EZERÉV

Egy hangot sem érthetünk meg a történelmünkből, ha a mindenkori jelenünk magasából nézünk le a múltra, és onnan ítélkezünk

Ezzel eddig megvolnánk, nagyszerű. Most, 2018-ban végre megtudtuk, a magyar nem európai nép, Ázsiából érkezett a Kárpát-medencébe. Úgy jutottunk el ennek a ténynek a tisztázásáig, hogy István választását kezdtük volna taglalni, mert ez a „kereszténység felvétele” meg annak állítása, hogy ezáltal eldöntötte a nagy kérdést, „Európához tartozunk”, ez meghatározta Magyarország sorsát. Mi István, sőt Szent István nagy elhatározása óta Európához tartozunk és kész, innen számított történetünket ennek jegyében írjuk, ez volt a magyar történelem legnagyobb fordulópontja, és mi erre hatalmasan büszkék vagyunk.

Hááát, nem is tudom.

Azt egyelőre hagyjuk, hogy István elhatározása, a kereszténység „felvétele” (nagyon finom kifejezés ez ahhoz képest, ami történt, úgy is mondhatnám, a valóság alaposan kiglancolt hamisítványa), egyszóval hogy ez az istváni döntés elég volt-e az Európához tartozáshoz, kanyarodjunk vissza ahhoz, hogy mit tudott ebből István. Mániákusan ragaszkodom ahhoz, hogy egy hangot sem érthetünk meg a történelmünkből, ha a mindenkori jelenünk magasából nézünk le a múltra, és onnan ítélkezünk.

Akarhatott-e István Európához tartozni? Mit tudhatott abból, amit legutóbb leírtam, hogy ugyanis az ősei térben és időben meddig követhetők vissza, honnan jöttek, mikor és miféle közegben éltek, milyen kultúrát hoztak magukkal?

Az első kérdésre az a válasz, hogy nem. Azért nem akarhatott Európához tartozni, mert ez a fogalom nem létezett, hiába ősi görög származék a szó, hogy Európa (különben az is lehet, hogy héber), majd úgy 4-500 év múlva kezdik használni, a topográfiai fogalom meg még annál is későbbi, egy svéd katona és geográfus, Philip Johann von Strahlenberg állapította meg 1730 körül az Urál hegységről, miszerint mindenféle szempontból az látszik Európa keleti határának. Hangsúlyozom, geográfiai határ. Európa eszmei, kulturális, társadalomtudományi és egyéb tudományokkal leírható fogalma eléggé eltér a földrajzitól.

A második kérdésre meg az a válasz, hogy úgyszólván semmit nem tudhatott. Sem időről, sem térről, sem kultúráról nem lehetett semmiféle elképzelése, valószínűleg nem is foglalkozott ilyesmivel, a középkori ember múltról való képzete egészen más, mint amilyen az újkori emberé a kinyomtatott történetírás, a könyvekből széleskörűen hozzáférhető ismeretek megjelenése óta. Istvánnak a népe múltjáról való tudomása nagyjából megegyezett a családja múltjáról való tudásával. A nagyon bizonytalan születési dátumokból annyi valószínűsíthető, hogy az ő nagypapája, bizonyos Taksony fejedelem, már nem ismerhette a sajátmaga nagypapáját, a hont elfoglaló Árpád fejedelmet, ami hagyján, de István apja, Géza fejedelem sem ismerhette az ő saját nagypapáját, Zolta fejedelmet, ami azt jelenti, hogy Istvánnak már az ő ükapjáról, Árpádról sem lehettek folyamatosan, személyes élmények alapján továbbadott, megélt történetei, akkor mire számíthatunk a népe múltjáról való adataival kapcsolatban. A családi legendáriumban nyilván szerepeltek tények, és nyilván meséltek mindenféle történeteket, amik vagy közel voltak a valósághoz vagy (inkább) távol attól, de István semmiféle konkrét leírást nem találhatott a népe múltjáról. Olvashatott (ha tényleg tudott olvasni) Bizáncról, akár a kereszténység történetéről is, kiterjedt ismeretségi körében hallhatott mindenfélét a később Európának nevezett terület múltbeli históriáiról, de arról jóformán semmit, hogy az ősei térben és időben meddig követhetők vissza, honnan jöttek, mikor és miféle közegben éltek, milyen kultúrát hoztak magukkal.

Megint meg kell állnunk egy kevéssé, mert a jelenből föl kell tennem egy kérdést, amit még nem hallottam-olvastam sehol, pedig szerintem alapvetően fontos kérdés, ráadásul van is rá válasz. Nekünk. Ott és akkor is lett volna, de akkor senkit nem érdekelt, mert mindenki természetesnek tartotta azt, ami történt.

A tudományosan felmérhető és igazolható adatok az időszámítás előtti hatodik évezredig vezetik vissza a 21. század érdeklődő olvasóját. Ez idő alatt, azaz nagyjából 6-6500 év alatt a magyarság ősei megtettek körülbelül 4000 kilométert. Ha azt is beleszámítjuk, amennyit északra meg délre is bóklásztak, talán valamivel többet. Tudunk egyetsmást az okokról is, fentebb többször leírtam, háborúk, a vesztesek menekülése tolta-húzta magával az ősmagyarokat, menni kellett, nem volt más választásuk. Aztán ha békén hagyták őket, maradtak ott, ahol voltak, még akkor is, amikor a környező népek odébbálltak. Így jutottak el a már leírt Kubán-Don közötti területre.

Ahol megint letelepedtek. És ahonnan 40-50 év alatt, még egyszer: 40-50 év alatt  eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 40-50 év alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte őket senki. Jó, volt az a konfliktus a kazárokkal, de azok nem forraltak bosszút, megbékéltek volna. És ha nem, annyira nem haragították meg őket, hogy éveken és sokszáz kilométeren át üldözzék a magyarokat. A besenyőkkel való véres harcok részei ugyan a honfoglalást mindenáron bombasztikusan ábrázolni kívánó sztoriknak, de azoknak annyi, tudományosan igazolható nyomuk sincs, mint a többi, ugyancsak hiányos részletnek (sírok, használati tárgyak, katonák fegyverei – semmi ilyesmit nem találtak az elmúlt ezer évben, miközben más, egyéb indoklásra alapot adó lelet bőven van, mint azt mindjárt mutatom is, csak az kevésbé látványos). Különben – ami a besenyőknek a magyarokkal szemben való vérszomját illeti – semmit nem tudunk felmutatni, ami indokolná a támadásukat, márpedig valamilyen casus bellinek akkor is alapfeltételnek kellett lennie egy háború kirobbanásához, ha a kifejezést nem ismerték. Az általunk ősmagyarnak nevezett népcsoport a 6500 év alatt mindig elég kicsi és kellőképpen jelentéktelen volt ahhoz, hogy valakik nekitámadjanak, amint már említettem, általában egy tőlük független háború menekülő vesztesei tolták őket maguk előtt. Ebben semmi változás nem történt. Mégis, a történetírók szinte összefogódzva megegyeznek abban, hogy a magyarok a besenyők elől menekülve jöttek a Kárpát-medencébe. Miközben nemcsak a casus belli hiányzott, annak sem találom semmi okát, miért hagyták abba az üldözést. Ráadásul éppen az Etelköz tájékán, ahol nemcsak a magyarok voltak védtelenek, a besenyők is. Mert a történészek abban is megegyeznek, hogy ez az Etelköz, ez egy baromi rossz hely volt, itt olyan kiszolgáltatottnak érezte magát mindenki, hogy a foguk is vacogott a félelemtől – aztán mégis ott álltak meg. A magyarok is meg a besenyők is, az nem teljesen világos, melyikük mikor. Mindenestre a valóban komoly tudományok művelői nem véletlenül nem találnak a mai napig semmit, ami a magyar-besenyő háborúra utalna. Annál több nyoma van annak, hogy miután a magyarok megállapodtak, a besenyők jó nagy késéssel megérkeztek, és – na mit tettek, miután végre utolérték a pánikszerűen előlük loholó ellenséget? Hát mit tettek volna, letelepedtek és beleolvadtak a magyarságba.

Na jó, kissé előreszaladtam. Kazár és besenyő fenyegetés kilőve, más háború sehol, éghajlat változásról nem tudunk, azon a hozzávetőleg 8-900 000 négyzetkilométeren egyelőre el lehetett férni, a 100-120 000 ember nem lépett egymás lábára (a népsűrűség 7, azaz hét ember négyzetkilométerenként), még a lovaknak is jutott hely. Akkor? Az automatikusan felmerülő következő kérdés már a magyarázathoz is hozzásegít: miért éppen nyugat felé? A „szétrajzásnak” nevezett nagy vándorláskor mentek a népek északnak is, délnek is, ott volt a példa, a magyarok miért éppen nyugat felé indultak? És – hogy egy pillanatra megint előreszaladjak – később, a 900-as évek elejétől miért megint éppen nyugatra indultak, egy-egy szúrópróbaszerű északi vagy déli kirándulástól eltekintve?

Ha nem bánják, körülnéznék a szokásosnál alaposabban azokon a végtelen legelőkön, kell ott lennie valaminek vagy még inkább valakinek, sőt valakiknek, akik felvilágosítást adhatnak a magyaroknak arról a villámgyors távozásáról.

Voltak bizony. Viszonylag elég közel, a Don túlsó partján. Előfordult, hogy át is jöttek, főképp nyáron, amikor a folyó lábalhatóvá apadt. Eleinte nehezen értették egymást, furcsa, idegen hangzású nyelven beszéltek, de a gyerekek hamar összemelegedtek, és könnyen megtanulták egymás nyelvét, a tél elmúltával már sokszor raktak tábortüzet, a gyerekek, főképp a lányok tolmácsoltak.

Megint vissza kell mennünk néhányszáz évet. Azt tanultuk az iskolában, hogy volt a görög meg a római kor, az emberiség kultúrájának egyik legfontosabb (talán a legfontosabb) fundamentuma, aztán egyszercsak jöttek a barbárok, és mindennek vége lett. Nekem ez nem tetszett, mert akárkit kérdeztem, miért történhetett ez meg, az volt a summázható eredmény, hogy leginkább csak. Azóta is ezt olvasom: hanyatlani kezdett, aztán letarolták, elpusztították, rohadt barbár hordák.

Namármost. Ezzel szemben viszont vannak dokumentumok például egy Wulfila nevű püspökről, 383-ban halt meg (a római birodalom bukásának legkorábbi időpontját 410-re teszik, mely bukást a történetírók szerint a rohadt barbár hordák okozták).

Wulfila a keleti gótok püspöke volt, ő már gótnak is született, a családja valahonnan Kis-Ázsiából származott. Nikodémiai Euszébiosz szentelte püspökké 341-ben Konstantinápolyban. Most tessék nagyon figyelni, mert látszólag bonyolult összefüggések következnek, pedig nem bonyolult, csak sok név van benne, de ezeket nem szükséges megjegyezni, később nem jönnek elő, csak itt fontosak. Tehát. Ez a Nikodémiai Euszébiosz ókeresztény püspök afféle vallási tanácsadója volt Nagy Konstantin császárnak és nővérének, a nővért ő térítette az ariánus hitre, ő volt ugyanis a nála nem sokkal idősebb Ariusnak, a kor legnagyobb hatású presbiterének, az ariánizmus létrehozójának legőszintébb híve. Rokonszenvem egyidejű kinyilvánításával annyit muszáj ideírnom, hogy Arius tagadta a keresztény vallás isteni eredetét, az ő tanítása szerint a Fiú (azaz Jézus) nem egylényegű az Atyával (homoousios), hanem lévén az Atya teremtménye, csak hasonló (homoiousios). Ha esetleg tetszik emlékezni Az ember tragédiájának 7. színére, Konstantinápolyban éppen ennek az i betűnek az elfogadása vagy el nem fogadása körül megy a gyilkolászás. Az ariánizmust először 325-ben, a niceai zsinaton ítélték el, majd 451-ben a khalkédoni zsinat végleg és visszavonhatatlanul eretnekségnek nyilvánította (István kapcsán már emlegettem Khalkédont, a Boszporusz-parti külvárost, azon a zsinaton hozták a szimónia című kánonjogi törvényt is).

Ne adják föl, mindjárt vége, de higgyék el, ezek nélkülözhetetlen tudnivalók a honfoglalástól a „kalandozásokon” át a kereszténység „felvételének” megértéséhez.

Az imént a Don partján hagytuk a magyarokat, ahol a gyerekek tolmácsoltak az idegen nyelven beszélő túlpartiaknak. Az osztrogótok (azaz keleti gótok) leszármazottaival ismerkedtek a folyónál. Majd nem sokkal az ismerkedés meg a beszélgetések után, ahogy már említettem, most csak ismétlem, mert ez is fontos: meg-megállva, kisebb nagyobb csapatokat előre küldve, majd azokat bevárva, és mikor azok visszaérkeztek, megint elindulva végigmentek azon a bizonyos 2000 kilométeren, pedig hasonló körülmények között, hasonló helyeken a korábbi 6000-6500 évben évszázadokig maradtak, néha még némely összezördüléseket is vállalva, annyira utáltak elmenni a megszokottból. Arról nem beszélve, hogy nem 2000 kilométert nem mentek soha, még néhány százat is csak akkor, ha valóban az életüket fenyegették.

Ha nem bánják, annak részletezésétől most eltekintenék (mert tárgyunk szempontjából tényleg nem fontos), hogyan jutottak el a gótok a ma Skandináv-félszigetnek ismert föld déli részéről (közelebbről Gotland /Jütland/ szigetéről) a Don partjára, lényeg az, hogy ők már a 2. század óta ott voltak, a 3. századra pedig kiépült a Gót Birodalom, ami a Tisza vonalától a Donig terjedt, valamint a Fekete-tengertől a Balti-tengerig. Még egyszer: ezek az osztrogótok. Akik a 4. század eleje óta, azaz a 320-as évektől kezdve egy Wulfila nevű egyházi ember térítésének hatására felvették az ariánus vallást. A sok évszázadon át írt történelemkönyvekben barbárnaknevezett osztrogótok a kereszténységnek azt a hitét vallották, mely szerint Jézus isten fia, de mert az ő teremtménye, ezért nem egylényegű vele, csak hasonló, mint ahogyan a kereszténység sem isteni eredetű. (Ha esetleg valaki többet akar tudni erről a népről, utánanézhet a Wielbark- és a Csernyahov-Marosszentanna-kultúracímszavaknál bizonyos régészeti és néprajzi szakmunkákban, ezzel végképp nem fárasztanám az olvasót, ha pusztán becsületszóra elhiszik nekem: komoly tudományos bizonyítékok vannak a gótok építési és temetkezési kultúrájának alapján arra, hogy ennek a birodalomnak a népei finoman szólva eltérő fejlettségi fokon álltak például a 70-120 négyzetméteres, kőből épített házaikkal vagy a halottak iránti tiszteletükkel.)

Ezen a ponton, mielőtt ellátogatnánk a vizigótokhoz (azaz a nyugati gótokhoz), annyit hadd rögzítsek itt, már csak azért is, hogy ne okozzak a kelleténél nagyobb konsternációt: a barbár görög szó, az eredeti barbarosz azt jelentette, az illető nem görög, mert érthetetlen nyelven beszél, karattyol. A rómaiak átvették a kifejezést. Egyelőre állapodjunk meg abban, hogy a szóban forgó idegenek a szó mai jelentését véve alapul a hajdani, kimúlóban lévő klasszikus görög és a római kultúrához képest voltak barbárok, semmiképpen sem az ogurokhoz, kazárokhoz, avarokhoz, hunokhoz képest. Valamint még semmiképpenebbül a görög és római körökben terjedő valláshoz képest, amennyiben nem ezek a „barbárok” nyilvánították eretneknek a rómaiakat, és ezen „nyilvánításnak a felhatalmazásával” nem ők kezdték irtani a homoousios-t hívőket.

A történelemkönyvek 99%-a leírja, hogy a Gót Birodalomnak 555-ben vége lett. Azok a történészek, akik azt is tudják, hogy a történelem nem kizárólag a tömegmozgások valamint az ezeket irányító, különféle elnevezésű hadvezérek és politikusok adathalmaza, hanem ezeken kívül van még az ember és az emberi viselkedés mint a történelem olykor figyelembe veendő alakítója, azok azt is leírták, hogy a Birodalom megszűnt ugyan, de ezúttal ez nem jelentette a gótok teljes kipusztulását. Hogy nemcsak a kultúrájuk maradt meg, a leszármazottaik tovább éltek a már fentebb leírt helyeken, minthogy egy nép nem kizárólag katonákból áll. Hogy a germán rugiak, herulok, skirek és más svév törzsek nem mentek sehová, minthogy a korábban virágzó gót birodalom területén nem bántotta őket senki, és nem is akarta elvenni sem a földjeiket, sem a házaikat és állataikat. A Visztula felső folyása mentén dél felé vándorló longobárdok és a kelta bójok meg amarkomann-bajorok jelentették a folyamatos utánpótlást. Egy birodalom, még ha mindössze 2-300 évig él is, nem képes másképp fennmaradni, csak a különféle „hídfőállások”, helyőrségek láncolatának a kiépítésével. A birodalom megszűnhet, ezek nem. Mint ahogyan a nyugati és keleti gótok kétfelé válásával sem szűntek meg ezek a népek gótoknak lenni, akkor sem, ha az egyiket vizinek, a másikat osztronak hívták. A közöttük való kapcsolatot egyebek között az említett birodalmi láncolat adta.

Egy egész kicsit még mindig muszáj visszamennünk, mielőtt a várt érdemi tárgyalásra végre megállapodnánk egy időre a Don partján – most már tényleg csak néhány száz év. Egy jó része annak is az ismeretlenség homályába vész. Az 5. század vége felé őseink átköltöztek az Urál keleti oldaláról a nyugatira, ahogy szokták, a proxémika szabályainak megfelelően, némi undorral otthagyták a túl közel jövő mindenféle népeket, és ahogy szokták, néhány száz évig nem mozdultak. Itt jön az a bizonyos homály: valamikor a 8. század vége felé lejjebb húzódtak, de nincs adat róluk, a különféle segédtudományok azt valószínűsítik, hogy a kazárok mozdulatainak leírásában a magyarok is ott vannak, egyelőre név nélkül. De hogy mikor érkeztek oda, azt egyelőre nem tudjuk. Az első, kétségtelenül a magyarokra utaló dokumentumok a 830-as évek végéről valók, majd egy újabb adatsor következik: 862-ben elindul az első lovascsapat nyugat felé, és ettől kezdve nincs megállás. Oda-vissza, aztán ismét oda-vissza, az előre küldött csapatokat, ahogy visszaérkeztek, követi az egész nép, majd megint megállnak, megint előre küldik a felderítőket, aztán megint tovább mennek.

Mennek rendületlenül. Így csak akkor indul neki az ember, ha valamilyen célja van, azaz nem valami elől megy, hanem valamiért, különösen, ha tudható, nincs semmi, ami elől menekülni kellene.

Bocsánatot kérek, hogy már megint megakasztom a folyamatot, ígérem, hamarosan eljutunk a Don-partra, de ennél az állandóan hangoztatott menekülésnél időzzünk el egy keveset, pár percet megér. A magyarok őstörténetét böngészve állandó motívumként jelent meg a különféle rokon népek eltűnése, kihalása. Nem szokás ennek különösebb figyelmet szentelni, kihaltak és kész, de engem azért érdekelne, hogy azok miért és mi miért nem. És akkor megint jött a menekülés. Hogyan is néz ki egy ilyen menekülés? Felpattanunk a lóra, aztán húzzunk, fusson, ki merre lát? Vesszen a holmi, az életünk fontosabb? A cucc pótolható? Valami ilyesmi egy menekülés, nem?

És az asszonyok, a gyerekek? A tenyésztett állatok? Azaz a további lehetőség az életben maradásra. Jó, a földet ott lehet hagyni, a termést is, végülis elég hosszú ideig nem is kellett ilyesmivel foglalkozni, gyűjtögetésből (bocsánat, zsákmányszerzés, elfelejtettem mondani, már Hómann Bálint is használta ezt a szót), egyszóval afféle bogarászásból élt a magyar, de nők, gyerekek akkor is voltak, meg egy csomó vacak, ami nélkül nem lehet családi életet élni, sátor, edények, ruhák télre, gyöngyök, csatok miegymás – azokkal mi lesz? Azt hiszem, a mi őseink úgy vannak elképzelve, hogy van egy lovuk, arra felkapnak és vágtatnak, közben pedig nyilaznak. Néha lelassítanak, akkor esznek valamit, isznak sok kumiszt, aztán megint vágta.

Az életben maradáshoz szükséges eszközök nem férnek föl egy ló hátára. Több lóéra sem. A költözködéshez szekér kell. Viszont azzal menekülni nem lehet, az óránként 2-3 kilométeres sebességre képes. Kíméletlen nógatás esetén. Akinek menekülnie kell, az viszonylag rövid idő alatt kihal, mert vagy utolérik és levágják a családjával együtt, akkor azért, vagy meglóg mindenkit hátrahagyva, akkor meg azért. Menekülni akkor lehet, ha valakinek van legalább egy hónap előnye, az viszont honnan volna.

Már tényleg csak a rend kedvéért jegyzem meg, ha az üldözők is teljes pereputtyal vesznek részt a kalandban, azaz ők is ugyanolyan lassan haladnak, mint az üldözöttek (milyen akciófilmet lehetne ebből csinálni, lassúság életre halálra), akkor is három hónap alatt a Kárpát-medencében vannak, a negyven-ötven év a korábbi hatezerötszázhoz képest egy villanásnyi idő, egy meneküléshez azért kissé talán hosszadalmas.

Legközelebb innen folytatjuk, akkor már tényleg a Don-parton.

Előzmények:

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

A magyar nem európai nép

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább