Jöjjön a szokásos kérdés: mit tudhatott mindebből István? És rögtön a válasz: mindent. Sokkal többet, mint amennyit mi valaha tudni fogunk.
Nem feladatom forrástani ismeretek közlése, azért annyit ide kell írnom, mit kell tudni a történetírás egyik legfontosabb segédtudományáról azon belül főként a forráselemzésről és a forráskritikáról. Vázlatosan: kézzelfogható források a tárgyi- és nyelvemlékek, ezek elég megbízható alapot adnak az archeológia, a néprajz, a nyelvtudomány és a hadtörténet művelőinek, hogy használható következtetésekre jussanak egy kor leírásánál. Az írott források közül az okleveleket, egyéb levéltári anyagokat, jogszabály leírásokat a tárgyi emlékekhez hasonló konkrétumként kezelünk, a képek, térképek már átmenetet képeznek az egzaktumok és a körültekintően vizsgálandó egyéb írott források, a krónikák és geszták között. Utóbbiak, a különféle korok „történetírói” már elég súlyos gondokat okozhatnak. Nekem az mesélte, akinek a nagymamája kislánykorában őrzött birkát annál a családnál, amelyiknek a felmenői között volt egy dédapa, na az olvasott egy alig kétszáz éves levelet, amiben említették – ilyesféle „forrásokat” szoktak használni azok a „történészek”, akik addig keresnek, amíg végre találnak valamilyen leírást, ami legalább hasonlít az igazolandó prekoncepciójukhoz.
A IX-X. századdal különösen rosszul állunk, a „kalandozások” története végképp a legfehérebb fehér foltok egyike. Magyar írásbeliség nem létezett, tárgyi emlék alig valami, épített környezet, használati eszközök, temetkezési szokások nem használhatók, a Kárpát-medencén belül még a nomád módon élő nép bóklászik útra készen ide-oda, a „kalandozók” által bejárt sokezer kilométeres utak mentén meg azt sem tudjuk, mit keressünk, az idő múlásával egyre kisebb az esély, hogy amit mégis találnánk, miképp azonosítsuk. Maradnak az írott források, azok közül mutatok néhányat, amit műkedvelő civilek emlegetni szoktak műkedvelő, magukat történésznek képzelő grafománokra hivatkozva. Csak a slágereket teszem ide, amiket olyan „profik” is mérvadónak vélnek, akiket nem lehet kizökkenteni szakmai méltóságukból, és amiket a bulvár is imád. Szélsőséges, első pillantásra nyilvánvaló ostobaságokat most engedelmükkel nem citálnék.
Kivéve az egyik kedvencemet, mert ebbe folyton beleütközöm: Augsburgi Gerhardról nem tudunk semmi egyebet, csak hogy valószínűleg szerzetes lehetett, és az augsburgi csatáról szóló leírásában 100-120 000-re taksálta a magyar sereg létszámát. 5000-nél aligha lehettek többen, bizonyos okokból arra kell következtetnünk, hogy már annyian sem voltak. Nem azért mentek ugyanis, hogy Augsburgnál jól megütközzenek a náluk tudottan sokkal fejlettebb haditechnikát használó németekkel. Egy elcsigázott, reményt vesztett csapat próbált visszajutni oda, ahonnan elindult, és ahová azt a hírt vitte volna, megint nem találtak semmilyen élhető területet. Tárgyi emlék különben nincs a csatáról, még egy törött lándzsát sem tudtak azonosítani.
Aztán itt van a lépten-nyomon idézett Widukind, a kor May Károlya. A rendkívül tiszteletreméltó szerzetes rengeteget olvasott, szinte mindent, amihez hozzájutott. Nem volt könnyű dolga, eléggé félreeső helyen élt, a vesztfáliai Corvey kolostorában, főképp IV-VI. századi történeti munkák alapján próbálta megírni a szászok históriáját. Ez a kolostor légvonalban jó 500 kilométerre van a „kalandozó” magyarok szokásos útvonalától, viszont a mi szerzetesünk kalandkedvelő ember lévén jó sokat írt ezekről a vad hordákról. Igaz, sosem találkozott velük, ahogyan a hivatkozott May Károly sem látott indiánt, utóbbit viszont nem tartjuk történelmi forrásnak az amerikai vadnyugat tárgyalásakor.
Szokás hivatkozni Pavia szülöttjére, az indulatokkal teli Liudprand püspökre. Ő volt a bizánci udvarban, ott bizonyára sokat meséltek neki a szörnyen veszélyes magyarokról, de különben sosem látott ilyen vad lovas katonát, még akkor sem, amikor összekülönbözvén királyával Frankfurtig futott, hogy ott megírja az Antapodosis-t, aminek már a címéből is árad a tárgyilagosság üde levegője (visszafizetést jelent a szó, amit nem pénzben kell érteni), azaz félretéve az iróniát a mű a bosszú elvakult regénye. Ez így együtt igazán remek és főképp hiteles dokumentum a magyar katonák csatáiról.
A végére hagytam a legjobbat. Theophanész neve igazán komoly hivatkozási alap lehet, sokan emlegetik mint megkerülhetetlen forrást. A baj csak az, hogy az illető 817-ben meghalt. Amit addig írt, az tényleg profi munkának látszik, ha az általa leírt csaták helyszínén nem volt is, azokhoz közel tartózkodott, autentikusak a képei és az adatai, dehát a nyugatra induló magyar lovasok első csapatai is közel száz évvel később kezdtek készülődni. És mégis – bár óvok mindenkit attól, hogy a különben remekül használható Wikipédiát hiteles forrásnak kezelje – azért én ellátogattam a Magyar Kalandozások címszóhoz, látom ám, Theophanész 963-as Világkrónikája szerint… Végigkutattam a kézikönyvekben viszonylag gazdag könyvtáramat, de istenbizony mondom, nincs másik Theophanész, csak ez a Theophanész Homologétész, aki 760-ban született Konstantinápolyban és Szamothrakéban halt meg 817-ben. Ő valóban írt egy kiválónak tartott (sajnos semmit nem olvastam belőle) világkrónikát, de az csak 813-ig ismerteti a történelem eseményeit. Aztán végre ráleltem a megoldásra. Létezik egy X. századi gyűjteményes történeti munka, ami időrendben Theophanész Homologétész krónikájához csatlakozik, azaz ott folytatja (813-nál), ahol Theophanész abbahagyta. Több szerzőtől származik, ők névtelenek maradtak, csak az uralkodókról tudunk, akiknek ajánlották, de a címe megvan: Theophanes Continuatus, ami ugyebár azt jelenti, Theophanész folytatása. Ez 961-ig (nem 963-ig) foglalkozik a különféle császárok finoman szólva elfogult dicsőítésével, azaz nem sok köze van a valóban jó névadóhoz, minthogy az ő művének semmilyen szempontból sem folytatása. Ennek a krónikának a 6. kötetében tényleg van szó a magyarokról. Ez a Georgius Continuatus című krónika B redakciójának a szövege, azaz egy másik bizánci történetíró, bizonyos Georgios Monakhos IX. századi krónikájának a folytatása – 948-ig. Nem 963-ig.
Előzmények:
A nemzeti önámítás gyökereit keressük
Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?
A jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól
Csak már nem lesz mit rombolni
Rengeteg sok hókuszpókusz, a halottak feltámasztása, a vízből bor és egyéb marhaságok
Mit tudhatott ebből István, a magyarok királya, midőn a kereszténység felvétele mellett döntött?
Minden despota abban a meggyőződésben harácsol, hogy az elkövetett aljasságait meg fogja úszni
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.