– Még egy kérdés, atyám!
– Igen?
– Az ablak a bíboros szobájában nyitva vagy zárva volt, amikor rátaláltak?
– Nem emlékszem. Nem is figyeltem, lekötött a bíboros kiszabadítása és ez az egész eset. Ösztönösen cselekedtem, ilyesmivel nem találkoztam még életem során.
– Értem. És a folyosó ablaka?
– Arra sem, ne haragudjon.
– Semmi gond, nemsokára itt lesznek az embereim, kérem, kísérje majd be őket ide a helyszínre.
– Rendben, intézkedem.
Dávid visszament a szobába, és szisztematikusan elkezdte átnézni a bíboros személyes holmijait.
A fiókban alsóneműket és zoknikat talált szépen behajtogatva. A szekrényben télikabát és 4-5 reverenda, fekete és fehér ingek meg papi öltözékek lógtak. Milyen jó ezeknek az egyházi embereknek, gondolta, nem kell azzal bajlódniuk, hogy mit vegyenek fel. Minden nap ugyanaz a dresszkód. Semmi különleges.
Az éjjeliszekrényen egy gyógyszeres tároló dobozka, mellette pedig a Biblia hevert. Óvatosan kinyitotta, és belelapozott. Pár lappal később megtalálta a kitépett oldal helyét. Ezt is óvatosan egy nejlonzacskóba csúsztatta, aminek a felső részére egy papírcetlin az volt írva: bűnjel.
Négykézlábra ereszkedett, és benézett az ágy alá, hátha talál valamit, de semmi nem volt ott néhány porcicán kívül. Kihűlt helyszín, gondolta magában, nulla nyom. Az elkövető biztos, hogy kesztyűben volt, és mindenre odafigyelt. Talán lesz hajszál vagy a testnedvekből tudnak DNS- mintát venni, majd kiderül. Az biztos, hogy aki ezt elkövette, tudta, hogy itt lakik az áldozat, és nem random módon választotta ki a sok idős pap közül pont őt.
Halk kopogás hallatszott az ajtófélfán.
– Jó napot! Hívatott?
Az ajtóban egy középkorú nővér állt egyszerű fehér ruhában, az ember azt hihette, hogy valami kórházi dolgozó, nem pedig apáca. Lehajtott fejjel állt ott, nem is nézett Dávidra.
– Üdvözlöm! Koltay nyomozó vagyok, és szeretnék feltenni néhány kérdést. Úgy tudom, ön talált rá a bíborosra éjszaka.
– Igen, én voltam – vágott közbe a nővér, és közben felemelte a tekintetét, amivel addig a földet nézte. Egyenesen Dávid szemébe nézett. Dávid lefagyott, amikor meglátta az arcát. Olyan szép volt, mint egy festmény. Barna haj, kék szemek, porcelánfehér bőr és szép íves ajkak. Semmi smink, csak a természetes szépség. „Gyönyörű” – ez a szó jutott egyből eszébe, ahogy csodálkozva nézte.
– Ööö, rendben. Szóval… kérem, fáradjon beljebb, feltennék néhány kérdés – hebegett Dávid, annyira zavarba jött ettől a találkozástól. Erre mondják, hogy megbabonázta a nő szépsége.
– Köszönöm.
– Kérem. Nem zavarja, ha itt beszélünk?
– Nem – vágta rá határozottan a nővér.
– Mi a neve?
– Andrea nővér.
– És a vezetékneve?
– Azt nem használjuk. Amikor felesküdünk, akkor csak a keresztnevünk marad.
– Értem. Kérem, mesélje el mi történt az éjszaka!
– A szokásos esti rutinfeladatok elvégzése után a nővérszobába vonultam vissza.
– Mik a rutinfeladatok? – vágott közbe Dávid.
– Gyógyszerek kiosztása, sötétítő elhúzása…
– Bocsánat, arra emlékszik, hogy az ablak nyitva vagy zárva volt hagyva éjszakára a bíboros szobájában?
– Zárva, én csuktam be. Ilyenkor még nagyon hidegek az éjszakák.
– Értem, és akkor a folyosón lévő ablak is zárva van, gondolom…
– Nem, azt résnyire nyitva hagyjuk, mert nagyon meleg van a központi fűtés miatt.
– Értem, folytassa kérem! – közben a kezével jelezte, hogy nem akarta megszakítani a nővért a mondandójában.
– Miután mindenkihez bementem, visszatértem a szobámba, és elmondtam a szokásos esti imáimat, majd lefeküdtem. Fél kettő volt, amikor megszólalt a jelző, én azonnal elindultam a bíboroshoz. Amikor ideértem, hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, annyira lesokkolt a látvány. A bíboros… hogy is mondjam…
– Értem. A pap már elmondta a részleteket, hogyan találtak rá.
– Igen? Akkor jó. Szóval kiszedtem a papírgalacsint a szájából, és letakartam a testét. Rögtön hívtam az atyát és az orvost. Gyorsan ideértek.
– Nem mondott semmit a bíboros?
– Nem emlékszem, szerintem sokkot kapott. Csak fújtatott, és azt mondogatta, hogy „bevégeztetett, bevégeztetett…”
– Esetleg valami nevet?
– Nem emlékszem. Nevet nem mondott. Aztán ideért az orvos és az atya. Az orvos nyugtatót adott neki, és ellátta a bíborost. Az atya miután… nem, nem, előbb az atya ért ide, és elvágtuk a zsinórt a lábán. Aztán jött az orvos. Ez fontos?
– Persze, minden fontos.
– Értem. Szóval miután a bíboros elaludt, imádkozni kezdtem, és itt maradtam a szobában vele, az atya meg elment telefonálni. Egész végig itt voltam mellette, fogtam a kezét és imádkoztam. Úgy reggel 6 óra lehetett, amikor éreztem, hogy elernyed a keze szorítása. Addig volt benne erő, de egyszer csak megszűnt. Megijedtem. Odahajoltam az arcához, hogy megnézzem, lélegzik-e, de nem. Akkorra már elment. Egyből rohantam az orvosiba, és a doktor úrral együtt jöttünk vissza ide. Megvizsgálta, de nem tudott mit tenni, csak annyit mondott, hogy a bíboros már jó helyen van. Megkért, hogy takarjam le, ne engedjek be senkit a szobába, és ne szóljak senkinek, majd István atya intézkedik. Ennyi történt.
– Akkor miután megkapta a nyugtatót már nem is tért magához?
– Nem. Aludt. Azt nem mondom, hogy békésen, de aludt.
– Hogy érti ezt?
– Gondolom, álmában is küzdött a támadójával, mert valami olyasmit mondott, hogy „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”.
– Ez mit jelent?
– Ez egy imaszöveg részlete, a mise végén a bűnbánati részben hangzik el.
– Bocsásson meg, de nem vagyok vallásos, elmondaná az egész imát, ha nem gond?
– Nekem soha nem gond imádkozni – mondta, lassan lehajtotta a fejét, összekulcsolta a kezét, és elkezdte az imádságot:
„Gyónom a mindenható Istennek
és nektek testvéreim,
hogy sokszor és sokat vétkeztem:
gondolattal, szóval, cselekedettel
és mulasztással:
én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.
Kérem ezért a Boldogságos, mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát,
az összes angyalokat és szenteket,
és titeket testvéreim, hogy
imádkozzatok érettem Urunkhoz, Istenünkhöz.
Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten,
bocsássa meg bűneinket és vezessen el az örök életre!
Ámen. „
Csend lett. Dávid figyelte a nővért, aki szemérmesen elfordította fejét. Látta, hogy könnyes volt a szeme.
– Bocsásson meg, de nagyon kedveltem a bíborost.
– Semmi baj – mondta Dávid, majd egy zsebkendőt vett elő a kabátjából, és a nővérnek nyújtotta.
– Köszönöm! – hüppögött és megtörölte a szemeit.
– Meséljen róla, kérem! Ön szerint ki tehette ezt?
– Fogalmam sincs. Látogatója nem volt, úgy tudom, hogy a hozzátartozói már nem élnek. Az itt lakókkal kedves volt és figyelmes. Aztán sajnos egy mise alkalmával furcsa dolgokat kezdett beszélni, és utána már nem volt önmaga. Én foglalkoztam vele a legtöbbet. Volt, hogy jó napja volt és mosolygott, de volt, hogy napokig csak nézett maga elé. Sajnáltam őt.
– És beszélgettek?
– Nem nagyon. Mintha nem itt lett volna köztünk, csak a teste. Evett, ivott és mindent megtett, amit kértem tőle, de ezek olyan gépies cselekedetek voltak. Aztán néha visszatért, és akkor nagyon kedves és mosolygós volt újra egy ideig.
– És valami furcsát vagy szokatlant nem mondott, amikor néha magánál volt?
A nővér elgondolkozott, majd a fejét ingatva, mint aki számba vesz mindent, úgy válaszolt:
– Nem emlékszem.
– Ha netán bármi eszébe jutna, tényleg bármi, itt a névjegykártyám, kérem, hívjon fel bátran, minden apró részlet számít, hogy megtaláljuk, ki tette ezt!
– Rendben. Elmehetek?
– Persze, köszönöm, hogy a rendelkezésemre állt.
– Isten áldja!
– Viszontlátásra!
A nővér nesztelenül kisurrant a szobából. Dávid csak állt ott és a fejében mint egy ott ragadt zeneszám szövege ismétlődött, amit a nővér mondott neki:
… én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.
Folyt. köv.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.