NEHAZUGGY

Az erkölcsi tartás és a törvény két különböző dolog

Benedikty Béla | 2018. Július 30, Hétfő | 15:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,604,937 forint, még hiányzik 395,063 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A tegnap felidézett cikkem 2006-os megjelenését követő nem tudom, hány nap múlva megjelent az Élet és irodalomban egy kioktató kritika. Ami „kutatónak” nevezte a levéltárturkászt, és a „kutatás tárgyának” lényegében azokat az embereket, akiket ezek a „kutató” jellembajnokok lényegében halálra ítéltek, és az ítéletet végre is hajtották azzal, hogy megjelentették a förmedvényüket. Az írás szerzőjét nem ismertem személyesen (azóta sem találkoztunk), de becsültem a munkásságát. A cikke megjelenése után már valamivel kevésbé. Ugye nem kell mondanom, nem azért, mert engem támadott, hanem mert lényegében nemcsak mentegette a pocsolyagerincű „kutatókat”, hanem nyilvánvalóan egyet is értett velük. Ami önmagában még mindig nem olyan nagy baj, a stílust nem szerettem, a fölényeskedést, amivel tudományossá próbálta suvickolni aljas emberek aljas eljárását. Leírtam akkor is, leírom még egyszer: nem szeretem és nem ítélem meg pozitívan azokat, akik besúgók lettek, mindössze megértem őket. Egyszerűen azért, mert nem olyan nehéz a helyükbe képzelni magunkat (kivéve persze a Magyarországon tenyésző erkölcsi világítótornyokat, akik addig tépik a szájukat, amíg valaki nem toppant egyet a közelükben, miközben azt mondja, hu!).

Az ÉS a következő számban leközölte a válaszomat:

Elvágólag

Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy Kenedi János figyelemre méltatta a Népszavában megjelent írásomat. Komolyan mondom. Jól esik az embernek, ha törődnek vele. Viszont úgy érzékelem, Kenedi János nem ért egyet velem. Annyira finoman teszi ezt (külön köszönet érte), hogy néhol elbizonytalanodom: olyan rémületes nagy ostobaságokat írtam, amelyek önmagukban, vitázó ellentétel nélkül is éppen csak el nem bődülnek, nem érdemes rájuk szót vesztegetni, mindenki látja, csak én nem? Dehát én nem teszek úgy, „mintha nem a kutatót dezavuálnám”, nekem bizony az volt a szándékom, hogy „dezavuáljam” a „kutatót”. Túlságosan bonyolult lett volna a mondatom? Akkor most bocsánatot kérek, és ideírom, ahogy illik: én dezavuálom a kutatót. Publicisztikám stílusjegyeinek szerencsétlen alkalmazása tovább fokozhatta a homályt – én a magam ügyetlen eszközeivel próbáltam megmagyarázni, miért dezavuálom a kutatót. Egyebek között pontosan azért, amit Kenedi János zárójeles fejcsóválása tartalmaz: „a korszakhoz köthető cenzúrától eltekintve”, hogy ugyanis éppen attól nem szeretnék eltekinteni. Akkor sem, ha valaki azidőtájt még csak 18 éves volt, mert 1986-ban eszerint már 38 éves volt, és akkor sem jelentkezett az Ésnél a „kutatásainak” eredményével, tudniillik ez nem életkori- és nem cenzúra-, hanem jellemkérdés.

Csak hogy elvágólag és világosan fejezzem ki magam, nem mentegetem és nem pártolom a besúgókat, sőt. De majdnem olyan kevéssé rokonszenvezem azokkal a „kutatókkal”, akik itt és most, és csakis most lettek oly gerincesek, hogy a mások halálát megvető bátorsággal ujjal mernek mutatni a hajdan gyáván, azaz bizonyos mértékig emberien viselkedőkre. Lehet, vaskalapos vagyok, de szívesebben hallgatnám meg azokat, akik 1957. és ’63 között inkább vállalták a börtönt vagy az akasztást, semhogy besúgónak álltak volna. Ha valaki ismer ilyet, szóljon. Tartok tőle, nem lesznek sokan.

„Magát a tudományos tárgyat” nem iktatnám ki a „kutatás” köréből. Viszont próbálnám meghatározni „a tudományos tárgyat”, bizonyára használna a „kutatásnak”, ha tisztáznánk nem elhanyagolható körülményeket. Hogy ugyanis mi a „tudományos tárgy”? Az egyes ember viselkedése a diktatúrában, és annak elítélése a körénk telepedett demokrácia óvó és lágy öléből? Nem túl ízléses, de ha valakinek van hozzá gusztusa, tegye, a „tudományos tárgy” határtalan szabadságot ad, az erkölcsi ítélet meg kockázatmentes, nem ismer elévülést sem, eljárási szabályokat sem, hát csak rajta, tessék „kutatni”. Mindenesetre súlyt helyeznék az ok és a cél megjelölésére. Különös tekintettel arra, milyen büntetési tétel kiszabása volna kívánatos azokra, akik 1957 és ’63 között besúgók lettek. És akkor persze azokra is, akik ezt a rendszert működtették, a tartótisztektől a párt elsőtitkárig, vagy azokra nem? A büntetési tételek megállapításához új törvényt kell hozni, a jelzett tevékenységek a maguk idejében ugyanis törvényesek voltak, mint oly sok gazság a történelemben. Ha új törvényeket hozunk (így utólag), össze kell vetnünk azokat a (nem utólag megalapozott) nürnbergi törvényekkel. Ha viszont nem határoztunk meg büntetési tételeket, és nincs is szándékunkban új törvényt hozni, akkor valahogyan el kell dönteni, egy „kutatónak” van-e joga ítéletet hozni és azt végrehajtani egy emberen, aki a jelzett években nem viselkedett hősiesen. (Ugye nem kell magyaráznom, a tett nyilvánosságra hozatala az ítélet és annak azonnali végrehajtása.)

Majdnem elfelejtettem hangsúlyozni, szigorúan különválasztanám az ’57 és ’63 között eltelt éveket az utána következőktől. (Magyarázat a Kenedi János által is – helytelenítően, ha jól értem – idézett Népszava-cikkben.) Az erkölcsi tartás és a törvény két különböző dolog. Ítélni az utóbbi alapján lehet. A törvény alkotásához az erkölcsi tartás nem elegendő és nem is szükséges feltétel. Nem vagyok boldog ettől a megállapítástól, de itt és most élek.

Végül arról, „aki a diktatúra elől külföldre menekült”. Isten éltesse őt sokáig, örülök, hogy sikerült elmenekülnie, így utólag még egyet is értek vele, bár nekem lett volna annyi eszem. Nem „vonom kétségbe a becsületét” annak, aki elmenekült, ha ügyetlenül és tétován fogalmazok is, cikkemnek ezt a passzusát nehéz lehetett félreérteni. Mindössze annyit óhajtottam volna, hogy aki elment, az végképp ne ítélkezzék az itthon maradottakról. Akkor sem, ha azok besúgók voltak. Ha Paul Lendvaynak személyes elszámolnivalója van Szepesi Györggyel, mert úgy besúgta őt, hogy abból Lendvaynak mindenféle hátránya származott, azaz ha bosszút akar állni Szepesin, azt megértem, az eljárást nem tartom elegánsnak, Lendvayt ennél többnek véltem, de legföljebb a fejemet csóválom. Node ha csak úgy, a „tudományos tárgy” alapján, pusztán „kutatásibul” törli bele a cipőtalpát egy emberbe – annak sem vonom kétségbe a becsületét, csak már valamivel kevésbé nézek föl rá.

Különben nem „hallgatok szemérmesen” Fejtő Ferencről, mert nem tudtam, hogy ő elmenekült, azt sem, hogy miért. Mellesleg arról sem hallottam, hogy publikált volna valakinek a besúgó múltjáról „kutatásilag”. Becsülöm Fejtő Ferencet, de nem azért, mert elmenekült. Ehhez az érzésemhez az is kevés lenne, ha itthon maradt volna, sokan maradtak itthon. Ismerek olyat is, aki nem menekült el, besúgó sem lett, végig csinálta mindazt, amit kiszabtak rá, ma már nem pontosan érti, mindennek mi értelme volt.

Erre nem érkezett válasz. Pedig érdekelt volna.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!