EZERÉV

Csak már nem lesz mit rombolni

A knósszoszi palotánál tartottunk. Az átépítésével nagyjából egyidőben költöztek fel az Olümposzra Zeusz és a szakistenek, 9:8-as, egészségesnek nevezhető nemi arányban, meghatározó hivatalokban a nőkkel. A legfőbb „bizottság” tíz állandó tagja nem változott, a többieket cserélgette Zeusz, az elsődleges szempont, hogy az állandó létszám, a tizenkettő meglegyen. A főnöknek persze nincs komolyan vehető funkciója, nem is érne rá, naphosszat a lányokat hajkurássza. A többiek ezt alapjában véve nem bánják, addig jó, amíg nem szól bele semmibe.

A görögség viszonya az isteneihez inkább mondható kedélyesnek, mint hódolatteljesnek, megadták nekik, amit kellett, de nem alakult ki közöttük függő viszony. Zeusszal kapcsolatban sosem merültek föl erkölcsi kérdések, a „vén kujon” szerepét testhezállónak tartották. Ha már feltalálták volna a démoszt (ez az azonos alakú szó itt nem a népet jelenti, hanem az általa választott testületet) azt mondanám, demokratikus kapcsolat alakult ki az istenek és emberek között, a görögök szabad egyéniségek maradtak az után is, hogy az Olümposz átvette az irányítást a korábbi, természeti istennőktől. Nem függtek az istenektől, azok nem fenyegettek, mert nem hatalmuk volt az emberek fölött, inkább afféle ügyintézőnek tekintették őket. Nem tudjuk, kik írták a görög mitológia történeteit, de az látszik már első pillantásra is, hogy a Biblia íróival ellentétben nem a megfélemlítés volt a céljuk, inkább szép meséket találtak ki, mint hogy korlátozni akarták volna az embereket. Ha túl nagy volt a vihar a tengeren, Poszeidón kaphatott egy áldozati kecskét, Amphitrité, a felesége esetleg egy galambot, de ha a kecske valahogyan kivergődött a partra és elfutott, a galamb meg elrepült, azzal már nem törődtek. Papjaikat csak bizonyos alkalmakkor bízták meg bizonyos feladatok ellátásával, de azoknak nem volt semmilyen állandónak tekinthető funkciója, mert a görögök nem tartottak igényt közvetítőre maguk és az isteneik között.

Hadd hívjam fel a figyelmüket még valamire, ami a görög mitológiában a legfontosabb, és azon belül egy látszólagos mellékkörülményre, ami a magyar történelem alakulását illetően még annál is fontosabb. Az isteneknek értelmes funkciójuk volt, az olümposzi „minisztériumoknak” ki voltak osztva az emberi élethez kapcsolható részfeladatok, más-más felelőssel. Mitológia misztikumok nélkül – azaz épp annyival, amennyi szükséges egy szép és logikusan felépített meséhez. Az istenek hírnöke például megkapta a tárcájához a kereskedelmet és az atlétikát, valamint védelmezője lett a tolvajoknak, nyilvánvaló összefüggésben a kereskedőkkel és a sport hivatalnokaival, pedig a futballt akkor még nem is ismerték. A művészeteknek több istene is volt, aztán a mezőgazdaság különféle ágazatait is kiosztották, Héphaisztosz személyében már az ipar is képviseltetett, a szerelem, a családügy – a művészetekhez hasonlóan, milyen érdekes, mit tartottak a legfontosabbaknak – több istent is igényelt.

Sok istene van a görög mitológiának (egyben a görög vallásnak, a kettő között nincs lényegi különbség), egy bizonyos nincs: teremtő isten. Nem azért, mert a görögök nem voltak kíváncsiak a világ keletkezésére, hanem mert a teremtés valami más, az ember számára valami magától értetődőbb, természetes emberi képesség. Platón elmélete a démiurgoszról, azaz a kézművesről mint teremtőről azért érdekes, úgy is mondhatnám, rendkívüli, mert előbb volt az emberi és csak az után a metafizikai. Az attikai rendi alkotmány ugyanis már jóval Platón előtt megnevezte a démiurgoszt az eupatridák (nemesek) és geomorok (parasztok) mellett mint a görög társadalom három legfontosabb alkotóelemének egyikét – démiurgosznak nemcsak a kézművest tartották, hanem a művészeket és orvosokat is. Talán éppen ezért Platón démiurgosza sem isten, mint ahogyan az általa létrehozott „termék” sem a világegyetem, hanem valami földöntúli alatt lévő, amivel azért még majd kell csinálni valamit.

Platón nem foglalkozik ilyesmivel, de attól még ténynek tekinthető: a teremtés nem a nemesekkel kezdődik, még csak nem is a kézművesekkel – a geomor, a paraszt a teremtés kulcsa. A paraszt nem elvesz a természettől, hanem hozzáad, ezáltal változtat, azaz teremt valamit, ami korábban nem létezett. Ha rombol, azért teszi, hogy építhessen. A parasztház is a földből nő ki, mint a gabona és a szőlő, a parasztház minden építés alapja.

A görög istenek nem korlátozták az embert a cselekedeteiben, nem írták elő, mit tehet és mit nem, nem fenyegették büntetéssel és kárhozattal, nem ígérték neki, hogy majd minden jó lesz, miután meghalt. Úgy is mondhatnám, rábízták, hogy szabályozza az életét. Hagyták, hogy megtermelje a gyümölcsét és felépítse a házát, megelégedtek azzal, hogy kaptak templomot, nem lehetett tudni, féltékenyek voltak-e mondjuk Apollónra, mert neki több templomot építettek, mint Árésznak. Hagyták az embert teljesíteni. Azaz (hogy lefordítsam érthető, köznapi nyelvre) a görögök nem engedtek az isteneikről szóló történeteik közelébe papokat és más hátramozdítókat, akik majd előírják nekik, mit, mikor és hogyan, nem volt szükségük arra a földöntúli boldogságra, amit a papok ígérhettek volna, a szükséges mennyiséget megszerezték maguknak itt a földön, ünnepekkel, játékokkal, irodalommal, építettek, festettek, készítettek szobrokat.

Gondolkoztam, előre szaladjak-e, most mondjam vagy csak később, de hát idetartozik: Poszeidón figurája jelenti a magyar történelem legmeghatározóbb és egyben legfájóbb hiányát az ókortól napjainkig – a tengeri népek és a szárazföldek közé szorítottak közötti különbségből fakadó tulajdonságok determinációját. A szabadság és a végtelenség érzetét, ami a tengernél élőknek olyan természetes, hogy nem is tudatosodik, a szárazföldiek meg csak a vágyat érzik, általában egy egész életen át – ennek a lélektani magyarázatait a nagy víz és az anyaméh összefüggéseiről talán most nem ismertetném. A politikusok ellenállhatatlan vágyát a meleg tengerekre való kijutás iránt (lásd Szovjetunió, majd Oroszország) meg még annyira sem akarom taglalni.

Mindössze arra szorítkozom, hogy a görög mitológia istenei mellé idetegyem a minószi kultúra kortárs magyarjainak sámánizmusában és tengrizmusában rejtező félelmet a túlvilági istenektől, a któnikus „kultúrák” rémületét az ismeretlentől, a kígyók babonás tiszteletét. Annak a lehetetlenségét, hogy emberinek lássák az ember világát. Vigyázat, bármilyen csúnyán hangzik is, nem elítélőleg mondom, mindössze megállapítom a tényeket, részint azért, hogy látható legyen a kontraszt, részint azért, hogy majd hivatkozhassak rá a Don partján, azon a helyen, ahol először volt esély ennek az adott helyzetnek a megváltoztatására.

Itt és most még csak egy kérdést teszek föl, akár az ölükbe is engedhetik a könyvet, hogy egy pillanatig eltűnődjenek: melyik „hitvilág” áll közelebb a kereszténységhez? Persze a kérdésnek nincs különösebb relevanciája, Istvánnak 2600 évvel később sem voltak ismeretei nemhogy a görög kultúráról, a saját népének múltjáról sem. De nekünk, itt a XXI. században azt azért tudnunk kell, hogy a fentebb mutatott palota és az általa demonstrált kultúra 1600-1800 éves folyamatos fejlődése után történt valami, ami ezt szétrombolta, földbe döngölte, voltaképpen – történelmi időben számolva – pillanatok alatt tönkretette. Ugyanakkor a mai Kína északi részéről 6500 éven át vándorló magyarokkal semmi nem történt, egészen addig, amíg meg nem érkeztek a Don partjára. A barbárok leszármazottaihoz.

Ezek a barbárok, miként már említém, a Skandináv félsziget déli részéhez közeli Gotland (Jütland) szigetéről indultak el – bizonyos források szerint a III. század végén. A Panegyrici Latini 291-et ír első időpontként, amikor a szigeten kívül észlelték őket, már különváltan mint osztrogótokat és vizigótokat. Én azt el is hiszem, hogy egy római „folyóirat” szerkesztője, aki különféle memoárokat közöl, valamint ünnepi események megnyitó beszédeit, a jelzett évben találkozott először a gótokkal, de hát ők korábban is meg később is rendszeresen közlekedtek, a különféle források szerint különféle okokból. Ezek között kétségkívül szerepelt Róma megtámadása is, amennyiben Alarik király két dolog közül választhatott: behódol Rómának vagy elfoglalja. Nem tudom, hogy’ vannak vele, én egész bizonyosan az utóbbit választottam volna. Alarik is.

De hát egyelőre nem is ez a fontos, hanem hogy mit lehet tudni ezeknek a barbároknak a „kultúrájáról”. Ami nyilván nem volt nekik, mert ezek csak rombolni tudtak, minden szépet és jót összerontottak – legalábbis ezt tanítják az iskolában, hosszú ideig nem értettem, miért.

Namost ehhez képest, ha el tetszik látogatni arra a bizonyos szigetre, lehet ott találni például házakat, amiket ezek a barbárok még Jézus születése előtt építettek, meg persze azután is, folyamatosan. Van egyedi építésű, van közös alapra felhúzott sorház, ez utóbbi 60 méter hosszú, másfél méteres a házak falvastagsága, mert lévén hidegek a gotlandi telek, így gazdaságosabban lehetett fűteni. Az ugyancsak vastag nádtető túlnyúlt a fal síkján, oszlopsor tartotta, ez a stílus leginkább a magyar tornácos parasztházakra emlékeztet, amiket úgy 1500 évvel később kezdtek el építeni. A helyszínen olvasható ismertetések szerint külön magtárakat építettek a gabonának, istállókat, akolokat az állatoknak, a fölös terméssel és a külön eladásra tenyésztett állatokkal már tavasszal elindultak dél felé. Érdekes módon nem azért, hogy virágzó városokat tegyenek a földdel egyenlővé, hanem mert el akarták adni az árujukat. Ami nyilván jó minőségű volt, mert mindent sikerült értékesíteni, mert a jó gazda jó volt kereskedőnek is. Az előkerült használati tárgyak is azt bizonyították, hogy azok bőven megfeleltek a kor színvonalának, semmivel sem maradtak el a római divattól. Aminek a magyarázata néhány sorral feljebb olvasható: a kereskedő „barbárok” hazavitték a mintát, ha az más volt, esetleg szebb, rafináltabban elkészített, mint a sajátjuk. Aztán otthon elkészítették. Nem ellopták – megtanulták, hogyan kell csinálni, aztán a saját ízlésükre formálva gyártani kezdték. Ezt nem csak úgy mondom, ez fontos, erre majd még visszatérek.

Miért vannak tele a történelemkönyvek azzal, hogy ezek barbárok, hogy mindent elpusztítottak? Kinek állhatott érdekében ezzel az egyelőre érthetetlen állítással telekürtölni a világot?

Ez a föntebb már említett II. Alarik király ariánus volt – emlékeznek: a Fiú (azaz Jézus) nem egylényegű az Atyával (homoousios), hanem lévén az Atya teremtménye, csak hasonló (homoiousios) –, a vallását a 415-ös niceai zsinat eretnekségnek nyilvánította, és mint ilyet üldözendőnek hirdette. Mit tett erre válaszul ez a barbár? Fegyverrel zavarta szét a katolikusokat gyilkolókat. Vagyis azokat, akik az őt fenyegetőket ölték, mert nem tartotta rendjén valónak, hogy valakit a vallása miatt halállal büntetnek. Ez a barbár. 502-ben. Aztán 506-ban engedélyezte az agde-i zsinatot (Agde a mai Franciaország déli részén van, a spanyol határhoz közel). Ezen a zsinaton olyan egyházi törvényeket fogadtak el, amik ellenkeztek az ariánus vallással, mint például a püspöki tiszt, íme, egy részlet az egyik paragrafusból:

Az oltárszentelés lényegéhez az olajkenés és az ereklyék elhelyezése tartozik. Az oltár fölszenteléséről, illetőleg az ereklyék elhelyezéséről a püspök egy okmányt is köteles kiállítani, melyben az oltárt aznap látogatóknak 1 évi, az évfordulón 40 napi búcsút engedélyez…

Miképpen reagált a zsinat határozataira Alarik? Sehogyan. Pontosabban tovább íratta a Codex Euricianus-t, az apja (Eurich király) által kiadott törvénykönyvet, ami egyebek között rögzítette a rómaiak és a germánok közötti jogviszonyt. Írásban.

Kinek, kiknek állhatott érdekében azt hirdetni, hogy a barbárok rombolták le Rómát?

Keressünk egy másik barbárt, jó? Itt van például ez a Chindaswinth király a 600-as évek közepén. Vannak róla rossz hírek, amikre nincs semmilyen kézzelfogható bizonyíték, de akármilyen ember volt is, az viszont tény, hogy vagy az ő könyvmásoló műhelyében vagy Izidor nevű püspökének a szerzetesei keze munkája által készült a kor egyik legjelentősebb irodalmi és képzőművészeti alkotása, az Ashburnham Pentateuchus. A kódexet ilyen bibliai jelenetek díszítik:

Vagy nézzük a fenti király fiát, bizonyos Recceswinth királyt. Recceswinth az egyházi összejöveteleket formális országgyűlésekké tette, a nyolcadik toledói zsinatonmár nemcsak a papság, hanem a nemesség is részt vett. A király nyitotta meg az ülést és jelentette az előterjesztéseket, amiket azután megvitattak s határozatokká emeltek. Recceswinth apjával együtt adta ki törvénykönyvét, a Lex Visigothorumot, a gótok első, rendszeres törvénykönyvét. Megmutatom a koronáját, a művészettörténet írás szerint a kor (sőt a későbbi korok) egyik legtökéletesebb iparművészeti alkotását.

A barbárjai.

Még egyszer hadd kérdezzem meg: kinek, kiknek állhatott érdekében azt hirdetni, hogy a barbárok rombolták le Rómát?

Ideteszek egy szövegzanzát, a világ történelemkönyveiben olvasható korszakjellemzésekből raktam össze. Más szavakkal, persze sokkal bővebben, de mindenütt ez olvasható:

Constantinus császár és a frank Nagy Károly uralkodása közötti időszakot a kultúrát illetően a meredeken zuhanó dekadencia korszakának tartják.
A világtörténelem szempontjából viszont ez az időszámítás utáni, 300 és 750 közötti négy és fél évszázad a legnevezetesebbek egyike. A népek nagy hullámzásának kora ez, a történelem nagy fordulója, amikor a haldokló antik kultúra a kereszt egyre erősödő fényében búcsúzik a világtól.

Tetszik érteni? A meredeken zuhanó dekadenciát. Ami az emberi tudást és művészetet illeti. Az zuhan. Van valami baj ezzel a megállapítással? Majdnem semmi, tényleg ez történt. Persze nem Constantinus-szal kezdődött, hanem valójában már Septimius Severus-szal. Az ókori antik művészet hattyúdalát az „afrikai császár” fürdője jelentette, amit különben már nem is ő, hanem utódja, a Caracalla nevű avatta fel. Azaz voltaképpen a II. században vége lett a görög és római művészet korának. Ami persze nem magától haldoklott. Gyilkolták. Naponta és kegyetlenül.

Azt tetszik kérdezni, hol voltak ebben az időben a „barbárok”. Amikor ez a gyilkolás elkezdődött. A barbárok, akiknek hozzá kellene fogniuk a romboláshoz. Hááát, az a helyzet, hogy sehol. Majd úgy jó 200-250 év múlva. Akkor fognak jönni.

Csak már nem lesz mit rombolni.

Előzmények: 

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

A magyar nem európai nép 

Egy hangot sem érthetünk meg a történelmünkből, ha a mindenkori jelenünk magasából nézünk le a múltra, és onnan ítélkezünk 

A jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól

A névtelen ember

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább