Ne maradjunk csendben, mert örökre elnémítanak bennünket

eu

A helyzet egyre rosszabb, elszomorít amit látok. Lassan már nincs semmi, ami miatt boldog lehetnék hazámmal kapcsolatban. Egyszerűen képtelenség jó hírekkel találkozni, csak azt látom amit épp tönkretettek, vagy tönkre fognak tenni. A demokrácia lassan már nyomokban sem fellelhető Magyarországon, nem marad már semmi. Mi pedig csak  tűrünk és tűrünk, félve attól, ha kinyitjuk a szánkat, csak rontunk a helyzeten. Nem merünk Facebookon kommentelni, félve főnökünk, munkatársunk terrorjától. Véleményünket már ki sem fejtjük, félve a következményektől.

Gyávák lettünk, otthon a négy fal között, némán aggódunk a jövőnkért. Mi lesz a családommal? Mi lesz a gyermekeimmel? El kell hagynom hazámat, hogy később külföldön neveljem fel gyermekeimet? Fognak a gyerekeim beszélni magyarul? Meg fogják érteni a magyar hagyományokat, vagy idegen lesz számukra? Van még miért maradni, van még jövő?

Sokunkban ez a kérdés vetődött fel évekkel ezelőtt is, és ki a maradás, ki az ország elhagyása mellett döntött. Sokan hagytuk el Magyarországot egy jobb élet reményében. Annak reményében, hogy egy új életet építhetünk fel, valahol máshol. Munkát találunk, otthont találunk, végre biztonsággal alapíthatunk családot. Ezt a lehetőséget az Európai Unió adta nekünk, a sokat emlegetett mocskos Brüsszel.

Emlékszem, 2004 májusában családommal a szlovák határ menti kisvárosban, több ezer ember társaságában a határhoz zarándokoltunk. Ugyanis a hónap első napján beléptünk az Európai Unióba. Emlékszem amikor felcsendült az örömóda, emberek ezrei tapsoltak, és üdvözölték a jövőt. Akkor még csak annyit tudtam, hogy megnyíltak a határok, egyesültünk Európával.

Ezt azonban csak évekkel később, 2013-ban kamatoztattam igazán, amikor is több ezer sorstársammal együtt egy új életet kezdtünk valahol a mára már nem létező határ túloldalán. Legyen az a közeli Ausztria, vagy netán Anglia, esetleg Olaszország. Mindannyiunkat egy cél vezetett, egy új, szebb jövő lehetősége. Tudtuk hogy az út nem lesz zökkenőmentes, de tudtuk, hogy a lehetőségeink megvannak. Olyan lehetőségek, melyeket otthon soha nem kaptunk volna meg.

Most, évekkel később, már biztosan állíthatom, nem volt hiba, amit akkor azon a hideg, esős szeptemberi napon tettem. Úgy éreztem, nem volt más kiutam. Évek alatt megtanultam angolul, azóta pedig már egy újabb nyelvet tanulok. Különböző kultúrákat megismerve, kinyílt a szemem a világra. Megtanultam tisztelni más nemzetek kultúráját. Természetessé vált, hogy indiaiakkal, angolokkal, olaszokkal, németekkel kommunikálok napi szinten, bármiféle probléma nélkül. Olyan dolgokat tudtam és tanultam meg ez alatt a pár év alatt, amiket soha nem is gondoltam volna. Olyan dolgokat, melyeket az Európai Unió nélkül soha nem tehettem volna meg. Nem csak munkát, és esélyt adott számomra, de megmutatta azt is, mennyire színes, és befogadó az öreg kontinens.

Emlékszem, ahogy a kis tengerparti városban a lakásunkon összegyűltünk a haverokkal, hogy egy jó kis magyar gulyást főzzünk nekik. A mauritiusi, spanyol és angol ismerősök soha nem is hallottak róla, de egy jó kis beszélgetés mellett megszerették. Kérdeztek a kultúrámról, gyerekkoromról és én büszkén meséltem.

Az Unió valami olyat adott számomra, amit talán semmi más nem lett volna képes. Megnyitotta a határokat fiatalok és idősek jövője előtt. Nem számítottak többé a kapcsolatok. Nem számított, ha a szüleid nem gazdagok, vagy ha épp cigány családból jöttél. Kint tiszta lappal kezdhettél, az emberek pedig az alapján ítéltek meg, ahogy ott viselkedtél, végezted a munkádat.

Ezzel szemben mi az, amit otthon látni? Mi az, amit a hírekben – nemzetközi szinten is – látok? Magyarország küzd a gaz, gonosz Brüsszel és az Európai Unió ellen. Az ellen az intézmény ellen, ami nélkül ma több ezren, tízezren, százezren munkanélküliek lennénk. Az ellen az intézmény ellen, ami megadta a lehetőséget egy új életre. Most még talán csak szánalmas, nevetséges harcnak tűnik amit a kormány az Unióval szemben művel, de mi lesz ha egyszer csak megelégelik ezt Brüsszelben, és szankciókat léptetnek életbe velünk szemben? Mi lesz, ha egyszer csak magunkra zárjuk a kaput? Mi lesz, ha már csak mint egy hülye kisgyerekek, magunkban fogunk toporzékolni a gaz Unió ellen, de már senkit nem fog érdekelni?

Hamarosan komolyan el kell gondolkoznia annak a több százezer, hazáját egykoron elhagyó magyarnak, mit is tegyen, ha kivágják az országot az Unióból. Mi van akkor, ha mindaz, amit eddig építgettünk elvész azért, mert van egy mindent és mindenkit nagy ívben leszaró, diktatórikus kormányunk? Magyarország az Unió számára gazdaságilag jelentéktelen. Soha nem voltunk és nem is leszünk befizető ország. Az Unió évente több milliárd forinttal támogat bennünket, melyet a hatalom az első perctől kezdve kíméletlenül ellop. Ne higgyük azt, hogy egyszer csak nem lesz elegük. Tegyünk valamit addig, ameddig még tehetünk. Ne maradjunk csendben, se a határ ezen, se a határ túloldalán. Ha nem kezdünk el hamarosan ordítani, lehet hogy egy álommal leszünk szegényebbek. Egy álommal, melyre a jövő épülhetne.

Soha nem túl késő. Ma a Népszabadság, holnap a CEU, holnapután az Unió. Aztán mi marad nekünk? Mi az amire majd oly büszkék lehetünk? Ne maradjunk csendben, mert ha azt tesszük, örökre elnémítanak bennünket.adomany-1