Olyan szép álmaim voltak…

Bródy János/Facebook Bródy János/Facebook

Olyan szép álmaim voltak, hogy a romjaik között is jobban érzem magam, mint a valóságban

– három napja nem megy ki a fejemből ez a gondolat, pedig azóta már annyi minden történt. Bródy János idézte fel (nem tudom, ki a szerzője), akivel péntek este Rónai Egon beszélgetett az ATV Egyenes beszéd című műsorában abból az alkalomból, hogy június 7-én, azaz két nap múlva lesz a hivatalos könyvbemutatója a legendás előadóművész 52 év dalszövegei című kötetének.

Az most legyen mellékes – bár nyilván nem lehet az -, hogy számomra mit jelent Bródy János életműve, zenéje, versei, szövegei. Arra gondoltam, hogy miután hajlamosak vagyunk megfeledkezni saját, élő hőseinkről, mert annyi moslékot és gazemberséget tol az arcunkba naponta a hatalom lánctalpas gépezete, kihasználom ezt az alkalmat, hogy Bródy Jánosról beszéljek, mintegy megköszönve neki azt – ha egyáltalán még van értelme az ember az embertelenségben szókapcsolatnak -, amit a hetvenes évek óta következetesen képvisel. Azt, hogy mennyivel gazdagabbak vagyunk azáltal, amit ő arra az immár végzetesen feldarabolt, megosztott nemzet képzeletbeli asztalára mintegy fél évszázad alatt letett.

A meglehetősen keserű 15 perces beszélgetés számomra legfontosabb üzenete éppen ez: a következetesség. Annak a művésznek a szigorú következetessége, aki arról beszél, hogy pályája kezdete óta ugyanazt a világszemléletet, morális magatartást hirdeti, amit az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata fogalmazott meg a múlt század szörnyű tragédiái után, és amit úgy fogadtak el, hogy az abban foglaltak (jog az élethez, szabadsághoz és biztonsághoz, a művelődéshez, a magántulajdonhoz; védelem a kínzás, a kegyetlen, embertelen bánásmód és büntetés elől; a gondolat, lelkiismeret, vallás, vélemény szabadsága, stb.) tiszteletben tartására minden nemzetnek törekednie kell. Bródy számára a modern világ morális kiindulópontja változatlanul és töretlenül ez a dokumentum, amelynek fényében ma úgy érzi, álmok és elképzelések romjait látja maga körül.

Sokáig úgy tűnt, hogy Kompország közeledik a nyugati partokhoz, és aztán volt pár év, hogy azt érezhettünk, mintha kikötöttünk volna. Most pedig elkeserítő látni, hogy ez a komp ország távolodik a Nyugattól

–  mondja az interjúban, hozzátéve, hogy gyerekeit úgy nevelte és neveli, hogy ha úgy alakul, készek legyenek arra, hogy „nem feltétlenül itt kell leélniük az életüket”.

Bródyt egyszerre nyomasztó, de valahol megnyugtató is hallgatni, viszont annál nagyobb szörnyűséget elképzelni sem tudok (pedig naponta van rá okom), mint amit a közösségi oldalán megosztott interjú alatt Kompország emberanyaga – néhány ritka kivételtől eltekintve – hozzászólások formájában kipréselt magából.

 

Nem így terveztem ezt a cikket, de nincs más választásom, megint beszélnem kell arról a mellbevágó mocsokról és gyűlöletről, ami ebben a társadalomban – a sekélyes felszín alatt és fölött körülbelül egyenlő távolságra – hullámzik, pusztít, rombol és teljes szellemi nyomorba dönt. Többször írtam már: az egzisztenciális nyomorból talán ki lehet lábalni, a szellemi-morális hanyatlás azonban soha be nem gyógyuló sebeket okoz.

Megrázó és fájdalmas volt ezeket a felhörgött, ökölbe szorult agyú, a kormánykommunikációval összefonódott álmédia legselejtesebb, uszító szólamaira rímelő kommenteket átfutni, amelyekkel Magyarország erkölcsi válságban fetrengő, agymosással sikeresen lebutított népe a mintegy fél évszázada alkotó művészbe beleszállt.

Ilyenkor mindig valamiféle szekundér szégyenérzet kerülget (volt már ilyen Alföldi Róbert, vagy Jordán Tamás kapcsán nem olyan régen), mert méltatlannak érzem, mert én szégyellem magam azok helyett, akiknek semmi más muníciójuk nem maradt az emberi hangon történő megszólalás, érvelés helyett, mint annak a propagandának a szó szerinti felöklendezése, amellyel naponta bombázzák az agyukat.

A szabadkőműves, magyarellenes, cionista, patkány, tetű, faszkalap, szélkakas, kommunista díszhippi, fogadott prókátor, 40 évig lavírozó és hasonló minősítésekkel felruházott Bródy Jánostól ezúton is szeretnék bocsánatot kérni. Mert bár ő soha nem mondta – másokkal ellentétben -, hogy ez az ország őt nem érdemli meg, az egészen biztos, hogy ennek az országnak a nagy része sem 40, sem 20 évvel, de két hónappal ezelőtt sem érdemelte meg. És nem azért, mert Bródyval kötelezően egyet kellene érteni, vagy szeretni kellene a zenéjét, hanem mert függetlenül attól, hogy mit gondol róla propagandával idomított, tájékozatlan nagyon kisember, ezek az aljas, hazug ítéletek méltatlanok. Mindenkire nézve. Ahogy ez is méltatlan volt:

Amikor már Bródy Jánostól is rettegnek

Elsősorban arra a művészre nézve, aki már akkor is példát mutatott az emberi jogok szabad és bátor képviseletéből, amikor sokan mások lapítottak. Akinek már akkor konfliktusai voltak az elnyomó hatalommal, aki ellen már akkor (1973-ban) vizsgálat indult államellenes izgatás gyanújával, amikor nem volt divat egy egész társadalom mélyen elfojtott érzéseit felvállalva kiállni egy szál gitárral a színpadra. Akit cenzúráztak, akit betiltottak, de aki mindig megtalálta a lehetőségét annak, hogy dalaiban a hivatalos, elfogadott kurzustól eltérő gondolatokat és érzelmeket közvetítsen. Aki soha nem állt be szekeret tolni, de akit minden hatalom gyűlölt, és akit minden szabad ember szeretett.

Talán meghallja Bródy János és talán van még ott egy dal. Nekünk

Szar érzés látni – és e tekintetben maximálisan osztom Bródy János keserűségét -, hogy az 1964-es, 1973-as szövegek aktualitása töretlen. És ahogy ezelőtt 40 évvel, úgy most sincs társadalmi konszenzus abban, hogy az emberi jogok védelme mindenek felett áll, hogy európai identitásunk megkérdőjelezhetetlen, hogy nem Moszkva, hanem Brüsszel a tágabb értelemben vett hazánk.

A migránsozás-terroristázás-sorosozás és a Nyugat eszelős köpködése vált a minden mást felülíró mércévé. A rezsim elérte, hogy emberek százezreinek egyetlen saját gondolatuk ne legyen, és hogy már csak a feneketlen gyűlölet hangján legyenek képes megszólalni. Ahogy Bródy mondja: … a szellem napvilága/Nem süt a nép ablakába. Ahol a megvetés nem az országot szétrohasztó, téglánként széthordó, maffia-típusú kormánynak szól, hanem annak a művésznek, aki ezt szóvá teszi. Elborzasztó, hogy az általános tájékozatlanság súlya alatt egy felsőbbrendűségének hitében megingathatatlan, önsorsrontó, fejét önként igába hajtó arctalan massza keresztre feszítheti azt a művészt, aki minden félrecsúszott rendszer ellen felemelte a szavát.

Ahol jellemtelen gazemberek a legsötétebb mélységeket megcélozva zabáltatják moslékkal a kiskorúvá hülyített alattvalóikat, egyre fontosabb tudni, hogy van egy Bródy Jánosunk: magyarok közt az egyik európai. Vigyázzunk rá! Meg az álmainkra, elveinkre, gerincünkre. Ahogy tőle tanultuk.

adomany-1