EZERÉV

A magyar nem európai nép

Kicsit vissza kell mennünk az időben, úgy 6-7 ezer évet. Antropológiai, genetikai és nyelvészeti vizsgálatokkal odáig tudjuk visszakövetni – eléggé megbízhatóan – a magyarság történetét. Lévén ezek egzakt tudományok, nekem elég bizonyítékkal képesek szolgálni, hogy elfogadhatónak tekintsem az eredményeiket. A részletekkel most nem fárasztom a nagyérdemű közönséget, hogy honnan hová és mikor vándoroltak, tárgyunk szempontjából két adat fontos most nekünk: az egyik – Czeizel Endre genetikai vizsgálatának eredménye – az, hogy az úgynevezett „urálid” típust a gyér és elég bizonytalan leletek alapján az Európai és Keleti nagyrassz közti átmenetnek tekintik (ez fontos, ezt tessék szíves lenni megjegyezni, erre még fogok majd hivatkozni). A másik, hogy az első nagy szétrajzás után, mikor a szamojédek, az obi ugorok, a volgai, permi és balti finnek eltávolodtak egymástól, attól kezdve az ősmagyarok nagyjából 2000 (kétezer) évig éltek idegen környezetben, azaz idegen népek és idegen nyelvek közepette. Hadd hozzak ide még egy tudományágat, a proxémikát, ez olyan igazi modernkori úri huncutság, de megvan a maga kikezdhetetlen eszközrendszere, ami tekintélyt ad neki és a művelőinek. Edward Hall amerikai antropológus kezdett foglalkozni a humánetológiának ezzel a sajátos vizsgálati módszerével, az ember térérzékelését, térbeli tájékozódását és nem utolsó sorban az egyedek és csoportok egymástól való távolságát, azon belül az úgynevezett kritikus távolságot helyezte kutatásainak középpontjába (proximus, -a, -um azt jelenti: a legközelebb való). És bár vannak a proxémikának általános szabályai, sőt törvényszerűségei is, az igazi pikantériáját az jelenti, hogy koronként, fajonként,  népenként, földrajzi helyenként változók ezek a szabályok, azaz minden vizsgálatot külön kell elvégezni ezen szempontok alapján ahhoz, hogy megbízható eredményt kapjunk. Egy szemléltető példával élve hamar érthető például a kritikus távolság fogalma: hány centire kell lennie tőlünk egy idegennek, hogy még elviselhetőnek tartsuk a közelségét? Edward Hall azt mondja, egy stadionban összezsúfolt tömeg addig bír nagyjából ember módjára viselkedni, amíg az egyedek 60 centinél nem kerülnek közelebb egymáshoz (ugyanez egy tömött autóbuszon olykor 10 centinél is kevesebbre zsugorodik, egy csimpánzokkal hasonlóképpen tele buszon a végállomásnál egyetlen élő majmot sem találnának – lám milyen tűrőképes az ember).

Ez a kritikus távolság, ez a 60 centi a jelzett 2000 évben valószínűleg több volt 60 centinél. A csoportazonos egyedeknél is több métert feltételezhetünk, de az ismeretlenek kritikus távolsága nagyjából 6 kilométer lehetett. Soknak látszik? Pedig nem az. Tessék csak belegondolni, a természeti népek fejlődése a kisgyerek fejlődésével vethető össze, a tudati infantilizmus és a xenofóbia (az idegentől való irtózás) ismert viselkedésforma. A másságtól való beteges félelem akkor ráadásul az életben maradás egyik legfontosabb alapeleme volt, a faj- és létfenntartás nem tárgyalásos, kompromisszumos úton ment, hanem háborúk, gyilkosságok árán (lám, milyen keveset fejlődött az emberiség – ezt ugye nem lehetett kihagyni). Egy elkóborolt állat nyomait követve valaki találkozott egy idegennel (2, 4, 6, 10 kilométerre az övéitől), az olyan riadalmat váltott ki az egyénből (ez akkor is így van, ha ketten-hárman voltak), hogy feledve megbízást, állatot, azonnal megfordult és rohant „hazáig”. A rettegés foka határozta meg a továbbiakat: összebújva vártak, mi lesz vagy támadtak.

Még egyszer, így éltek 2000 évig. Az elég sok. Aztán elindultak.

Keringenek leírások szűkössé vált legelőkről, éghajlat változásról, ezekkel én most azért nem nagyon foglalkoznék, mert itt 10-20 éves eltérések is fontosak lehetnek. Az éghajlat meg a legelők nekem már iskolás koromban is kissé link magyarázatnak számítottak, ma különösen komolytalannak látom ezeket a szövegeket. Azt olvastam (nem értek hozzá), hogy a legpontosabbnak tartott, szénizotópos vizsgálatok is 80-100 éves hibahatárral dolgoznak, és ennyivel is csak akkor, ha legalább 1 kiló jó minőségű szerves anyagot sikerül találni és azonosítani – ez szinte a lehetetlennel határos. A dendrológia becslése a szárazságról ennél valószínűleg sokkal nagyobb hibaszázalékkal keletkezett, ezt a luxust viszont nem engedhetjük meg magunknak, Árpádéknak 890 körül meg kell érkeznie a Kárpát-medencébe, itt már nincsenek akkora eltérések, erről az időpontról több, megbízhatónak(?) látszó adatunk is van. Az utolsó éghajlati változás, amit valószínűsíthetünk az időszámítás előtt 1300 és 1000 között lehetett, 300 év elég tág ahhoz, hogy az ősmagyarok lakhelyéül elfogadjuk a mai Kazahsztán északi határának környékét. Ez különben még mindig jó 8 szélességi fokkal, azaz közel 600 kilométerrel északabbra van, mint a Kárpát-medence vízszintes középvonala, ami azt jelenti, hogy ha az elsivatagosodott és szűkké vált legelők miatt indultak volna el, bizonyosan nem délnek fordulnak, hanem északnak, ahogyan 2000 évvel korábban a vogulok és az osztjákok ősei tették.

A népvándorlások elindítói majdnem mindig ugyanazok: valamelyik népcsoport úgy gondolta, ő az erősebb, a többieknek éppen ezért vagy semmi keresnivalója nincs a környéken, vagy maradhat – rabszolgának. Az Ázsia keleti részén élő,  Keleti (Mongolid) nagyrasszhoz tartozó népek irtó hadjáratainak a vesztesei nyugat felé menekültek. Rövid idő alatt terjeszkedni kezdtek az Urál és a Kaukázus között nyugat felé. Így kerültek kapcsolatba a magyarsággal először a hunok (a III-IV.  században),  majd  az  onogurok  (V.  század),  az  avarok  (VI. század), a kazárok, uzok és az oguzok (besenyők és kunok). Ezek a belső-ázsiai eredetű népek a Keleti nagyrasszhoz tartoztak. Az ősmagyarok ilyenformán ismét más embertani és nyelvi-kulturális környezetbe kerültek (újabb, másfajta ázsiai „vér”keveredés). Fentiek közül a hun atyafiságra szoktunk nagyon büszkék lenni, nyilvánvalóan azért, mert az iszonyatosan primitív Attila (vagy Atilla) fejedelem vagy király (kinek hogyan tetszik) az „Isten ostora” státuszt vívta ki magának, mint ilyen, akkor nyilván baromi erős, világleigázó hatalmasság volt, úgyhogy akkor nekünk rokonunk kell hogy legyen. Jelentem, ha távoli is, de tényleg az volt, én azért annyira nem vagánykodnék vele. A hunok egy 2017-es kutatás eredménye szerint (a Szegedi Tudományegyetem genetikusai végezték a vizsgálatot) a hsziungnunevű, a mai Észak-Kína területén élt nomád nép leszármazottai, és – van egy ennél rosszabb hírem is – innen a rokonság, mert mi magyarok is onnan valók vagyunk. A szegediek megerősítették ugyanis Czeizel korábbi eredményeit, amiket ő különben nyugatnémet tudósokkal, nyugatnémet pénzből ért el, valamiért a szocialista Magyarországnak ez nem volt fontos. Onnan származunk (mondtam korábban, erre majd visszatérek). Különben a kínai nagyfalat a hsziungnuk elleni védekezésként építették.

Ha már a nagyfalnál tartunk, itt egy pillanatra hadd álljak meg. Mutatnék valamit. Eljutottunk a Kaukázus északi lejtőiről eredő Kubán (oroszul Kubany) és a Don folyók közötti területre, a kazárok fennhatósága alatt élő népek közé, de a Kazár Kaganátusban még nem tört ki a polgárháború, a 800-as évek elején járunk. A Belső-Ázsiából származó kazárok a zsákmányoló életmódot folytató magyarokhoz képest fejlettek voltak, művelték a földet és tenyésztették a háziállatot, elsősorban tevét és lovat. (Ez a „zsákmányoló” életmód senkit ne tévesszen meg, nem új dolog, gyűjtögetés néven ismertük, amíg valaki – a fene tudja, ki és főképp hogy miért – rá nem jött, hogy a zsákmányolás mégis csak férfiasabb, ha tetszik, agresszívabb kifejezés, ez a szó igazán méltó a mi nemzeti nagylétünkhöz. Tetszik figyelni a finom árnyalatokat? A tódítás már az Etelköz előtt elkezdődik.) A kazárok majd hamarosan (838-ban) fognak építeni egy erődöt, Szarkel nevűt (ez fehér várt jelent), persze nem egyedül, majd megkérik szövetségesüket, Teophilosz bizánci császárt, hogy küldjön építőmestereket, felrakni egy falat, netán valami bástyaszerűt is odarakni egyelőre meghaladja a magyarok felett ellenőrzést gyakorló kazárok képességeit – de mondom, még csak a 800-as évek legelején vagyunk.

Na akkor most álljunk meg, méghozzá Aachennél. A jelenlegi Németország nyugati határán épült, jó régen, még a rómaiak alapították, fürdővárosnak (az Aachen név az ógermán ahha szóból való, aminek víz a jelentése). Nagy Károly frank király a 760-as évektől kezdve szívesen időzött a városban, 800-ban meg is tette a Frank Birodalom központjának. Négy évvel korábban már elhatározta, hogy Aachenbe költözik, elsőnek a majdani palota kápolnájának felépítését indíttatta. Na ezt akarom most megmutatni.

Ez itt metszet és alaprajz, a nyolcszögletű (oktogon) kápolna egy bezárt kénfürdő helyére került, mintája lett számos későbbi oktogonális vagy kör alakú európai templomnak:

A kápolna ilyen ma, körülötte az aacheni dóm és a palota, lényegében semmit nem változott, nyilván tatarozgatták, festegették, de különben minden ugyanolyan, amilyen 805-ben történt felszentelésekor volt:

Bízván abban, hogy nem tekintik titokzatoskodásnak (hiszen különben is nyilvánvaló), egyelőre ennél többet most nem beszélnék a Karolingokról és az utánuk hamarosan következő (István házasságáról szólva korábban már említett) Német-Római Császárságról, térjünk vissza a Don-Kubán területre, kezdődik ugyanis a kazár polgárháború. Az első olyan csatározás, amiről már adataink vannak, a korábbiakról csak annyit tudunk, hogy közeli rokonaink, a hunok, akikkel együtt indultunk hajdan a mai Kína északi területeiről, azóta elég rendesen elintézték a fél világot, mely rombolásokban és népirtásokban az ősmagyarok nem vettek részt, sőt a már említett Attila hódításairól sem értesültek, sokszáz évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a magyar történelemírás fölvegye a nemzeti nagylét melldöngetéséhez szükséges hun rokonságot. Én még úgy tanultam általános iskolában, hogy ez az Attila voltaképpen magyar király volt, és hát mit szerénykedjünk, a legnagyobb világbirodalom, amit ő kiépített (sosem volt a legnagyobb), az a mi első világbirodalmunknak tekinthető, volt aztán még több is, lásd a három tenger, ami partjainkat mosta.

Naszóval kitört a kazár polgárháború, és ezzel kapcsolatban már megint van egy rossz hírem: nemhogy Mohács nem volt a magyarság igazi nagy csatavesztése, nemhogy a tatárjárás nem az első nagy vereség, de már az is a sokadik lehetett, amit ebben a polgárháborúban szenvedtek el a magyar törzsek, amik – mit tesz isten – azoknak a lázadóknak az oldalára álltak, akiket a központi hatalom elsöpört (ezt a taktikai húzást – a rossz oldalon való elköteleződést – sikerült évezredes hagyománnyá növeszteni). Úgyhogy mielőtt elgondolkodhattak volna, tetszik-e a vidék, valamint a kazárok atyai jóindulata, amivel befogadták a magyarokat, már szedni is kellett a sátorfát (a szó szoros értelmében), a lovak feje napnyugatnak, hosszúvágta, amíg bírják. Mi már tudjuk, hol álltak meg, ők csak mentek, mert ahogy a Távol-Kelet óta eddig mindig, most is menekülni kellett – volt még előttük légvonalban 1700 kilométer, az Azovi-tenger megkerülését is beleszámítva valamivel több, mint 2000.

Még egyszer, mielőtt megérkezünk, hogy egészen világos legyen. Két genetikus tudóscsoport egymástól függetlenül, kis híján negyven év különbséggel arra a megállapításra jutott, hogy az általuk előmagyaroknak nevezett nép gyökerei a Távol-Keleten, a mai Kína északi részén élt hsziungnuknál fedezhetők fel. Voltak nyugalmas időszakok őseink életében, amikor meg kitört valamilyen háború vagy más harc, akkor ők általában a harc veszteseiként menekülőktől hajtva jöttek egyre nyugatabbra. Vannak elméletek időjárás változásokról, egzaktan meghatározható okként egyszer sem láttam, hogy melegedés vagy hűlés következtében kezdődött volna nagytömegű népvándorlás. A „túlnépesedés” meg a „szűkülő legelők” elnevezésű ok meghatározások olyanoktól származhatnak, akik még becslést sem láttak a Föld néhányezer év előtti lakóinak számáról, ha esetleg mégis, nem végezték el a népesség osztva négyzetkilométerrel alapműveletet. A fentebb említett „zsákmányoló” életmód kétségkívül nagy területet igényelt, de a 100 négyzetkilométerre eső 8-16 ember még így is nehezen nevezhető túlzsúfoltságnak, márpedig az előmagyarok ilyen vagy még ennél is alacsonyabb népsűrűség mellett hagyták ott Ázsia távoli vidékeit – azaz ha szabad kérnem, maradjunk Czeizel Endre mondatának alapvető igazságánál: „… A népvándorlások mozgatórugói csaknem mindig hasonlóak voltak: az Ázsia szívében vagy keleti részén élő, Keleti (Mongolid) nagyrasszhoz tartozó népek véres küzdelmeinek a vesztesei Európa felé menekültek.”

Nem tudom, van-e olyan olvasó, akit kellemetlenül érint az itt következő megállapítás, azt sem tudom, ha van ilyen olvasó, azt egy puszta tény miért érint kellemetlenül, de így időszámításunk után 2018-ban talán ideje leírni: a magyar nem európai nép. Hanem a többé kevésbé kézzelfogható tudományok segítségével leírható történelme során mindig kisebbségben élő, mindig menekülő, az idegenek közelségétől folyton rettegő, igen csekély létszámú, Ázsiából származó, az ázsiai életformát soha meg nem változtató csoport, amelyik lassan megérkezik – mi már tudjuk – végleges hazájába, a Kárpát-medencébe. Ezt a közbevetett mondatot hadd ismételjem meg: mi már tudjuk. Ez azért fontos, mert a következő fejezet arról fog szólni, ők nem tudták. Sőt, egyenesen kikérték volna maguknak, ha valaki feltételezi, hogy itt akarnak maradni.

Előzmények:

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább