EZERÉV

Semmi keresnivalónk nincs Európában, amíg nem is akarunk odatartozni

Mutatok egy térképet, tessék szíves lenni jó alaposan megnézni. A legújabb kutatások szerint (korábban már említettem a hsziungnu népet) a magyarság őseinek nyomai a „Mongólia” felirat M betűjétől egy-két centivel nyugat-délnyugat felé lelhetők fel. Az időszámítás előtt 6500 évvel onnan indultak el észak-északnyugat felé, okuk számos lehetett, azokat most ne feszegessük. Lényeg az, hogy a mai Oroszországnak a közepe táján vándoroltak, szép lassan, ezer éveken át, erről is volt már szó. Most viszont egy olyan szempontot akarok szóba hozni, ami nézetem szerint meghatározó a belátható történelmünk alakulását illetően, de ezzel sem szokás foglalkozni – igaz, ez sem háború, nem politika és nem vallás, azaz nem tartozik az általános történetírás alapkészletéhez. Ha még nem említettem volna, ebben a könyvben nemcsak magyarázatot keresek arra a förtelemre, ahová a XX. de legfőképpen a XXI. századra eljutottunk, különös tekintettel históriánk eddigi relatív mélypontjára, a primitív futballista kiépült diktatúrájára, hanem mindenekelőtt az okot, okokat – ha találok ilyet. Ez amit most készülök bizonyítékként az olvasó elé tárni, szerintem jelentős súlyú ok, majd azt mondtam, mentség például a vérszerződésre, és sok szempontból mindarra, ami utána következik.

Oroszországban az összterület 0.5% víz. Folyók, tavak adják ezt az értéket. Ez úgyszólván semmit nem változott (az Aral-tó kiszáradása például ebből a szempontból nem mérhető), akkor is ennyi volt, amikor a magyar nép nomád ősei arra jártak. Egy másik adat ezen belül: a nagy, bővizű folyók egymástól való távolsága csak ezer kilométerekben mérhető, az Ob például átlagosan 1400 kilométerre van a Jenyiszejtől, utóbbi pedig jóval több, mint 2000-re a Lénától. Ezeknek a folyóknak a legnagyobb része (inkább az egésze) a mellékfolyókkal együtt ősztől koranyárig be van fagyva. Ha figyelembe vesszük László Gyulának, a kiváló történész professzornak (a konklúzió kivételével) a szvidéri kultúrával kapcsolatos elméletét (és miért ne vennénk figyelembe, nekem például ő a legszilárdabb etalon a magyar őstörténetben), akkor elég valószínűnek tarthatjuk, hogy 5-6000 évvel ezelőtt az északi szélesség 50. fokától fölfelé még erősen érvényesült a földtörténeti szempontból nem is olyan régen enyhülésnek indult jégkorszak lassan múló hidege. Azaz minden folyó befagyott a forrásától a torkolatáig, mely torkolat különben még nyáron sem lett volna használható, minthogy az összes folyó az Északi Jeges tengerbe ömlik. A tavak összterülete elhanyagolható még azzal együtt is, hogy a Föld legnagyobbja, a Kaszpi is köztük van. A legfontosabb még csak most következik: a magyarság ősei által bejárt terület, azaz a jelen Oroszország közepe körülbelül 1600 kilométerre van az Északi Jeges tengertől (ami szinte mindegy is), és nagyjából 4200 kilométerre a meleg tengerektől. Amint már érintettem, a Szovjetunió egész történelmének lényege, azaz a történetírók kedvenc eseményei, a háborúk elsősorban a meleg tengerekhez való kijutásért folytak, és a szovjetörökös Oroszországnak is szinte minden tevékenysége ezt célozza (lásd a Krím-ügyet mint részleges „sikert”).

A jelenleg Európának nevezett földrész tárgyunk szempontjából jeles része, amit kulturális, társadalomszerkezeti, politikai, gazdasági (azaz nem a teljesen indifferens földrajzi) szempontból valóban Európának nevezhetünk, csak részenként rakható össze vízrajzi szempontból, értelemszerűen olyan statisztika nem készülhetett, amire most szükségünk volna. De ha az egyes országok létező adataiból készítünk egy átlagszámítást, hozzávetőleg 2-2.5%-os értéket kapunk (ebben persze nincs benne – nem is lehet – Finnország a maga 10%-ával). Ez önmagában is a fentinek a négy-ötszöröse, de a legfontosabb a tengertől való távolság: átlagosan 6-700 kilométer. Ami azt jelenti, hogy a Keleti Frank Királyság és a Német római Birodalom legtávolabbi pontjairól is ekkora utat kellett megtenni a tengerig (óceánig), ráadásul erre az útra bármelyik hajózható folyó alkalmas volt, egyik sem fagyott be (legalábbis ritkán), és akkor nem is említettük a tengerpartokon meg az onnan néhány kilométerre lakókat.

Mi következik ebből? A történettudománynak az ókori népvándorlásokkal foglalkozó része sűrűn emlegeti a mozgások okaként az állatok itatását. Hogy ugyanis ahhoz mennyi víz kell, és ha az elfogy, akkor a nomádok útnak indulnak. Bátortalanul jegyzem meg, hogy az embernek a vízhez való viszonya ennél sokkal bonyolultabb és legalább ilyen fontos. Ami az állatnak jó inni, az még lehet nagyon kevés az embernek, és ezzel az is a baj, hogy ezt még az ókor legfejlettebb kultúráiban sem tudták, ez ugyanis ösztönökre ható ösztöncselekvés, aminek hosszú utat kell megtennie a tudatig.  Olyannyira így van ez, hogy az emberiség fejlődésének gócpontjait nem véletlenül vizek neveivel írták és írják le ma is (Tigris és Eufrátesz, azaz Mezopotámia – Nílus-völgy – Indus-völgy – Jangcei kultúra), minthogy ezeknek a folyóknak a környékéről származik a jelen civilizációja (talán nem kell mondanom, ez a civilizáció nem áll meg a földművelésnél, a víz szerepe meg az öntözéses gazdálkodásnál). Valamint az sem véletlen, hogy a tengeri népeket a pszichológia „boldogabbaknak”, mert szabadabbaknak tartja a szárazföldieknél. Itt azért azt meg kell jegyezni, hogy ez a tudományág nem mindig tesz különbséget meleg- és hideg tenger között, pedig ennek a distinkciónak nemcsak a hadihajók esetében van releváns jelentősége, illusztrációként talán elég a svédek – állítólagos – alkoholizmusát említeni.

Nem lévén szándékomban pszichológiai tanulmány írása (már csak azért sem, mert nem értek hozzá), tessék szíves lenni elfogadni axiómának az ember és a víz különlegesen meghatározó viszonyát, fókuszban a tenger és az anyaméh egyes kutatók által megénekelt összefüggéseivel. És ha ez megvan, akkor vegyük analógiaként a nyelvtudományból ismert módszert (az ellenkező értelmű szó elemzése), azaz lássuk, milyen következményekkel jár az ember (és nem az állat itatása) szempontjából nézvést a kóros vízhiány (az első és utolsó, viszonylag bővizű folyóhoz, a Dnyeperhez elég későn érkeztek meg, és az általam feltételezett ok miatt nem is maradtak ott). Az őselemet voltaképpen évezredekig nélkülöző embernek miféle fejlődésre volt lehetősége? A magyarság ősei a jelenkorig számolva lényegesen több időt töltöttek egy lefolyástalan, vízben szegény területen, mint amennyit a vérszerződés óta (no lám, csak megérkeztünk) összesen, pedig ez a különféle tudományok által már relatíve jól dokumentált históriaszakasz is finoman szólva messze van az ideálistól. Nekünk ma is minimum 700 kilométert kell megtennünk a meleg tengerig, hozzávéve súlyosbításképpen még azt a körülményt is, hogy a közönséges magyar az elmúlt ezer évben is korlátozva volt a tengerekhez való utazásban, ilyen-olyan okokból, amik közül nehéz eldönteni, melyik a visszataszítóbb.

Emlékeznek még, mit mondtam a múltkor a nép szellemi szintje és az egyedfejlődés összevetéséről? A gyerekgyógyászat különbséget tesz a koraszülött és a méhen belüli fejlődésben valamilyen okból hátráltatott, de időben világra jött gyermek születés utáni esélyei között (ezt is érintettem már). A koraszülött gyorsan utoléri kortársait, a hátráltatott gyermeknek sokkal több időre van szüksége, sűrűn előfordul, hogy az ilyen kisgyerek sosem éri el az általános fejlettségi fokot.

A magyarság esetében mit számoljunk méhen belüli életnek, és honnan indult a születés utáni, értelemszerűen visszamaradott fejlődés? Miért próbálja a történelemtudomány a többihez hasonló európai népként kezelni a magyar népet, miközben pontosan tudható, tudományos adatok támasztják alá, hogy az egyetlen nép, ami messziről, minden szempontból más körülmények közül, abszolút hátrányos helyzetből érkezett meg a később Európa néven ismertté vált földrészre? Legföljebb ezt így még senki nem írta le, a fene tudja, miért.

Annak idején Kálmán György (aki már-már a barátomnak számított egészen a haláláig), minden magyar színészek egyik legkiválóbbja beszélte el nekem egy esetét, amit azóta már számtalan változatban meséltek el sokan mások, de én abban a bizonyosságban élek, hogy az eredeti sztorit hallottam: állt a Concorde tér sarkán, szeretett volna bejutni a közepére, a szökőkúthoz, de az autók csak jöttek, hosszú, széles sorokban, mozdulni sem mert. Egy idő után megkérdezett egy mellette nézelődő, és békésen pipázó embert, mondja uram, hogyan lehet oda bemenni. A férfi kivette a pipát a szájából, elmosolyodott és azt mondta, ott kell születni.

Itt kellett volna születni. Mint az összes többi nép, akik már ősidők óta itt laktak. És akik csak itt belül vándoroltak, részint hódítani indultak kisebb nagyobb hadseregekkel, részint kereskedni és melegebb tájakat találni.

„Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt.” Idéztem már Babitsot, most megismétlem. Keletről jöttek ide a mi őseink, el kellene gondolkodni végre azon, nyugatról miért nem jött senki. A mindent fölzabálni akaró Római Birodalom a világbirodalmak szabályait követve ezt is be akarta kebelezni, de elég hamar kivonult innen. Nem volt érdemes fenntartani egy ilyen széllel bélelt, védhetetlen területet. A szokásos történelemhamisítással szemben még a törököknek sem kellett. (Horváth Mihály már a XIX. században, levéltári adatok alapján megírta Fráter György életrajzában: „Szulejmánnak akkoron (1526-ban) még nem volt vágya meghódítani Magyarországot. Ő a Dunát és a Szávát tűzte ki hatalmas birodalma határaiul, melyeken túl nem szándékozott terjeszkedni…” A szultán az országot régi állapotában akarta hagyni, két feltételt szabott: a magyarok nem választhatnak Habsburg uralkodót és törökbarát külpolitikát kell folytatniuk. Szulejmán is világosan látta, ami később az ő számára – mint előtte sokaknak és utána még többeknek – keserűen be is bizonyosodott, hogy az ország nehezen védhető, sokba kerül, nem éri meg. Mindenesetre érdekes, hogy a Horváth Mihályt követő történész nemzedékek – a nagyszerű Perjés Géza kivételével – figyelmemen kívül hagyták és hagyják ezt a tényt.)

Mi folyton kikérjük magunknak, hogy az országunkat kelet-európainak nevezzék, bizonygatni szoktuk, mennyire a közepén vagyunk ennek a földrésznek.

Jó volna végre tudomásul venni, nekünk nem földrajzilag kell elhelyeznünk magunkat a térképen, az ugyanis adott, azzal nincs teendő. Amit már csöndesen megjegyeztem egyszer, azt most megismétlem hangosabban: nem vagyunk európai nép, soha nem is voltunk. Jövevények vagyunk, ha úgy tetszik, idegenek Európában – az első írásbelileg is megörökített neofita, a mi körberajongott István királyunk ezt még pontosan tudta („a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti” – írta Imre hercegnek, próbálván leplezni idegenellenességét, különben sikertelenül, a többi, István utáni soktízezret most nem sorolom). Európa a mi nyugati határunknál kezdődik. Az sajnos nem megoldás, hogy az én anyámat, amiért ilyeneket mondok, ennél az eljárás kissé bonyolultabb. Országunk iszonyatos miniszterelnöke a közelmúltban azt a mondatot böffentette bele az ázsiai levegőbe, hogy ő ott (Kazahsztánban) sokkal inkább otthon érzi magát, mint amikor nyugatra megy. Hazánk önmagát felvilágosultnak tartó hölgyei és urai ezen fuldokolva háborodtak fel, holott csak egy kicsit kellett volna elgondolkozniuk, miért is mond ilyet egy primitív, baromfiszaros udvaron cseperedett, és azóta is ezen a színvonalon élő ember. Mert így érzi. És joggal érzi így. Odatartozik. Minden odaköti. Félre ne értsenek, én most nem haragszom, ítéletet sem formálok, csak tárgyilagosan leírom a valóságot – a mi förtelmes miniszterelnökünk egy ázsiai ország ázsiai identitású polgára.

Itt minden a vérszerződésre épült, és a jelenleg álló teljes felépítménynek is a vérszerződés, azaz egy barbár, zsigeri szintű, parancsuralmi aktus az alapja. Mi azért tekintjük a jogot és a törvényeket olyan leírásoknak, amik azért vannak, hogy tudjuk, mit kell áthágni, mert a jelen pillanatig a vérszerződést tekintjük érvényes működési fundamentumnak. A csúti futballistának ezért nincs szüksége alkotmányra és köztársaságra – ezek a jogintézmények nem összeegyeztethetők a vérivással. Hogy teljesen világos legyen, ő, a mi rettenetes miniszterelnökünk viselkedik adekvátan. Itt tartunk. Semmi keresnivalónk nincs Európában, amíg nem is akarunk odatartozni. Még mindig szelíd vagyok és visszafogott. Az 1990-ig eltelt ezervalahány évben a vérszerződés egy pillanatra sem veszítette el a kontinuitását, az országlakosok hol mentségeket kerestek, hol fellázadtak valamely hatalom ellen, amit korábban a saját tevékenységük következtében húztak magukra úgy, hogy az illető hatalomnak nem is nagyon volt választása, rá kellett települnie erre az országra. Jó, nem győzöm hangsúlyozni, volt majdnem ötven év Magyarország történelmében, amikor elkezdtük magunkat otthon érezhetni Európában. De mint hamarosan bebizonyosodott, az arisztokráciának egy végtelenül ostoba része, és a hozzájuk hasonló „jobboldal” ebben nem akart részt venni, nekik jobban tetszett a „kutyaszerbia” (a xenofóbia és a vérszerződés egyenes folytatása, 1878-ban már énekelték, 11 évvel a kiegyezés után), és az országnak az első világháborúba való belehajszolása.

Már megint előreszaladtam. A hozzám hasonlóan gyengébb emlékezetűek visszalapozhatnak az előző fejezet végére, ott egy történet áll a longobárdokról. Annak bevezetéseképpen azt mondtam, senkit sem akarok tanulságokkal nyaggatni, ezt az ígéretemet ott be is tartottam. De azt bizonyára sejtették, nem írok le egy mesét csak azért, mert szép, valami okom csak volt ennek a felkutatására és közlésére. Godanról és az ő feleségéről, Freáról volt szó, őket máshonnan már ismerjük, csak ott Wotannak hívják az illető férfiembert. A longobárdok mitológiája szerint ennek a párnak köszönhetik a nevüket, és az ellenségeken aratott győzelmeiket.

Egy pillanatra hadd idézzek föl egy másik mitológiát, a görögöt, régebben jeleztem, hogy arra még visszatérünk. A görögöknek az isteneikhez való kedélyes viszonyára, aminek az volt az egyik hozadéka, hogy az emberszabású istenek meghagyták az embert szabad egyéniségnek.

Godannak ágya van, amit a felesége el tud fordítani, hogy befolyásolja a férje döntését. Még egyszer: a felesége, aki szelíden, ahogy a nőnél megszokták, irányítja a férje cselekedeteit. Scandanan szigetén. Ezt ma Skandináviának nevezik. Légvonalban jó 2200 kilométerre van Hellasztól, a görög kultúrától is legalább annyira. De az isteneik között nincs lényegi különbség. Ezek sem teremtenek, nem földöntúliak, és ezek sem félelmetesek, a barbárjainak valahogy nem jutott eszükbe az iszonyat mint az istenekhez való viszony alapja.

Namármost. Adva van a tűz, a víz, a levegő és a föld. Mindez egy egységet képez, ezt hívják Isteni elvnek. Az ember maga az ég és föld meg minden, ami az égben van. A földi élet lényegtelen, a lélek a fontos, mert a lélek a szabad akaratú örök szellem. De ez még semmi. Az ember és az isteni elv között… bocsánat, Isteni elv, nagy i-vel, szóval van egy közvetítő is, aki mindenféle önsanyargatás és más szenvedések árán válik emberfelettivé, ő tudja egyedül az énekeket meg mindenféle földöntúlit, ezenkívül szokása neki önkívületbe esni, eközben a szellemek magukhoz hívják és feldarabolják, esetleg meg is főzik, hogy a csontjait meg tudják számlálni, mert ez mind kell ahhoz, hogy ez a közvetítő igazi sámánná váljék. És ezt például a gyerekeknek látniuk és tudniuk kell. Mindehhez ott van a végtelen sztyeppe, ahol magasabban van az égbolt és felfoghatatlanul távol a horizont, az ember és a belátható világ széle között pedig nincs semmi, csak a nagy lapos végtelen a többnyire kiégett fűvel vagy keményre fagyott földdel. Tetszik csodálkozni, hogy a sámánista és tengrista magyar törzsek szellemi szintje semmivel nem volt magasabb, mint egy ötéves gyereké? Hogy nem szerződést írtak, mint a frankok, hanem vérüket fakasztották, azt megitták, és kijelentették, hogy ők mostantól fogva örökre a magyarság vezérei?

És hogy azóta lényegében semmi nem változott?

Előzmények: 

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

A magyar nem európai nép 

Egy hangot sem érthetünk meg a történelmünkből, ha a mindenkori jelenünk magasából nézünk le a múltra, és onnan ítélkezünk 

A jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól

A névtelen ember

Csak már nem lesz mit rombolni

Rengeteg sok hókuszpókusz, a halottak feltámasztása, a vízből bor és egyéb marhaságok 

Mit tudhatott ebből István, a magyarok királya, midőn a kereszténység felvétele mellett döntött?

Minden despota abban a meggyőződésben harácsol, hogy az elkövetett aljasságait meg fogja úszni

Egy elcsigázott, reményt vesztett csapat próbált visszajutni oda, ahonnan elindult 

A vérszerződés haszonélvezői

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább