Előzmények:
Azt hiszem, kissé feketén írok én erről az FSHD-ről, megpróbálom vidámabban tálalni, nehogy mindenki elrettenjen. De előbb a mai ételek.
Reggeli kaszinótojás, tízórai eper (uccsó saját termés), ebéd görög gyümölcsleves és csirkehússal rakott kel, ozsonna egy kis túróstáska (négybe vágva, mint a Tótékban az őrnagy), vacsora főtt szafaládé rozmaringos mustárral és tormával, kenyérrel. A szafi lenyelése kissé nehezen ment, háromszor is kellett vízzel elsősegélyt nyújtanom. A túrós viszont könnyen, de ez tényleg jó süti, az egyik itteni (mert van nekünk három is) pékség terméke, kisebb az átlagosnál, kevesebb tészta, jó töltelék, hajrá pékek!
A címadó téma előtt egy örömhír – nekünk nagyon!!!! – két év után ismét horkolt a férjem! Már a múlt héten gyanús volt, hogy valami olyasmit hallok az éjszakában, de az inkább csak nyomokban volt horkolás. Ám mára virradóra tuti F horkolt, nem a kutya! Fel is költöttem azonnal, tudatni a jó hírt. Félálomban is vigyorgott. Így magunk közt: csak azt tudnám, ez igazából jó vagy rossz. Amíg kiderül, juszt is örülök. Végtére is a horkolás elmaradása volt a beköszönő betegség első jele, amiről még nem is tudtuk, hogy első jel.
A díszroki esetét csak azért mesélem el, mert az utazás, közlekedés az egyik legnehezebben megoldható dolog ebben az FSHD-s, hivatalosan súlyosan mozgássérült életünkben. Hihetetlen tapasztalatokat szereztünk. Hihetetleneket! Tényleg! Volt első önálló kerekesszékes, volt állami mentő és magán betegszállító, volt autóbusz és saját autó, volt baráti autó, több is, volt néhány rosszízű levelezés, volt támogató szolgálat, volt minden. Hol maga ment F, hol vitték. Szerencsére túlélte mindegyiket. Jöjjön az első történet.
Hol volt, hol nem volt, még a köztes életünkben – járunk is, meg nem is -, elnöki jutalmat kapott F. Titkári telefon jött, hogy ekkor és ekkor jelenjen meg itt és itt, a regionális igazgatósági ünnepségen. Nem bííírok – szabadkozott F, de kifejezetten ragaszkodtak a megjelenéséhez, biztosítottak két markos embert, fenntartott parkolást, mindent, csak menjünk oda. Összeállt a családi trió, mert az biztos volt, hogy külső segítségre nem számíthatunk. Időre vinni? Kizárt. Időben elhozni, mert kiürül az épület? Kizárt. Öltönybe csomagoltam F-et, aki ekkor már csak 65 kiló körül volt, ki lehet találni, mennyire gyűrődött a zakó a hátán, legördült a kerekesszékkel a rámpán, ott áthúzgáltam a görgős irodai székre, mert csak onnan lehetett beültetni az autónkba, a kerekesszék nem fér az ajtóhoz kellően közel. Lányunk az autó túloldaláról bentről húzta apját, én innen emeltem be a lábát. A ruhája csúszott fel magától is a mi szép magas rongybabánknak. Elég nagy volt a nézettségünk az utcában. A hátsó ülésre a mezei kerekesszék került összecsukva, meg én.
Célunkhoz érve megjelent a két markos legény, szintén az intézmény munkatársai, én elmondtam, hogyan tudják kiemelni F-et, majd félreálltam. Az egyik kivette a kerekesszéket, én kinyitottam, a másik férfiember pedig F-nek veselkedett. A klasszikus jelenet ismét: F lassan csúszik ki a félve ölelő karokból, lába csavarodik maga alá, ruhája torlódik fel a nyakáig, hasa kinn. Az a baj, hogy mindenki félve nyúl egy ilyen emberhez, pedig bátran kellene, nem törik el. Ha bizonytalanul emelünk fel valamit (esetünkben valakit), borítékolható, hogy nem túl jól sikerül. Pedig a feladat mindössze annyi volt, hogy kiemelve lábra állítsák F-et, majd beleültessék a mezei kerekesszékbe és eljuttassák a díszterembe. Aki férjemet emelte, nem adta meg magát könnyen, húzta, vonta, nagyon igyekezett, F végül ült a székében, ruháját a lehetőségekhez képest visszaráncigáltam, egyikük pedig tolni kezdte. Az épületben pár lépcsőn fel kellett vinniük őt, majd pár lépcsőn le, hogy a liftig érjenek. Mi ott sorsára hagytuk a díszrokit. Az ünnepség szép volt, jó hangulatú, F-et leparkolták az első sor mellé, a – mondjuk így – nagyhatalmú intézmény elnöke ment oda F-hez és adta át az oklevelet (jutalmat). Még kezet is fogtak! Bizony, F még egy kicsikét meg bírta emelni a kezét. Istenem, mit nem adna ma érte! Épp mondta a horkolás-örvendezésem kapcsán, hogy az lenne a nagy javulás, ha megint fel bírná emelni a kanalat, pláne ha a szájáig!
Ünnepség után fogadás, svédasztal. Mondták F-nek, hogy utat törnek neki odáig, de köszönte, nem kért belőle. Azért csak a kezébe nyomódott egy pohár pezsgő, karcsú, kecses, hosszú pohárban. Szegény F, akkor már egy lavórból is jobban tudott volna inni, mint abból a hosszú pohárból. Tisztára a róka és a gólya meséje, nem? Így hát meg sem próbálta, inkább kérte, vigyék ki az épületből, menne haza. A két legény leliftezte, kicipelte, kitolta, útmutatásaink alapján behúzta-vonta-nyomkodta az autónkba, hátulra a kerekesszék és én. Pech, hogy a csomagtartóba sehogyan sem fért be az a vacak, én igen, de ha nem muszáj…. Mi köszöntük szépen a segítséget szóval és tettel is, azután haza. A házunk előtt az indulási jelenetsor visszafelé: autóból görgős székre, onnan az elektromos kerekesbe, azzal F a rámpán fel, házba be, ágyra át, ruha le, házi ruha fel.
Ilyen egyszerű is ez.
Nemsoká ismét titkári telefon: a regionális után hamarosan lesz az országos ünnepség, ismét ragaszkodnak F jelenlétéhez, biztosítanak két markos legényt, parkolóhelyet – a többit, ugye, kitalálják?
És lőn. Da capo al fine.
Folytatása következik…
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.