Szeptember 25,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


Nekünk nem egy ilyen épületünk, még egy sátorkarónk sincs, amit a „honfoglalás” történetéhez fel tudnánk használni

Ideje volna valamit tisztázni. A magyar történelemírásnak egy jelentős része a nemtudásnak közmegegyezéses alapon való tudomásul vétele. Amiből a „nemtudás” olykor a hazugságnak, a ferdítésnek, a hamisításnak az eufemisztikus megjelölése (olykor? sűrűbben, mint nem). Mondok példát, jó? Az utókor – csak úgy 50-100 év múlva – mit fog tudni a 2006-ban Budapesten történt eseményekről? Ki támadott meg kit, ki randalírozott, ki milyen intézkedéseket hozott, kinek a szemét lőtték ki (most még tudjuk, senkiét)? Lesz ilyen forrás meg olyan, közülük valamelyik esetleg a valóságot rögzíti – ki fogja eldönteni, melyik a hiteles? A 2018. évi választások eredményéről ma (amikor ezt a könyvet írom), néhány héttel az aktus után már nemcsak a szektahívők hiszik el, hogy az a megfelelő adatokat hirdeti és nem egy ordas nagy csalás elképesztő, arcátlan számait, hanem majdnem az egész ország, holott aznap, a számítógép háromórás leállásakor még Mari néninek is gyanús volt – mi marad meg erről a jelen dokumentumaiból, miképpen fog alakulni ez a történet a jelenlegi diktatúra törvényszerű bukása után? Göncz Árpádot kik fütyülték ki 1992. október 23-án? Már aznap este sem lehetett tiszta képet látni. Göbbels és Streicher is széthazudta a németek agyát, de Hitler rendszeréről nagyjából hiteles értesülései voltak a világ többi részének, mert a világ többi része hadban állt a nácikkal, az ő tudósításaikból lehetett tudni, mi van Németországban. Ennek a dagadt bögyű, kopott tollú ázsiai kakasnak itt a Magyarország nevű szemétdombon még természetes ellensége sincs, lényegében azt csinál, amit akar, úgy hazudik, ahogyan akar, ezen a 93 000 négyzetkilométeren kívül senkit nem érdekel, mert ahogyan már mondtam, ez itt nem fontos, ez itt nem Európa.

Leírtam többször, de nem győzöm hangsúlyozni, ezeket nem mérgemben mondom, a tények fölött lebegő vagyok és szolidan elegáns ahhoz képest, amilyen akkor volnék, ha a témához illeszkedően és pontosan fogalmaznék.

A leírt magyar történelem jelentős része esetleges – vagy úgy volt vagy nem, vagy pontosan akkor volt vagy nem. Az egzakt tudományágak által feltárt és leírt holmik megbízhatók, a belőlük levont következtetések segítenek tájékozódni. A művészeti alkotások pontosan annyira használhatók, mint az archeológia, a fizika és a matematika, egy épülettel, szoborral, képpel, kehellyel, szonátával, regénnyel, verssel körülményes a valóságtól eltérőt üzenni, azt legföljebb félremagyarázni lehet, mint akár az ásatással feltárt leleteket – azaz bármit. Bizonyos levéltári anyagokra ugyanaz vonatkozik, mint az egzakt tudományokra és a művészeti alkotásokra, hogy az írásbeliségnek is megadjuk a szükséges megbecsülést.

A történelem írásos része, a krónikák és egyéb visszaemlékezések inkább a homályt növelik, nehéz helyes következtetésekre jutni általuk, nagyon kell tudni olvasni és nagyon kell érteni a forráskritika minden részletét. Az igazán hervasztó része a mi históriánknak az a kor, amiről semmi mást nem tudunk felmutatni, csak térben és időben távol készült krónikákat. Az általam különben nagyra becsült László Gyula, akinek sok adatát és elméletét tartom használhatónak, egy interjúban átszellemült mosollyal mondja: „Anonymus szerint Árpád is elgyönyörködött a tájban”. Van ugyanis a magyar történelemírásnak egy kipusztíthatatlan prekoncepciója, miszerint ez az ország szép, a históriája pedig nagyszerű. Majdnem kivétel nélkül mindannyian a nemzeti nagylétből indulnak ki, és ha nem találják, ha az olyan kiváló tudós, mint amilyen például László Gyula archeológusként talál valamit, ami ennek a délibábos képnek ellene mond, akkor történészként, de főképp művészként levon olyan következtetéseket, aminek a fenti mondat az eredménye. Feltételezi valaki, hogy a professzor úr nem tudta, mikor élt Anonymus? Belegondolt valaha is akár maga a professzor úr, akár más, honnan tudta Anonymus több, mint 300 év távolából, miképpen gyönyörködött Árpád? A hazugságok és ferdítések mellett túl sok a költészet a magyar történetírásban.

Mindezt csak azért akartam elősorolni, mert ideje föltennem ennek a könyvnek az eddigi legkínosabb kérdését: mit lehet tudni Árpádról, a fejedelemről, a honfoglalóról, többszáz év királyainak házi névadójáról, a magyar történelem egyik legjelentősebbnek kikiáltott alakjáról?

Rögtön adok egy rövid választ, hogy legyen kiindulási alapunk a továbbiakhoz: semmitAnnyira semmit, hogy ha becsületesek akarunk lenni, ki kell jelentenünk, azt sem tudjuk, egyáltalán létezett-e. Árpád, a vezérlő fejedelem egy ezeréves közmegegyezés terméke. Azaz a történészek megállapodtak abban, hogy Árpád élt, él és élni fog, ezt nekünk – nem éppen kíméletesen – beadták, mi meg elhittük. Nem kell vaskalaposnak lenni ahhoz, hogy a fentiekben leírt konkrétumok közül legalább egyet fel tudjunk mutatni. Dehát nem tudunk ilyet, egyet sem. Nincs adatunk arról, hol és mikor született, volt-e felesége és ha igen, őt hogy hívták, a gyerekei hol és mikor születtek, (akiknek különben nemcsak az apjuk bizonytalan, az anyjuk is, egyáltalán hányan voltak), mikor és hol és hány évesen halt meg, hol van eltemetve. Ezeken kívül már csak a tetteiről nem tudunk semmit, amiknek fennmaradt volna valamilyen kézzelfogható eredménye, hogy az általa létrehozott mindenfélék előtt fejet hajtsunk, megemlékezvén a nagy emberről. Az általa vezetett seregek hol menekültek, hol meg segítségül hívta őket a bizánci császár (amint már érintettem, a kor egyik legnagyobb és legjobban felszerelt hadserege kért segítséget a magyaroktól, mert neki éppen az a körülbelül 5-6000 katona hiányzott, amit a magyar nomádok ki bírtak állítani).

Megpróbálom egy-két mondatban összefoglalni, kiktől értesülhetünk Árpádról, és ők kicsodák. Volt például követségben egy Nikétász Szklérosz nevű előkelőség, aki a bolgárok elleni támadásról jött tárgyalni, vagy Árpáddal beszélt vagy Kurszánnal, a másik fejedelemmel, de ezt valószínűleg ő maga sem tudta, adat nincs róla. Mindenesetre a kettős fejedelemségről szóló írásoknak az általam olvasott részében az arány 4:2, miszerint Kurszán volt a kende és Árpád a gyula, a kisebbik szám szerint fordítva (a kende mondjuk a köztársasági elnök, a gyula a miniszterelnök – és egyben hadsereg főparancsnok – a legújabb magyar „demokrácia” tisztségeit hasonlítottul véve). Ezenkívül a Bíborbanszületett ír Árpádról (ő kétéves volt, mikor az állítólagos Árpád meghalt), aztán Tormás herceg, a reménybeli dédunoka, aki persze nem ismerhette a dédapját – ő azért is lehet érdekes elbeszélője Árpád tetteinek, mert már Árpád gyermekei is hol öten vannak, hol négyen, de van „forrás”, ami egyedül Zoltát említi. Az összes többi írás száz évekkel a kor után született.

Ezek itt tények, adatok, amik arról szólnak, hogy a magyar történelem egyik legfontosabb, meghatározó alakjáról nem tudunk semmit. Lehet sokmindent beszélni össze-vissza, de a fent leírtak ellenében a tudomány mai állása mellett senki nem tud semmilyen érvet állítani. Itt van ezer év meséje Árpád apánkról, akkor most ezentúl hogyan legyen? Tegyünk úgy, mintha meg sem szólaltam volna, ez most már így van és kész? Valami kellett a honnak az ő elfoglalásáról, hiszen megírták, azt akkor senki nem cáfolta, mit ugrálok itten? Késő, ez van, ez már így marad.

Idézek a történeti irodalom egyik legkiválóbb alapművéből – Szántó György Tibor: Anglia története.

„Szívesen elidőznénk Arthur udvarában, de – úgy tűnik – nem is volt udvara. A Kerek Asztal lovagjainak kalandjai is a mondák körébe tartoznak, évszázadokkal Arthur halála után keletkeztek, számos ciklusa nem is Angliában, hanem a kontinens dalnokainak képzeletében született.”

Pedig micsoda remek dolog lett volna Anglia nagy történetét elkezdeni egy olyan lánglelkűvel, mint Arthur király. Akkor ráadásul, amikor Angliának még nem is volt nagy története. Jöttek-mentek a kelták meg a rómaiak meg a szászok, alakulgatott valami, dehát Arthur! Hogy’ tudna nekilendülni vele a történelem! Ja hogy nem is volt király? Na és aztán!

Arthur a mondák körébe tartozik. Anglia uralkodóinak sora évszázadokkal később, 829-ben kezdődik Egberttel. Ha nincs korábbról adat, alátámasztható történelmi tény, akkor az legenda. Amit lehet szeretni, lehet róla mesélni, jobbnál jobb (és rosszabbnál rosszabb) filmeket készíteni, de Anglia történetéhez csak a legendák szintjén tartozik hozzá.

A mi Árpádunk esetében nem arról van szó, amit egy időben valami zseni kitalált Shakespeare-ről, hogy ugyanis azokat a darabokat nem is ő írta, hanem egy szélhámos Shakespeare álnéven. Ha egy ekkora marhaságot állíthatnánk Árpádról, az üdvözítő volna, bár egy olyan jelentőségűnek kikiáltott személyről, amilyen a mi nagy fejedelmünk, ez is kínos. Dehát mondom, nem erről van szó. Nincs egyetlen határozottan leírható ember sem, akiről bizonyossággal állíthatnánk, hogy ő Árpád vagy legalább egy szélhámos, aki az ő nevét bitorolja. Egyszerűen azért nincs, mert nincsenek művek, amire ráépíthetnénk egy alakot, amiként voltak a Shakespeare-drámák, amik köré már lehetett mindenféle marhaságból álló szövedéket fonni, de egy megfoghatatlan figurával ezt nem lehet megcsinálni, mert csak a szövedék van, ami konkrét személy híján egyszerű rongycsomóvá esik össze. 50-50%. Vagy ő az vagy nem. Vagy volt ilyen nevű vezér vagy nem volt. Szántó György Tiborhoz hasonlóan azt állíthatom, hogy évszázadokkal későbbi uralkodók dalnokainak fantáziájában született a mi honfoglaló nagy fejedelmünk. Van rá esély, hogy ezeknek a fantázia szülte állításoknak volt valamilyen alapjuk? Persze, hogy van. De jó volna belátni, hogy egy nemzet történelmének a megalapozásához ez vészesen kevés. Azt le lehet írni, hogy különféle áttételeken keresztül feltételezzük, hogy…, meg azt is, valószínűleg így történt, valószínűleg így hívták. De az egész „honfoglalást” a különféle törzsekkel és vérszerződéssel együtt évszázadokon át mint egzakt történelmi tényt tálalni, azaz kijelenteni, hogy az úgy volt és kész, az nem merészség, hanem arcátlanság, a magyar történetírás hitelének rombolása olyan történészekkel kapcsolatban is, akiknek nincs közük ehhez a korszakhoz, akiknek a munkássága nem megszokott mesékből indul ki (nincsenek sokan).

Bár még elég messze vagyok attól, hogy a könyv elején föltett kérdésekre összefoglaló választ merjek megkísérelni, egy újabb kérdést itt már talán föltehetek, mely kérdés egyben része lehet a későbbi válaszoknak is: milyen állapotban volna a magyar történettudomány, ha nem a „honfoglalás” gránitszilárdságúnak tódított ingoványára épült volna? Ha pontosan, az ismert tények és adatok alapján írta volna le a Kárpát-medencébe vezető út és az itteni kezdetek históriáját, egzaktumnak írva le azt, ami bizonyítható, mondának azt, amiről évszázadokkal későbbi krónikák mesélnek úgy, hogy tudjuk, a krónikásoknak nem volt semmiféle dokumentumuk, amire támaszkodhattak volna. Következtetéseket levonni így is lehet, persze nem kritikátlanul hülyeségekre alapozva, boldog rácsodálkozással fogadva el minden írott szót anélkül, hogy a forrást elemeznénk – de így is összeállt volna egy magyar középkor. Mindössze tudomásul kellett volna venni, hogy nincsenek adataink. Néhány sír, a temetkezési szokásokból kétségkívül el lehet indulni, szakértő régész megbízható következtetésekre képes, néhány használati-, de főképp dísztárgy, ezek veszélyesebbek, nincs útmutató az eredetükhöz (készítőjükhöz), de itt is lehet valószínűsíteni. Egyéb? Nyelvészeti elemzések – jórészt nyelvi orientációra alkalmasak, korban és tájban is segít valamelyest elhelyezni a használójukat, de ez is veszélyes.

Mutatok példát, miről beszélek. Ez itt lent egy római fürdő, az Aquae Sulis. Építői Sulis istennőről nevezték el a forrást, ami a medencéket táplálta. Az időszámítás előtti 20. és az időszámítás utáni 30. közé tehető az építése. Az oszlopsort fedő gerendázatig minden eredeti. A fürdő Somerset megyében, Bath nevű városban található, a városnév nem éppen véletlen.

Miért érdekes ez nekünk? Nem csak azért, mert a XI. századi magyar építőipari szakmunkás azt a fürdőt rövid idő alatt szétkapta volna építőanyag kinyerése céljából, az ottaniak meg nem ezt tették. Hanem hogy ilyen épületek még vannak ugyan számosan, de ezek egy bizonyos szempontból használhatók csak.  Hogy Beda Venerabilis, a VII. század második felében született és a VIII. században meghalt szerzetes krónikaíró nem volt kortársa az V. századi eseményeknek, ennélfogva arról a korról keveset lehet tudni, azaz Arthur csak a legendák szintjén része az angol történelemnek. A két nevezetes kortárs, a kelta Vortigern fejedelem és a hadvezér Ambrosius is csak mondaként fogadtatik el, pedig Vortigern még írásos nyomot is hagyott maga után – de csak egyet. És az kevés az angol történetírásnak. Bizonyára hallottak már arról az atlanti térségben törvényként működő szabályról, aminek az alapja az, hogy egy hír más forrásból való megerősítés nélkül nem hír. Ezt a szabályt alkalmazzák a történészek is.

A fenti kép egy megdönthetetlen bizonyítékot ábrázol: a római kultúra jelenlétét a későbbi Angliában. Az angol történészeknek ez ennyi és nem több ahhoz, hogy konkrétumokat állíthassanak az angolok történelméről.

Nekünk nem egy ilyen épületünk, még egy sátorkarónk sincs, amit a „honfoglalás” történetéhez fel tudnánk használni.

Előzmények: 

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

A magyar nem európai nép 

Egy hangot sem érthetünk meg a történelmünkből, ha a mindenkori jelenünk magasából nézünk le a múltra, és onnan ítélkezünk 

A jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól

A névtelen ember

Csak már nem lesz mit rombolni

Rengeteg sok hókuszpókusz, a halottak feltámasztása, a vízből bor és egyéb marhaságok 

Mit tudhatott ebből István, a magyarok királya, midőn a kereszténység felvétele mellett döntött?

Minden despota abban a meggyőződésben harácsol, hogy az elkövetett aljasságait meg fogja úszni

Egy elcsigázott, reményt vesztett csapat próbált visszajutni oda, ahonnan elindult 

A vérszerződés haszonélvezői

Semmi keresnivalónk nincs Európában, amíg nem is akarunk odatartozni

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.