NEHAZUGGY

Ízlések és pofonok. Avagy, milyen a zene, ha szar

Tóth Ilona | 2019. Július 22, Hétfő | 19:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Jó éjszakát kívánok! Mindenkinek.

Hát akkor, hol nyaraljunk? Sehol. Nagyon sokan nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, maradnak otthon néhány napra. Ezzel csak az a baj, hogy főleg falun, olyan nincs, hogy tétlenül élvezzék a szabadságot: sem a kert, sem az állatok nem tudnak várni. Meg aztán mindig van valami bütykölni való.

Hol nyaraljunk? Amikor Éva ismerősöm lánya hazajön, irány a horvát tengerpart. Volt is ebből kisebb vitám vele, mert amikor megkérdeztem, hogy nem mindegy a pici gyerekeknek, hol fürdenek: ott a tengerben, vagy itthon a Balatonon? Nem mindegy, hogy melyik játszótéren csúszkálnak, másznak, lovagolnak? Nem mindegy, volt a válasz. Először is, ott megbízhatóan jó idő van általában; másodszor, sokkal olcsóbb oda autózni, és eltölteni evéssel, ivással, kirándulással a napokat, mint a Balatonon. Most úgy alakult, hogy három napot mégis ott pihentek, mielőtt útra kelnek délre.

Éva teljesen felháborodott, és azt mondta: ez embertelen, ami a magyar tengernél van. Annyi pénzt költöttek el, mint egy hét alatt Horvátországban. Pedig ők nem is az a lángosozós, ütre-főre üdítőzős, palacsintázós család. Az évek óta Angliához szokott lánya pedig döbbenten tapasztalta, hogy az árak és a bunkóság egyenes arányban emelkedett az évek során.

Elmesélte, hogy egy étteremben olyan pimaszul, nyeglén beszéltek velük, mintha nem is emberek lennének. Egészen addig, amíg meg nem hallották, hogy a lány angol férjével angolul beszél. Onnantól jött a seggnyalás, azaz csak jött volna, mert felcuccoltak, és kivonultak az étteremből, a személyzet legnagyobb döbbenetére. Szerintem, nem is értették, hogy mi történhetett.

Csak a kávéig jutottak el, és a három kávéért, a gyerekeknek két limonádéért fizettek ötezer forinton felül. Nem első osztályú helyen, egy vízparti kajáldában. Ahol a drágaság mellé udvariatlan kiszolgálást kaptak. Ezért is cuccolnak fel a hét végén a tenger mellé.

Nem gondolom, hogy ez egyedi eset lenne, hiszen rémtörténeteket hallani, olvasni a vendégszerető magyar vendéglátósokról is. Már aki itthon maradt, mert lasszóval fogják az embereket. Nyilván szakképzetlen, alkalmi melósokat, és tehetetlenek. Úgy van ez, hogy sajátjainkat is képesek vagyunk becsapni, ordenáré módon beszélni velük, kihasználni őket. Pedig, jelentem, nem vagyunk a saját hazánkban a gyűlölni illendő migránsok. Csak valahol elveszett már a közösségi szellem, a tisztesség. Nyilván tisztelet a kivételnek, a gyors gazdagodás jegyében azt gondolják, mindig mindent elviselünk. Volt kitől tanulniuk a bunkóknak.

Pedig semmilyen értelemben nem jó bezárva lenni a négy fal közé. Se nyáron, se télen, semmikor.

Zenéljünk. Férfi ismerősöm szóvá tette: felejtsem már az esti oldalon a komolyzenét, mert a kutya sem kíváncsi rá; meg azt is írta, hogy annyi szar szám van, hogy kénytelen azt gondolni, ízlésficamban szenvedek. Találhatnék jobbakat is.

Örülök, hogy ennek apropóján tisztázhatok néhány dolgot. Azon a napon, 20-án, szombaton, amikor „megint” komolyzene volt, nem is lehetett volna más, hiszen néhány sorral fölötte a tragikusan elhunyt Heller Ágnes szép gondolatait olvashatták. Az pedig az én ízlésemmel tökéletesen ellentétes, hogy ilyenkor valamilyen limbilimbit kínáljak önöknek a zenei palettáról. Különben pedig szándékom szerint a néhány perces David Garrett hegedűmuzsikája A hattyúk tavából és a táncoló fiatalok sem volt véletlen, hiszen Heller Ágnes kicsi lányként balettozott, és imádta, értette a zenét. Talán ezt az áthallást sokan fel is fedezték a zene választásban.

Vannak alkalmak, szomorú események, amikor a szó helyett a zene jobban beszél. Ami pedig az ízlésemet illeti – ha e szerint válogatnék, akkor talán valóban nagyon egyoldalú lenne a kínálat. Nem teszem, mert nem magamnak írok és kínálok, most már hagyományosan esti zenét, hanem önöknek. Csak önöknek: legyen színes, változatos, olyan pedig a világon nincs, hogy minden dal mindenkinek tetsszen.

Magam is élvezettel válogatok, olyan nóták, előadók, együttesek zenéjéből, ami nincs ellenemre, de nem is ezekkel kelek-fekszem. A zene különben sem lehet „szar”, ahogyan a kedves ismerős olvasó jellemezte. A zene vagy jó, vagy nem jó; vagy szimpatikus, vagy szeretem hallgatni, vagy nem. Vagy érdekel, vagy nem. Vagy hat rám, vagy nem. Egy biztos, senkit nem akarok befolyásolni, ahogyan engem sem lehet. Kompromisszum mégis megengedhető, hogy olyan előadók, dalok, könnyűek és komolyak, amelyeket elismerek ugyan, de semmiféle hatással nincsenek rám, mégis hallhatják estéről estére. Ettől még lehetnek népszerűek, szerethetőek. Minél több műfajból lehet válogatni, annál biztosabb, hogy a Kolozsvári Szalonna olvasói közül sokan találnak kedvükre valót. Így szeretném, így szeretnénk mi is.

Azt pontosan tudom, hogy kit és mit nem teszek fel az oldalra semmilyen körülmények között. Minden más nyitott, már csak azért is, mert a muzsikát nem lehet börtönbe zárni. És arról sem mondok le továbbra sem, hogy időnként klasszikus komolyzenét válasszak. Nyilván olyan színvonalas és csak néhány perces feldolgozást, ami még belefér az esti élvezhetőségbe, idejükbe. Az pedig olcsó érv lenne most, hogy akinek nem tetszik, az ne hallgassa meg, de ilyent én nem mondok. Szabad zenét szabadon hallgatni. Az pedig külön öröm, hogy ha találkozik az ízlésünk, de attól sem szakad be a tető, ha nem.

Számomra egyáltalán nem mellékes, hogy a napi politikai dzsumbujban, őrületben néhány perce kikapcsolunk: zenével, napi szép verssel, emlékeztető Luca-történetekkel, hétköznapi emberi, vidám és szomorú, megható sorsokkal. Így van ez jól: ahogyan zene nélkül sem lehet, nem érdemes élni. Szarul sem.

Az önök véleménye

A sportban egyre diadalmasabbak vagyunk, maholnap már az összes világbajnokságot meg olimpiát is nálunk fogják rendezni, hát ennél többre tényleg nem vágyhat a magyar. De azért mondjuk ha rendeznének nálunk egy egészségügyi világbajnokságot, például a János Kórházban, kíváncsi lennék, ki hozná el az aranyérmet. Szerintem csakis a magyarok. Mert ezt a lerohadt rendszert csak a magyar személyzet képes működtetni úgy-ahogy. (Melinda)

Az osztogatás valóban a nyomorúság jele. Az amit karácsonykor és húsvétkor osztanak, az nagyon jó, de csak 4 nap évente. Ők sajnos többet nem tudnak adni. Iványi Gábor is oszt ételt, de hát az is csak a budapestieknek segítség valamennyire, ők sem tudnak többet. A debreceni asszonyok is rendesek, ők is osztanak havonta egyszer, az évi 12 étel. A gyerekek az iskolában heti 5 nap kapnak valami, sokszor ehetetlen ebédet, de mi van azokkal a gyerekekkel, akik még nem ovodások, vagy már nem iskolások, és mi van a vacsorával, a hétvégékkel, az éhező szülőkkel, hajléktalanokkal? Ha annyi százasom lehetne, ahányan a segítség mellett is éheznek, akkor gazdag ember lennék. (Transzporter)

Nem ertem, miert kellett alairni a gazdasagilag lemarado regiok tamogatasarol szolo kezdemenyezest. Nem ugy van, hogy a mimagyarok Europa motorja es nehany even belul mi fogjuk tamogatni az Uniot? (Sirius)

Szegény salvini pajtás még mindig nem ismeri azt a közmondást, hogy a tiszteletet nem kikövetelni kell, különösen levelezés kapcsán, és erőszak útján, hanem kiérdemelni lehet. Akkor tisztelik az embert, valamint azt, amit képvisel. (Mihály)

Így írtunk mi

Én meg most vettem észre, hogy tizenhat éves szűzlány vagyok

Sokba kerül az ingyenebéd

Ugye, drága Katalin?

Mi lehetett volna, ha nem minden úgy van, ahogy van…

A darázs röpte

Siker Angliában

Ez így csak populista, demagóg duma

Köszönjük, Bálint gazda

Szép a szép

Zoli, már megint házhoz mentél a pofonért

A megújulás korlátai (1)

A nap kommentje:

Az Operánál kellett volna leszámolni velük, amikor rohantak kifelé, a hátsó bejáraton. De ami késik, nem múlik. Fogunk még orbanistákat látni, meg hallani, ahogy a szél a talpuk alatt fütyül. (Benjamin)

…és a mai zene az egyik legnagyobb kedvencemtől.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!