EZERÉV

Minden despota abban a meggyőződésben harácsol, hogy az elkövetett aljasságait meg fogja úszni

Ugye nem értenek félre, sokszor, sokféleképpen leírtam már, hogy ez az én országom, itt élek a születésem óta, sokszor elmehettem volna, egyszer el is kellett volna menekülnöm, mégis itt vagyok. Éppen ezért belebetegszem mindenféle magyarkodásba, a hányinger kerülget az égre néző himnuszénekeléstől és zászlólengetéstől, szeretném, ha szerethetnék itt élni. Mániákusan keresem az okát annak, miért ilyen ez az ország, miért tette ilyenné a népe. Irdatlan közhely következik, de ezt talán még az is megérti, aki engem gyűlöl azért, amiért ő olyan ostoba: normális orvos nem kéjeleg, amikor felállítja a diagnózist, azért teszi, mert annak híján nem tud gyógyítani. Ebben a pillanatban fogalmam sincs, mit lehetne tenni, hogy ez itt élhető legyen, talán mire a könyvem végére érek, legalább sejteni fogom, de azt már most tudom, miért olyan, amilyen.

Ez egy használt ország. Egy turkálda. Turi. Ha beadnánk a zálogházba, a felvevő azt írná a lapra, hogy „pecskopszak”, azaz pecsétes, kopott, szakadt. A falvaink vedlettek, elhanyagoltak, piszkosak, a városaink jellegtelenek, szedett-vedett, ócska és koszos épületekkel és utcákkal, néhánynak van egy-egy része, amit büszkén tolnak az ott forgó idegen arca elé, mert nem tudják, hogy az egésznek kellene úgy festenie.

Ez egy visszamaradott ország. Mint az időre született, de az anyaméhben nem megfelelően fejlődött csecsemő. Nem koraszülött, az más, az gyorsan utoléri a kortársait. Ez itt nem tudott fejlődni, mert semmit nem kapott, amire a szervezetének szüksége lett volna. Több, mint száz évig azt sem voltak képesek eldönteni az ugyancsak visszamaradott elöljáró (fejedelem) és az ő örökösei, hogy mi történjék azon a földön, ahol egyelőre tartózkodnak, a később Kárpát-medencének elnevezett lapos teknőben. Az addig elmúlt 6500 évben mindig volt valahogy, az ősök meg-megálltak, egy idő után a gyűjtögetésről áttértek az állattenyésztésre, némely helyen még a földművelésbe is bele-belekaptak, nem is tervezték, hogy tovább mennek, jó volt úgy, ahogy volt, az ingerszegény környezet kizökkenthetetlen, nagyon magas ingerköszöbű embereket eredményezett. Aztán ilyen-olyan okokból mindig jöttek egy keveset. A IX. század közepén lett egy céljuk, azért indultak el, 40 év alatt megtettek 2000 kilométert, előtte 6500 év alatt 4000-et (többször leírtam már, nem győzöm hangsúlyozni, ráadásul komoly sikerként könyvelem el, hogy hivatásos, igazi profi történész is elkezdte emlegetni ezt az adatot, persze úgy, mintha a sajátja volna, forrásmegjelölés nélkül, dehát ehhez is szokva vagyunk). Árpád és serege nem állt meg a Vereckei-hágónál, hogy azt mondja, megérkeztünk, ezt a leghülyébb romantikusok képzelik így, utazott, ahogy addig is, megállt pihenni, ahogy addig is. De itt az nem volt, amit a fővezér és a törzsfőnökök asszonyai és lányai a Don partján láttak az ottani „barbároknál”, akik persze már akkor is évszázadokkal jártak előttük, és akik azt mondták, az ő rokonaik arra napnyugat felé így élnek, itt balhé van a kazárokkal, nem érdemes maradni, a kazárok különben is csak még jobban visszahúzzák őket, vágjanak neki, lesz üvegpohár, finom szövet és ezüstfésű meg olyan nagy ház kőből, ahogyan itt látták, de ott még szebb minden.

Bejöttek a később Kárpát-medencének elnevezett területre, körülnéztek, és még mindig nem látták azt, amiért elindultak, csak lézengő, hozzájuk hasonló népeket, pedig már jöttek 2000 kilométert. E negatív tapasztalatok birtokában kisvártatva előre küldték a felderítő csapatokat, ahogy addig is mindig, akkora sereget, amit a törzsgazdasággal még elő tudtak állítani, és amelyik elegendő erőt képviselt ahhoz, hogy el tudja foglalni az elérni remélt földet. Aztán ugyanez a sereg képes legyen megválni egy akkora csapatrésztől, amelyik biztonságos létszámú erővel tud védekezni a visszavezető úton, és képes elkísérni a lányokat, gyerekeket, öregeket meg akik addig gondoskodtak a megélhetésről odáig, ahol a földet már elfoglaló és azt addig is védő előőrsöt hagyták.

Csak hát a megfogyatkozott létszámban visszaérkezők nem azért fogyatkoztak meg, mert az elfoglalt földön ott maradtak a többiek. Hanem mert az el nem foglalt földön maradtak ott holtan. Újabb sereget kellett kiállítani, mint fentebb már utaltam rá, ez nincs ingyen. Fejlett gazdaságú országokban lehet 15-20% a katonák aránya a hadiköltségeket megtermelőkhöz képest, de azt már ezekben az országokban is megsínylik az otthon maradók, az Árpád korában harcba küldhetők 5-7%-ot tehettek ki. Sok idő telt el, mire az újabb csapatot összerakhatták.

Tessék szíves lenni belegondolni, van értelme ennek? Hogy ekkora és ilyen nehezen kiállított hadsereget elküldjünk lopni? Ráadásul mind messzebb, sok évtized után már 2500-3000 kilométerre? Ahonnan azt a mérhetetlen mennyiségű kincset hazaszállítják, amiről a diadalmas magyar történelemoktatás megemlékezni szokott. Mely mérhetetlen mennyiségű kincs arra sem elég, hogy egy újabb bevethető hadat összeállítsanak belőle. Mely rablott holminak különben a „hátországban” semmiféle értéke nincs, mert nem az ehhez szükséges pénzgazdálkodásról nem hallottak, a kereskedés is ott tart, hogy egy tehénért adok három kecskét. Az aranynak, ezüstnek körülbelül annyi hasznát tudták volna venni, ha ez a sok marhaság a rabolt holmiról valóságos lett volna, amennyire reális a Mózes korában elkészült frigyláda csupa aranyból. A pusztában, vándorlás közben. Erre majd még visszatérek.

A következő kérdés a kincsekről az, hová lettek? Száz évig semmivel nem gyarapodott sem a nép, sem a föld, ahol tartózkodtak. Maradna még az, hogy az elöljárók loptak el mindent a szegény katonáktól. Jó, de akkor tőlük hová került? Tudjuk, minden despota abban a meggyőződésben harácsol, hogy az elkövetett aljasságait meg fogja úszni, és a rablógyilkosságai által megszerzett javakat fel fogja használni – az végülis mindegy, mire. Ennek a könyvnek a megírása idején is közelről láthatjuk, amint egy rendkívül primitív, faragatlan kis fiókdiktátor halmozza egyik milliárdot a másikra, mert még ahhoz is ostoba, hogy képes legyen anticipálni a bizonyosan bekövetkező véget. Az Árpád utáni méltóságok sorában az első, akiről közelítő bizonyossággal tudjuk, milyen tulajdonságokkal milyen körülmények között élt, az István nevű, önmagát királlyá kinevező alak – ő bizonyosan örökölte volna az elődök holmiját, és a további rablásait csak hozzácsapta volna, dehát sehol semmi, de jure hét évvel István halála után, a valóságban már a halálát követő évben az ország a német-római birodalom hűbérbirtoka lett.

Ezt nevezték el a nagy átlaghoz idomult „történészek” kalandozásoknak anélkül, hogy legalább valamilyen, a saját csekély szellemi kapacitásukhoz illeszkedő magyarázatot adtak volna arra, mi a fenének kellett kalandozni. Közel száz évig. Az azért még történelmi időben is nagyon sok ám.

Pedig csak a térképre kell ránézni ahhoz, hogy kérdéseket tegyünk fel.

Nézzék meg azt a nagy zöldet. Babits Mihály írta a Mi a magyar? című, Szekfű Gyula szerkesztette könyvben: „Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt.” Ezt azért Árpádnak is tudnia kellett. Hogy egy hon, amit el akarunk foglalni, nem állhat ekkora zöldből, mert az védhetetlen. Ezzel együtt Árpád megállt a Vereckei-hágónál, ahonnan ez a zöld vagyis a síkvidék még nem látszott, ahol körben kitűnő hegyek voltak, egyik jobb gyepű, mint a másik, és miután körülnézett, tovább ment. Hagyján. De ahelyett, hogy megrettent volna a lapos föld látványától, itt maradt a Csepel-szigeten, de főként Pannóniában, a mai Dunántúlon kószált törzsével és állataival. Az 1898-1905. között megjelent Nagy Képes Világtörténet szerkesztője, a kiváló Marczali Henrik már sejtett valamit, amikor leírta: „Nagyon téves felfogás az, mintha Árpád és a magyar nemzet azzal az eltökélt szándékkal lépte volna át Pannonia határait, hogy itt állandó hazát biztosít magának. Ez aligha fordult meg a honfoglaláskori magyarok eszében. Nekik barmaik számára legelők kellettek s alkalmas vizek, a hol halászhattak.”

Na persze. Azért a gondolat így is szép, mert legalább azt sejtette, hogy a magyarok bejövetele, valamint a honfoglalás ugyanúgy egy fals, bárgyú és érzéketlen történetírás fogalmai, amilyen a kalandozások.

Egy évvel később jelent meg a Tolnai Világtörténelme, abból is kimásolok egy fontos mondatot: „A magyar történetírás azonban nem mellőzheti ezeket a részleteket tradícióból sem, hiszen ezen krónikáknak a honfoglalásra vonatkozó elbeszélései századok óta olyan hatással voltak a történetírásra és a nemzeti köztudatra, hogy hatásuk szinte a legújabb időkig még mindig érezhető. Természetesen ezek az elbeszélések tele vannak a legnagyobb ellentmondásokkal és zavarosságokkal.” Íme némi magyarázat 1906-ból a nemzeti köztudatra, ami persze nem mentség és főképp nem felmentés a gondolkodás kötelezettsége alól. Ami – néhány kivételtől eltekintve – még mindig arra indítja a magyar történelmet újra és újra meghamisítókat, hogy igyekezzenek megfelelni a nemzeti köztudatnak, mondván, ennek a megváltoztatása úgy is reménytelen, István államalapító szent marad akkor is, ha világos dokumentumokkal bizonyítjuk ennek a hazug magasztalásnak a bornírtságát. Ugyanebben a könyvben van egy fametszet a Turóczi-krónika brünni kiadásából (ennek a szövege kártékony, az illusztrációi szépek és hasznosak), amin ugyancsak el lehetett volna tűnődni, hogyan érkeztek ide a mi őseink (a kép minősége miatt elnézést kérek, a saját példányomból szkenneltem ide, így sikerült):

Diocletianus-nak volt egy bágyadt kísérlete 296-ban, amivel megkétszerezte Pannonia dominatus erődrendszerét, de már ő rájött, hogy a terület védhetetlen, utódai fel is számolták a helyőrségeket. Elképzelhető, hogy éppen Árpád ne látta volna az első pillanatban, mennyire alkalmatlan a hely barmaik számára, amiknek legelők kellettek és a vizek, a hol halászhattak volna, de nem mertek, mert a terület túlságosan huzatos volt? Mégsem fordult vissza, pedig kelet felé mennyi olyan vidéket láttak, ami néptelenségével és hegyeivel ideálisnak mutatkozott.

Elküldte a csapatait nyugat felé, mert pontosan tudta, ők nem ide készültek. Árpád és az ő nomád népe tovább akart menni.

Előzmények: 

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

A magyar nem európai nép 

Egy hangot sem érthetünk meg a történelmünkből, ha a mindenkori jelenünk magasából nézünk le a múltra, és onnan ítélkezünk 

A jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól

A névtelen ember

Csak már nem lesz mit rombolni

Rengeteg sok hókuszpókusz, a halottak feltámasztása, a vízből bor és egyéb marhaságok 

Mit tudhatott ebből István, a magyarok királya, midőn a kereszténység felvétele mellett döntött?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább