájakon, hátha kijön valami ezeknek az összevetéséből.

Legközelebb ezzel folytatom.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.