NEHAZUGGY

Se az elszigetelődés, se az elszegényedés nem jövő idő

Molnár Bálint | 2023. Június 5, Hétfő | 10:36

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Most, hogy ilyen jól megbecsülte a rendőrminisztérium a pedagógusokat az ő napjukon, és meg is köszönte nekik, hogy még mindig nem futamodtak meg a tanári pályáról, bár ők mindent elkövettek ennek érdekében (a még soha nem látott, minden idők béremelésének már mézet sem tartalmazó madzagja csak hab a tortán), miután mindenki kihőzöngte magát a trianoni fantomfájdalom lájkokban és szavazatokban egyaránt mérhető vergődésének oltárán, és miután Szijjártó Péter is újra hűséget esküdött Oroszországnak, pont mint akitől a Kreml megköveteli, hogy pár naponta erősítse meg, hogy kinek az oldalán áll, kanyarodjunk vissza arra a tegnap már általam rezignáltan érintett kérdésre, ami az utóbbi időben egyre gyakrabban előkerül: mi a francot keres Orbán, Pintér, Szijjártó vagy Varga Judit Magyarországa még az Európai Unióban? És ezzel a testtartással, amit felvettek, mennyi idő, ameddig ezt a kérdést már fel sem kell tenni, mert már rég túl leszünk rajta?

Lehet, hogy ez egy ostobácska kérdésfelvetésnek tűnik, amit felesleges cincálgatni, hát hiszen ez is csak egy gumicsont, ami eltereli a figyelmet az igazán fontos dolgokról, de én határozottan úgy gondolom, hogy mivel nem én ígértem meg mimagyaroknak, hogy eltöröm az infláció derekát, és megvédem őket a háborúpárti baloldaltól, Sorostól, Brüsszeltől és saját maguktól, foglalkozhatok és kötelességem is foglalkozni ilyen butának tűnő kérdésekkel is. Amelyek szerintem már évek óta nem a sima ködszurkálások és a minden alapot nélkülöző libsi hőbörgések kategóriájába tartoznak. Különösen azóta nem, mióta őfelsége pár hónapja elkotyogta baráti újságíróknak (külföldieknek), hogy személyesen számára minő fájdalmat jelent, hogy Magyarország az unió tagja, amely unió folyamatosan szekálja, de sajnos muszáj neki Magyarországot bent tartani az Európai Unióban, mert a gazdasági jólétünk ennek a függvénye. Hát pont erről van szó. Hogy a dolgok jelenlegi állása szerint – és most hagyjuk, hogy több mint tíz évig hallgattuk, hogy lassan mi tartjuk el az Európai Uniót a nettó befizetéseinkkel, hogy kenjék a hajukra a pénzüket, mert mi úgy állunk a saját lábunkon, mint a cövek – a gazdasági jólétünk igencsak esetlegessé vált, mióta nem az van, hogy Felcsút-Karmelita tengely füttyent, Merkel asszonyság toppantgatva odaszól, és máris dől a lóvé, ami nekünk amúgy is jár, amit Merkel asszonyság szerint egyébként is példaértékűen használ fel az Orbán-kormány. És amiből Pintér Sándor tervei szerint 2025-ben majd 800 ezer forintot kereshet egy pedagógus. Már ha egyáltalán lesz pénz, és a önkényuralmi tervek nem módosulnak úgy, mint minden valamirevaló gránitszilárdságú alaptörvény.

Tegnap reggel azt bátorkodtam írni, hogy egyetértek Bojár Gábor vállalkozóval abban, hogy az uniós tagság okozta – nem fantom, hanem nagyon is valóságos – fájdalmak által gyötört orbáni államvezetés lélekben már rég kilépett az EU-ból. Az orbáni államvezetéssel ellentétben nem közpénzből vagyonos szakember szerint ez a gondolat úgy folytatódik, hogy amennyiben valóban kilépnénk az unióból, elszigetelődés és elszegényedés következne Magyarországon. Nos, hát éppen erről van szó, ez a probléma, ezért nem álkérdés ez az uniós tagság. Azért, mert mimagyarok az elszigetelődést és az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő elszegényedést már most is elég magabiztosan tudjuk produkálni úgy, hogy még hivatalosan az Európai Unió tagjai vagyunk. Azt nem érdemes megkérdőjelezni, hogy az elmúlt évtizedben, amit szokás az elmúlt száz, de inkább ezer év aranykorának nevezni a nem kis mértékben uniós forrásokból, ámde annál mesterségesebben és erőltetettebben pörgetett építőiparnak, a GDP-növekedés hajszolásának melléktermékeként sokak valóban jobban éltek, mint a másfél évtizede elmúlt nyolc évben. Ebből persze nem lett erős középosztály, a nagyobb foltokban alulképzett, nem éppen kicsattanó fizikai és lelkiállapotban lévő, versenyképtelen társadalom nem zárkózott fel sem mentalitásában, sem egzisztenciáját tekintve a hanyatló nyugati társadalmakhoz, nem lett versenyképes oktatás, nem lett világszínvonalú egészségügy, amilyen bőven lehetett volna.

Cserébe nagyjából futotta mindenkinek a sárga csekkekre, a csökkentett rezsire pláne, néha egy lángosra és egy sörre a Balatonon, sőt, biztos vannak olyanok is szép számmal, akik a lestrapált Suzukit le tudták cserélni egy alig 12 éves Volkswagenre. Az állami transzfereket, a családtámogatási hókuszpókuszt most ne említsük: oda jutott belőlük a legtöbb, ahol a legkevésbé volt rájuk szükség, és oda nem jutott szinte semmi, ahol valóban segítséget jelentett volna. És világjárvány, háború, brüsszeli szankciók ide vagy oda, az aranykornak, az évezred legsikeresebb évtizedének mérlege most mégis katasztrofális: a világbajnok inflációval, a reálbérek ki tudja hány számjegyű csökkenésével, a bezuhant fogyasztással, a rekordokat döntő költségvetési hiánnyal, soha nem látott jegybanki veszteséggel, a legtöbb uniós statisztikában a Bulgária, de inkább Albánia színvonalát jelző lecsúszással zülléssel és rothadással.

Ma Magyarország minden, de legalábbis a legtöbb, szikár statisztikai adatokra támaszkodó összehasonlításban az Európai Unió dobogós szegényházainak szintjén van, az ország gazdasági jólétét szavatoló uniós tagság – amiről a hírhedt felcsúti stratéga lamentált januárban – konkrétan erre volt elegendő. És akkor nem beszéltünk a toxikus közhangulatról, az emberek életerejét, önérdekérvényesítési képességét, a saját és gyerekeik jövőjéért vállalt felelősség iránti hajlandóságát felemésztő állandó polgárháborús, Európa-ellenes, mindenki ellenes uszításról, a minden napra jutó korrupciós és egyéb típusú botrányokról, a Moszkva iránti hűség miatt elveszített szövetségesekről, vagyis a teljeskörű nyugati izolációról, amit az Erdogan-féle sötét autokratákhoz dörgölőzéssel, kínai gigahitelekkel, kipcsak szemfényvesztéssel igyekszik kompenzálni a saját emberi és hatalomtechnikusi gonoszságától kettőig nem látó európai DNS.

Az a baj, hogy szerintem az soha nem volt kérdés, most meg már pláne nem kérdés, hogy mi lenne a racionális az ország érdekei szempontjából. Az egyetlen kérdés, hogy az uralkodó hogyan maradhat uralkodó, mert a 60 se rossz, de a 70 lesz az igazi. Ha ez nem így lenne, akkor azok a francos uniós források már rég megérkeztek volna. Ha ez nem így lenne, akkor most a magyar államvezetés nem állna a szomszédban folyó véres háborúban szügyig az agresszor, a háborús gyilkos oldalán, eleve nem verték volna szét a V4-et, meg sem próbáltak volna keresztbe tenni Finnország és Svédország NATO-csatlakozásának, és a büdös életben nem jutott volna eszükbe köztörvényes bűnözőket, jogerősen elítélt embercsempészeket rászabadítani Európára. Ha hátra lehetne dőlni, mert kőbe vésett evidencia a gazdasági jólétünket biztosító uniós tagság, és az elmúlt tizenhárom évet nem dobtuk volna ki az ablakon azért, hogy az Orbán-klán a százmilliárdos vagyonkáját összekapirgálja magának, ha az uniós tagság előnyei minden szekálás ellenére az ország érdekeit szolgálták volna, akkor a józan eszünkkel beláthatnánk, hogy nem kérdés: Magyarország az Európai Unió tagja. Volt, most is az, és az is lesz. Csakhogy ez nem így van. Szétcseszték, szétlopták az országot, a tönk szélére sodorták a gazdaságot, az európai szövetségeseiknek nem csupán keresztbe tettek, de folyamatosan ellenük hergelik a társadalmat, egymás torkának ugrasztották a mimagyarokat, kormányozni viszont soha nem is akartak. Ezért ma már se az elszigetelődés, se az elszegényedés nem valószínűtlen jövő, hanem keserves múlt és jelen idő. Innentől kezdve pedig a franc se tudja, hogy ezzel a testtartással Orbán, Pintér, Szijjártó vagy Varga Judit Magyarországa még meg meddig lesz az Európai Unió tagja. Tökmindegy, hogy a józan ész és a nemzeti érdek mit diktálna.

Címlapkép: Volodimir Zelenszkijt üdvözlik az EU vezetői Brüsszelben, 2023. február 9-án, Európa erős embere a háttérben üldögél. (Forrás: az Európai Parlament videója – via Magyar Hang)

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!