Augusztus 19,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ez a levéltártúró miért nem jelentkezett 1966-ban?

Igazán nem akarnám túlbeszélni ezt az ügynökügyet, de maradtak itt még kérdések is, adatok is. Rémlett valami, hogy írtam én erről korábban is, sőt az is, hogy tudtam, honnan származik Szepesi leügynöközése. 2004-től már nem volt többé fórumom a Rádióban, idő előtt nyugdíjba küldött a bomlott agyú műlovarnő, és a szilárd alapokon nyugvó, határozott szocialista kormányzás nagyobb dicsőségére az országot már akkor vastagon trágyával beborító csúti futballista akkora bűzt árasztott, amihez képest Augeiász istállója maga lehetett a laboratóriumi tisztaság. Ugyancsak a szocialista kormányzás és a liberális asszisztencia jó hírét növelte néhány gerincbajnok, aki akkor kezdett előmászni a fényre abból a mélységes erkölcsi sötétségből, ahol addig tenyésztek. Az egyik Szabó Istvánba törölte bele a talpát.

Az első munkahelyem (már gimnazista koromban is nekem kellett eltartanom magam), a Hordóban volt, fényelőként dolgoztam a laborban. Hordónak hívta mindenki a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárat, egyszerűen azért, mert korábban hordógyár volt. Szabó is ott dolgozott, ő akkor már főiskolás volt, filmrendező hallgató. Összebarátkoztunk, sokáig, évekig együtt teltek a napjaink, ha a főiskolán ivászat vagy egyéb buli volt, az éjszakáink is. Ott segített, ahol tudott. Ha valamelyik filmbe asszisztensnek hívták, mindig kaptam extra diszpót (ez azt jelenti, hogy olyan statisztának diszponáltak, aki nemcsak tömegben vesz részt a forgatáson, hanem felismerhetően is be van forgatva, esetleg még szövege is van, ez persze kiemelt gázsi – akkor kétszáz forint volt). Nemrég idéztük fel a Két emelet boldogság című Herskó-filmben kapott munkámat, nem emlékeztem rá biztosan, kerestem a neten, de Szabó nincs feltüntetve a stáblistán, azt hittem, rosszul emlékszem. Pedig nem, mint mondta, ő persze pontosan emlékezett, tényleg benne volt a filmben, Herskó ugyanazért hívta, amiért Szabó engem, hogy legyen némi pénze… Na jó, hagyjuk ezt, ha nem ismerném, ha nem tudnám, milyen ember, ha csak a filmjeit ismerném, akkor is szétdurrantam volna a méregtől, olvasván a vitéz és hősies “kutató” gusztustalan agyváladékát (hamarosan ezt a “kutatót” is megmagyarázom).

2006 januárjában jelent meg az alant következő írásom a Népszavában.

Az ügynöktörvényről

Nem akarok azzal foglalkozni, ki az, aki „kutatott” (én ezt inkább kotorászásnak nevezném, még inkább túrásnak, ahogy a sertés szokta az orrával), nem törődöm most a jellemével sem annak, aki bevitte egy újsághoz „kutatásainak” eredményét. Maradjunk a ténynél: ismét napvilágra türemkedett egy besúgó-ügy. Ezen ismét utálkozunk, sajnálkozunk, esetleg lökdösődünk vagy szánakozunk, ki-ki pártszimpátiája alapján, bár attól tartok, ez is annak függvénye, ki milyen minőségű gyerekszobából jött.

Az aktuális esetről egyelőre annyit: a besúgó utolsó besúgó évében elkészítette a Variációk egy témára című filmjét, ez 45 éve a magyar- és egyetemes filmművészet alapműve, 15 esztendővel a II. Világháború és öttel 56 után, a békésen hosszúkat és laposakat pislogó nemzedékek figyelmét hívta fel arra, hogy a csizmák folyamatos dübörgése elnyomja a zenei hangokat. Majd három évvel a besúgói hálózatból való kiírása után leforgatta az Álmodozások korát, (szerintem) mindmáig legkiválóbb, leghatásosabb filmjét, amelynek befejező képsora – közvetve – azt is megszólította, aki sosem volt moziban: „tessék kérem fölébredni”.

  1. Az Álmodozások korának évszáma. Három éve végezték ki az utolsó halálra ítéltet. Az utolsó volt? Vagy csak szüneteltek a kivégzések. Enyhült a diktatúra szorítása? Vagy csak most, 2006-ban véljük úgy, mert már tudjuk, hogy később tényleg enyhült. 1957 és ’61 között még folytak a kivégzések. A besúgó hálózat hőslelkű kutatói akkor hol voltak, mit csináltak? Ez a legfrissebb levéltártúró miért nem jelentkezett az Ésnél 1966-ban? A lap már akkor is megvolt, Szabó István már mint nyugalmazott besúgó készítette filmjeit. Miért nem akkor tetszett bekopogni a levéltárba, ha egyszer már akkor gyanús volt, hogy a Máriássy-osztályban besúgó volt? Szabad gyanakodnom, hogy halált megvető bátorsággal kollaborálni méltóztatott, mint a lakosságnak mondjuk a 99,99%-a? Vagy elfutni, menekülni, mint a másik nagy feltáró, a jónevű bécsi újságíró. (Akit mellesleg végképp nem értek – egy köztiszteletnek örvendő és valóban tisztelhető újságíró mit akart elérni azzal, hogy halott vagy öreg emberek becsületét megpróbálta összepiszkítani? El nem tudom képzelni, csak azt tudom, mit ért el: a saját tisztelhetőségét tette kérdésessé. Elhúzni innen lehet s szabad, más földön biztosabb, csak akkor később kéretik csöndben maradni, kiváltképpen erkölcsileg és elítélésileg.)

A diktatúra idején volt cselekvésekről demokráciában törvénykezni nem gusztusos dolog, kiváltképpen akkor, ha a törvénykezők annak idején lapítottak. Hát még, ha teli szájjal dicsőítették a diktatúrát. Netán működtették. Aki élt a diktatúrában, akármit tett is, annak nincs erkölcsi alapja a törvényalkotáshoz. Aki nem élt, annak végképp nincs.

Mostanában mégis törvénykezni akarunk. Hát jó, akkor rajta, hozzunk törvényt például egy barátom papája ellen. A barátom szívbeteg, úgy született. A papájának azt mondták, ha szeretné, hogy a kisfia gyógyszerhez jusson, akkor jelentenie kell ezt-azt, majd megmondják, kiről-miről mit. Ha a filmkritikus fölhív, megmondom, hogy hívták a barátom papáját, kutathat utána. Csak előbb megbeszéljük, melyik családtagjával mi fog történni, ha beteszi a lábát a levéltárba, jó? Véletlen baleset, ilyesmi.

Na jó, ez durva példa, vegyük csak a megélhetési besúgót. Milyen alapon lehet büntetni? Most hozunk egy törvényt, amely szerint akkor törvénytelen volt besúgónak lenni? Akkor nem volt az. Most sem az.

2003-ban a médiahajón utaztam Visegrád felé, amikor elterjedt, hogy a rádióelnök besúgó volt. Mindenki úgy gondolta ott, hogy ezzel vége a pályafutásának. Nem lett vége, és nem is lett volna jó, ha ezért lett volna vége. Az illető tönkre tette a Rádiót, tönkre tett embereket, de ennek nincs köze ahhoz, hogy besúgó volt-e vagy nem. Az egyik besúgó elkészíti a Szerelmesfilmet és az Apát, a másik nemzedékeket tanít közgazdaság tudományra, és mércéül szolgál évtizedeken át, milyen az európai ember. És van, aki hol így formálja a közvéleményt, hol úgy, hol a Kádár-rendszer rajongója, hol az Orbán-rendszeré, tekintet nélkül arra, besúgó volt-e vagy sem. Abból, hogy valaki besúgó volt, nem következik semmi, a besúgóság a jellemtelenségnek sem nem eredője, sem nem következménye. Annak a rendszernek a besúgói egy viszonylag szűk rétegből kerültek ki, kiválogatásuk egyik jelentős tényezője a szerencse volt. Az számított szerencsésnek, aki nem volt zsarolható, a zsarolás lehetősége pedig nem feltétlenül valamilyen bűnből eredt (lásd szívgyógyszer, vagy egy barátnak a forradalomban való fegyveres részvétele).

A túrásnak nincs semmilyen következménye. Csak az, hogy a fent említett európait, Bácskai Tamást, akinél okosabb, műveltebb kultúrembert nem ismerek, mentegetőzni, majdnem sírni láttam valamiért, ami régesrég elévült, és keletkezése idején sem volt bűn – jogilag. Mit ért el a kotorászó? Megalázott egy embert, aki amúgy hosszú élete során éppen elégszer érezte magát megalázottnak saját maga által. Hiszen ha nem így volna, csak annyit kellett volna mondania, hogy ő nem volt közszereplő, hagyják békén. Mellesleg valóban sokkal kevésbé volt közszereplő, mint egy rádióelnök például. Aki saját magát nyilváníthatta nem közszereplőnek, saját magát fölmentve ezáltal minden további kérdés alól.

Bácskai Tamás eltűnt a nyilvánosság elől, hiánya érzékelhető. Szepesi György eltűnt a nyilvánosság elől, hiánya érzékelhető. Tar Sándor belehalt a megaláztatásba. Szabó István mit fog tenni?

A kotorászó gerincbajnokok mit értek el? Körülbelül azt, amit az előző bekezdésben leírtam. Egyszóval hölgyek és urak ott az Országnak a házában. Törjék csak a fejüket jó hosszan az ügynöktörvény árnyalt és mindenki számára megfelelő létrehozásán. De ha közben lesz egy kis idejük, kérdezzenek meg egy mezei jogászt, vajon honnan származik az elévülés jogfogalma, és miért találták ki, mire vonatkozik és mire érvényes, adott esetekben mennyi ideig. Bűncselekmény esetén. Hát még, ha bűncselekmény sincs. Esetleg afelől is érdeklődhetnének, miképpen büntethetők az igazi bűnösök, a besúgói rendszer kitalálói és működtetői, akiknek tevékenysége nyomán – eltérően a besúgókétól – emberek nyomorodtak és haltak meg. Ha kiderül (ki fog derülni), hogy azok sem büntethetők, akkor hozzanak végre egy igazán használható ügynöktörvényt. Olyat, ami kimondja, hogy ha valaki 2006. február 1. után bármilyen értesüléssel előhozakodik, ami 1990. előtti, erkölcsi természetű gumicsont, arra csapassék tíz botütés, zárják be tíz évre, vagy fizessen egy forintot, bánom is én, csak hagyják már abba azt, ami nem dolguk. Mert nekem nagyon elegem van a szenvedélyükből, én legalábbis nem ezért fizetem magukat. Kérdezzenek meg még néhány embert, szerintem nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel.

Holnap innen folytatom.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.