Magyarországon annyi, de annyi csepp volt már abban a bizonyos pohárban

Tüntetés Granadában
Fotó: Lázár Gergő Tüntetés Granadában Fotó: Lázár Gergő

Dél körül járhat az idő, éppen a helyi szupermarketbe igyekszünk. Az idő télies, kicsit nedves, de a nap néha ki-ki kandikál. Útközben heves dudálások hallatszanak az autópálya minden oldaláról. Megszoktuk már, a helyiek már csak ilyenek. Okkal, ok nélkül képesek a nap bármely szakában kíméletlenül kürtölni. Van is rájuk egy helyi kifejezés, gillipollas. Ezek a figurák általában a kormányhivatalokat töltik meg, kellő utálatot kiváltva. Az, hogy egy hivatalból kijövet épp megkaptuk-e a szükséges iratokat vagy sem, ezeknek az embereknek a pillanatnyi lelkiállapotától függ. Ha rossz napjuk van, nekünk is az lesz, és dolgunkvégezetlenül hagyjuk el az irodát. Innen a feléjük áradó… szeretet.

Na de, folytassuk az utunkat. Fél órányi autózás után megérkezünk az üzlethez, ahol kocsik tömkelege áll. A bejáratnál egy fiatal hölgy köszönt, mosollyal az arcán, mellette két teli szatyor élelmiszer. Bejutunk, megvesszük ami szükséges, majd a kijáratnál ismét köszönt a hölgy, szép napot kíván. Már csak távozáskor áll össze a kép. A fiatal hölgy hajléktalan, de legalábbis rászoruló. Mint már korábban is szó volt róla, Spanyolországban igen kevés embert látni az utcán. Kiváltképp az nem szokás, hogy valaki ott töltse az éjszakát. A hölgy nem koldult, egyszerűen bízott az emberekben és azok jóságában. Ez az eset még csak nem is kirívó, országszerte látni, hogyan viszonyulnak a spanyolok a kevésbé szerencsés élethelyzetben lévő honfitársaikhoz. Sokan adnak pénzt, ételt, vagy ha egyiket sem tudnak, akkor legalább megállnak velük beszélgetni. Ilyenkor egy beszélgetés is segíthet.

Ahol járunk: Otura, egy andalúz kisváros a tengerparttól 40 percnyire. A Granadától nem messze lévő városka a közeli települések lakóinak nyaralóival van tele. Az itt lakók közül sokan az idősebb generációt képviselik, ide vonultak nyugdíjba, élvezve a természet közelségét. Oturát oliva- és mandulafaligetek ölelik körül, nyugatról pedig a Sierra Nevada hegység lankás lejtői határolják. Az élet itt nyugodt, senki nem rohan sehová.

A közelmúltban tartott választásokon a lakosság döntő többsége ismét a helyi Fidesz (itt Partido Popular, konzervatív Néppárt) mellett tette le a voksát. A választások előtt pár héttel bejelentette a kormánypárt, hogy amennyiben újra megnyerik a választásokat, emelni fogják a nyugdíjakat. És mit ad isten, a választásokat megnyerték. Emelték is a nyugdíjakat 2,08 százalékkal. Nem Magyarország az egyetlen hely, ahol a pártok az emberek hiszékenységére játszanak.

A két ország politikai helyzete több, mint hasonló. A regnáló kormánypárt évek óta korrupciós ügyek tömkelegével küzd, napról napra derülnek ki újabb és újabb esetek. Azonban a kormány itt is kezében tartja a sajtót. A tévécsatornák és újságok mind megpróbálják elterelni a figyelmet arról, ami épp az országban zajlik. A napokban éppen a spanyol hercegnő férje kapott 5 éves börtönbüntetést adócsalás vétsége miatt. A sajtó alig említette meg az esetet.

Politikai karaktergyilkosságokért sem kell a szomszédba menniük. A Podemos-t, a fiatalok által leginkább támogatott pártot próbálják meg ellehetetleníteni minden erővel. A Hugo Chaveztől kapott milliókon át (Soros párhuzam) a lekommunistázásig bezárólag mindent bevetnek. A Partido Popular mindent megpróbál annak érdekében, hogy a hatalmát megtartsa. Ez idén – talán utoljára – még éppenhogy, de sikerült is nekik. Azonban lassan kifogynak az ötletekből. Idén még a szűk győzelemhez elég volt a hazug médiahadjárat, a külföldön dolgozó spanyolok kiszorítása a voksolásból és az, hogy a már magatehetetlen, idősotthonokban élők helyett az őket ápoló apácák töltötték ki a választási íveket. Nem ismerős?

A változás ideje érezhetően eljött, és nem csak itt. Eddig a két ország hasonlóságairól esett szó, azonban most következik az, ami miatt Magyarország itt tart, ahol. Igen, az éppen hatalmon lévő párt hibáztatható a kialakult helyzetért, de ehhez az is kell, hogy mi hagyjuk ezt. Hogy elfogadjuk az alamizsnát, amit a szavazatokért cserébe adnak, legyen az Erzsébet-utalvány, vagy rezsicsökkentés. Mi mindent elhiszünk, és megelégszünk azzal ami, éppen van. Nem vágyunk többre, vagy ha igen, akkor sem teszünk érte. Nem emeljük fel a hangunkat a változásért. Várunk és várunk, és továbbra is csak várunk. Pedig ha eléggé akarjuk, a változás elérhető.

Korábban beszámoltam Spirimanról, a kórházösszevonások ellen tiltakozó sebészről. Nem hagytak fel a tüntetésekkel, nem elégedtek meg az ígéretekkel. Több hónapos küzdelem és tüntetéssorozat után elérték céljukat. A kezdetben 80 ezres tüntetések 100-150 ezerre duzzadtak és a polgárok tényezőkké váltak. Spirimanhoz csatlakoztak több nagyvárosban is, felerősítve az elégedetlenek hangját. Több fontos pozícióban lévő személynek kellett lemondania az ügy kapcsán és kevesebb, mint 2 héttel ezelőtt az emberek kikényszerítették a döntést. Nem lesz kórházösszevonás, megmarad a két teljes kórház. Mint arról régebben szintén már írtam, a tüntetésekhez mindenki csatlakozott, aki egyetértett azzal, hogy emberéletekbe kerülhet ennek a rossz döntésnek a gyakorlatba ültetése.

Nem a másikra vártak, nem 10 tüntetést szerveztek egy időben, különböző helyszínekre. Heti egy tüntetés, de ott mindenki legyen jelen, aki csak tud. Ez meg is történt. Granada lakossága durván 300 000 fő,  a tüntetéseken megjelent közel 150 000 ember, a város lakosságának a fele. A gyerekes családoktól az idősebb generációig mindenki képviseltette magát és változást követelt. Nem voltak kifogások hogy rossz az idő, fáradt vagyok, nem tudok menni, mert éppen más dolgom van. Aki fontosnak tartotta a tüntetést, az ott is volt.

A tegnapi napon volt „szerencsém” megtapasztalni, mit is jelentett ez a változás a valóságban. Egy baleset következtében a  sürgősségire kellett rohannunk. Ugyan a sérülés nem volt életveszélyes, mégis ellátták perceken belül. Nem volt órákig tartó várakozás, rohangászás egyik helyről a másikra. Két órán belül seb összevarrva, vizsgálatok elvégezve, papírok aláírva, mehettünk dolgunkra. Ez volt az a kórház, amelyet az összevonások legjobban érintettek volna, mert orvoshiányt idéztek volna (pontosabban egy ideig idéztek is) elő. Ez esetben ugyan nem emberélet múlt rajta, de talán valaki másnak, máskor az élete fog múlni rajta. A pozitív változás nem másnak, mint egy tüntetéssorozatnak köszönhető.

Ne higgyük el, hogy a szavunk felemelése, az elégedetlenségünk kinyilvánítása nem képes változást elérni. Ha elhisszük, akkor valóban soha nem is lesz változás, miért is lenne? Magyarországon annyi, de annyi csepp volt már abban a bizonyos pohárban, hogy az nem csordulásig van tele, hanem már elárasztott mindent. Hinni kell az erőnkben, az igazunkban, és el lehet érni a változást. adomany-1