December 19,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Innen üzenem minden gyűlölködőnek: higgyétek el, nem fáj így élni!

Szép jó estét mindenkinek! Lássuk a mai napi cikkek alapján beérkező legjobb kommenteket, amelyek remélhetőleg sokakat elgondolkodtatnak.

Az a baj, hogy nem azt tiltják hogy mosolyogj , a tüsszentésre jó egészséget kívánj vagy megvendégelj valakit. Nem nem tiltják . A lelkeket mérgezik., hogy eszedbe se jusson mosolyogni, elültetik a gyanakvást. Nyomort teremtenek , hogy lehetőséged se legyen ,hogy adj valamit másnak. A mérgezett megnyomorított lélekkel nem lehet normálisan élni (Zsuzsa)

Tegnap a miskolci pennyben jártam. Echte black friday hangulat. 3kassza mellett is tömött sorok. Én ölbe vásároltam, kávé, tej, cukor, minek bevásárlókocsi… Kifelé haladva csak néztem. Egy az élet által megyűrt arc, egy lehetőség, hogy ember légy, ha máshol nem, a saját szemedben. Amég elsétáltam az autómhoz, végignéztem ahogy vagy 10 ember eltolja a hajléktalan 60as hölgy mellett a szarát és baszik rá, h minusz 4 fokban szerencsétlen csak némán pislog. És néz. Viharvert, könyörgő tekintettel. Én belenéztem a szemébe. A többi nem. Aki mellém parkolt minimum 30ezret hagyott a kasszánál, de nem tolta ám vissza a kocsit, nem is hagyta benne a fostos százasát. A parkoló közepén vki meghackelhetett egyet kocsit, h visszanyerja a pénzét és ott is hagyta. Abba a többit beletolva bárki visszakapja a zst. Ez történt mellettem is. Szekunder szégyenérzet miatt reszkettem, nem a hidegtől, mikor a frissen visszakapott 200asom a nő kezébe adtam. Lehet elissza. Lehet kiflire költi. Nem érdekel. Addig sem fagy meg. (Ádám)

Csatlakozva az emberséghez és természetes segíteni akaráshoz, két idei történet egy nagyon déli, Földközi-tengeri szigetről (a koordinátáit nem árulom el, még kiderülne, hogy Krétáról van szó):

1- A sziget déli oldalán felkerestünk egy aprócska, turista hadaktól viszonylag mentes pici települést. Célzottan, mert nem szeretjük a tömeget, és mert az ilyen helyeken tapasztalja meg az ember a helyi élet sava-borsát, nem az idegenforgalom által felkapott, proccos üdülőhelyeken. Kábé 150 kilométer autózás után úgy döntöttünk, megállunk egy kávéra mielőtt tovább mennénk. Találtunk is egy szimpatikus kafeniot, hát betértünk. Kortyolgattuk a jeges frappét, bámultuk a Líbiai tengert, közben figyelmesek lettünk egy nagyon öreg bácsira, aki békésen szunyókált egy pohár víz társaságában pár asztallal odébb. Megtetszett a kis hely hangulata, gondoltuk csinálni kéne pár képet, de úgy illik, hogy megkérdezze az ember, szabad-e? Párom a géppel kezében várta a pincért aki kiszolgált bennünket (kiderült, hogy ő maga a tulajdonos volt), hogy megkérdezze a fotózást illetően. Igen ám, de a tulaj sehol, mert a meglehetősen forró déli órákban a mediterrán népségek lelassulnak, mint Lezsák Sándor agyműködése az újságírói kérdésektől, egyszóval eltűnt valahová. A kisöreg mintha megérezte volna a szándékot, felébredt a szunyókálásból és barátságos mosollyal invitált beljebbre is, hogy ott is fotózzunk, ha már tetszik nekünk. Megtörtént, közben előkerült a szintén barátságos tulaj-pincér, váltottunk pár szót, majd illendően elköszöntünk. A bácsikától külön (kiderült, hogy ő meg a tulaj papája), kezet szorítottunk vele. Kocsiba be, indulás. Ámde. Látjuk ám, hogy a bácsi a botjával, lassan csoszogva, kezében két virággal amit a terasz egyik csodaszép növényéről szakított, felénk tart. Igen, nekünk hozta. Csak mert betértünk, csak mert…

2- Szintén a déli part, haladtunk kelet felé a következő szálláshelyre. Térkép szerint a fő úton haladva (mást takar a fogalom mint nálunk) 20 kilométerrel hosszabb az út, mint ha levágnánk belőle kicsit, mert ugye két pont között az egyenes. Hát akkor hajrá, amúgy is már szomjasak voltunk a nagy melegben ( a helyi „Hárma” sör kiváló! ), érjünk előbb oda. Csakhogy. Egyszer csak elfogyott az aszfalt út, egy nyomtávra szűkülő kavicsos-murvás csapáson, tengerbe szakadó hegyoldalon tovább. Félelmetesen szép, de egyben hátborzongató is volt. Táblák sehol, eltévedtünk. Tanácstalanul gurultunk tovább, mert visszafelé ugyanarra az maga a horror, hát előre, majd lesz valami. Lett, szerencsére. A semmi közepén az irdatlan magasságban feltűnt egy ház, az udvarán kedélyesen ebédelt egy család az olajfák árnyéka alatt. Megálltunk megkérdezni, hogy innen hogyan tovább? Szívélyesen elmagyarázták, és sajnálkoztak az „út” miatt, mert arrafelé ők is pick-uppal, meg terepjáróval közlekednek. Megköszöntük az útbaigazítást, mentünk volna tovább, de egy kedves fickó mondta, várjunk kicsit. Azt gondoltam le is rajzolja az utat, mert a kerti asztalhoz ment és ott matatott egy darabig, de nem. Visszajött az autóhoz, és… hozott egy kosárra való gránátalmát meg olyan gyümölcsöket, amiket még nem is láttunk. Kalo taxídhi (jó utat), adhío – sosem láttuk őket! Hát, így is lehet(ne). Migráncshörgés, xenofób agylágyulás nélkül. Emberi módon… (Aegean)

Sokszor leírtam már de újra itt a helye. Spanyolországban magyarként dolgozok románokkal, bolgárokkal, spanyolokkal is termeszetesen. A kedvenc zöldségesem pakisztáni, ahogy a kedvenc kebabosunk is. A férjem egyik legjobb cimborája szenegáli ráadasul Allahban hisz. A fiam egyik barátja argentín a masik algériai, a spanyol srácok mellett természetesen. A kedvenc kávézónkat kínaiak üzemeltetik. Innen üzenem minden gyűlölködőnek, higgyétek el nem fáj így élni!!!(Coollounch)

Röviden összefoglalnák a mai nap eseményeit. Több mint 2 000 000 000 forint támogatást küldött a magyar kormány – vagyis a magyar adófizetők – egy mexikóvárosi és egy tepoztlani templom földrengés utáni felújítására. Magyarország lett az új Norvégia, kár hogy a mi esetünkben szó sincs kőolajból származó dollármilliárdokról, amiből valóban lehetne is támogatni e nemes cselekedetet.

De pénz természetesen van másra is. Nyilván nem arra, hogy ne kelljen bezárni a Honvédkórház országos elismertségű koraszülött centrumát, hanem arra, hogy további közel 3 milliárd forinttal megemeljék a jövő évi, budapesti Maccabi Európa Játékok előkészítéséhez, megszervezéséhez és lebonyolításához nyújtott támogatást. Csak úgy halkan megkérdem, miért is rendezünk mi több milliárd forintért Maccabi játékokat?

És hogy itt még véletlenül se érjen véget az eszetlen pénzszórás, egy másik csodálatos hírrel búcsúznék. 4,7 milliárd forintért (ebből 1,3 milliárd opciós összeg) plakátkampányt indít a kormány, melynek témája a következő lesz: Európa jövőjét érintő nemzetközi és hazai szintéren történő kormányzati kommunikációval kapcsolatos feladatok ellátása 2, valamint az állampolgárok életét kiemelten érintő kormányzati döntésekkel kapcsolatos feladatok ellátása 10. Közel 5 milliárd forintért nyilatkozhatunk ezekben a kérdésekben állambácsinak.

Hát nem nagyszerű? Csak ehhez a cikkben felsorolt három tevékenységhez – melyek nélkül valljuk be, vidáman meglennénk – az adófizetők közel 10 milliárd (!) forinttal járulnak hozzá.

Lássuk mai cikkeinket:

Nem, egyáltalán nem kötelesség együttműködni a hatalommal

Mert néhány ócska bűnöző gazdag akar lenni

Pedig egy utcában élünk

Támad a kultúrfölény

Lovakrul

Az életemet elhibáztam

Tényleg ennyire előre kell magyarázni a nagy fehér főnök majdani bukását?

A nap kommentje pedig Attilától:

Amíg lesznek ilyen Köves Slomók, addig bátran mondhatja a nemzetközi szóvivővé nemesült Kovács is, hogy coki az EP-nek, Ugocsa non coronat! A szabadság és a demokrácia elvesztése az ilyen slomók száját elhagyó pénzsóvár megalkuvással kezdődött mindig is. Aztán beálltak a vagonok a pályaudvarokra…

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.