NEHAZUGGY

Hogy ne kelljen szégyenkezni az utókor előtt azért, mert újabb négy évet elszalasztottunk

Hát akkor történelmi jó reggelt kívánok mindenkinek! Hogy mennyire lesz vidám a vasárnap, azt meg sem próbálom megjósolni két órával az urnanyitás után, de hatalmas megtiszteltetés, hogy berúghatom az állítólag sorsfordító, minden korábbinál nagyobb téttel bíró április 3-a reggelét. Nem vagyok egy született tehetség, egy kivételes politikai elemző – sem egyrészt, sem másrészt -, ezért nem tudom, hogy a Fidesz kétharmaddal nyer-e, vagy az ellenzék nyer mennyivel, vagy a kettő között mi lehet a bármi, ami lesz. Fogalmam sincs, hogy igazuk lesz a közvélemény-kutatóknak, és pontosan mely közvélemény-kutatóknak lesz igazuk, vagy nem lesz igazuk mely közvéleménykutatóknak, és akkor mi lesz. Ezért ígérem, majd holnap reggel sem döngetem a mellemet féltéglával, hogy na ugye én megmondtam.

Mindenesetre az a jó hír, hogy legalább nem kell már többet aludni, amíg lezárul ez a gyászos időszak, amit hivatalosan választásai kampánynak nevezünk. A rossz hír az, hogy a 12 éve az orbánizmus fogságában dagonyázó Magyarország esetében ez az égvilágon semmit nem jelent. Egyrészt azért, mert ha ez egy többé-kevésbé normális ország lenne, akkor se választási kampányban, se azon kívül nem fordulhatnának elő azok az abnormális, beteg, szürreális állapotok, amelyekre tegnap reggel a kolléga utalt, másrészt azért is, mert itt gyakorlatilag évtizedes visszatekintésben egy permanens választási kampány zajlik, amit az ország nem fideszes része ellen folytat a hatalomra került önkény.

Pedig az lenne a magától értetődő, ha nyugodt szívvel leírhatnám, hogy ma a demokrácia ünnepnapja van. Ehhez képest semmiféle ünnep nincs abban, hogy egy ideje minden választás egy kiszámíthatóan illiberalizálódó rendszerben zajlik; ahol nincs tisztességes verseny; ahol az uralkodó párt a saját érdekeinek megfelelően magának rajzolt egy súlyosan torz, egy irányba lejtő pályát; ahol az állam és a párt egymással szimbiózisban kampányol közpénzek milliárdjaiból; ahol a közmédiát a pártközpontból irányítják; ahol az egyetlen választási vitát is lefújják az utolsó pillanatban; ahol a 12 éve teljhatalommal uralkodó embert mindenféle kreatív módszerekkel menekítik a saját polgárai és a sajtó nyilvánossága elől; ahol félig elégetett, kikukázott levélszavazatokat találnak egy szomszédos országban, és semmi nem történik; ahol a járványügyi tájékoztató hírlevelekben is a 12 éve önkényeskedő állampárt választási propagandáját terjesztik; ahol a 12 éve önkényeskedő állampárt csak plakátokra többet költhet, mint amennyit a törvény megenged, és semmi nem történik, vagy ahol az önkényesen összefércelt választási törvénynek köszönhetően az együttműködésre kényszerített ellenzéki pártok – amelyek négyévente öt percre tehetik be a lábukat az őket naponta gyalázó közmédiába – mintegy nyolcszoros túlerővel szemben kénytelenek tudomásul venni, hogy vagy így is felveszik a kesztyűt, vagy hagyják a faszba az egészet.

Nem tudom, hogy demokratikusan meg lehet-e dönteni egy olyan rendszert, amelyben az egyéni választókerületi szavazatok kevesebb, mint felével az állampárt mégis megszerezheti az egyéni mandátumok több mint kilencven (!!!) százalékát (lásd), ahol az egyharmados kisebbségből kétharmados többség lesz. Ahol a demokratikus viták helyett a nyilvánosság elől rejtegetett miniszterelnök mindenféle mikrofonállványok közötti szlalomozása során felöklendezett büntetlenül maradó hazug igéi jelentik a KIZÁRÓLAGOS tájékozódási forrást széles néptömegek számára. Vagy ahol az állampárt kezéből zabáló egyházak nyíltan arra buzdíthatják a híveiket (akinek nem inge, ne háborodjon fel, de Balog Zoltán betanított esztergályosból lett lelkészből lett miniszterből lett református egyházi fejes nyugodtan szarul érezhetné magát), hogy szavazzanak az ún. polgári kormányzatra, amelynek feladata, hogy Isten értékrendje szerint tegyen különbséget jó és rossz között, segítve ezzel az élet megőrzését és kibontakozását.

Nem tudom, hogy mióta feladata a politikának meghatározni Isten értékrendje szerint, hogy mi a jó és mi a rossz, és hogy egy olyan bűnbanda hogyan tudná megkülönböztetni a jót a rossztól, amelyik a Tízparancsolatból legalább négyet (2, 7, 8, 10) bizonyíthatóan megtagad. (via)

Azt sem tudom, hogy a Nagy Ferókkal és Kis Grófókkal (höhh), valamint egyéb kilóra felvásárolt bulvárcelebritásokkal nyomuló orbánizmust a pártállami szolgahiénákon, fogalmatlan cselédeken és Balog Zoltán egyházán kívül ki hajlandó még polgárinak nevezni. Viszont felhívnám a figyelmet – puzsérul szólva -, hogy miután a vezénylő tábornokuk három nyomorult szavazatért falunapról falunapra dörgölőzik az aljakultúrához, legalább a polgári szót nem kéne annál is jobban megbecsteleníteni, mint amennyire már megvan. Ha már Istent annyira sem tisztelik, hogy ne mossák össze a gumicsizmás korrupció felcsúti lángoszlopával. Ilyen mélyre tényleg még soha senki nem hajolt le szavazatokért az elmúlt 30 évben, mint a moszkvai agresszor Ukrajna elleni háborújának kirobbanása után Orbán Viktor és pártja. Az a bűnbanda, amelyik a polgári kormányzás és a nemzetépítés szinonimájává emelte a lenyúlást, amelyik patriotizmusnak csúfolja, hogy a regnáló miniszterelnök környezete csillagászati méretű vagyont harácsol össze, és melyik a korrupció nemzetgazdasági méretűvé hízását egyszerűen csak magyar nemzeti érdeknek tartja.

De amelyiknek a legnagyobb bűne mégiscsak az, hogy kivétel nélkül mindenkiből a legrosszabbat hozta ki. Amelyik tisztességben megőszült embereket, időseket és fiatalabbakat alattvalóvá rugdosott le, amelyik megbecsülés helyett a bálványimádás lehetőségét kínálta kizárólagos boldogulási lehetőségként. Hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen felelősséget vállalni, mert a jogvégezett felcsúti kocafocista, a disznót ölő, pálinkát vedelő, szotyolát köpködő, lesötétített mikrobusszal menekülő nép gyermeke majd megmondja, mikor kell felkelni, vécére menni, segget törölni, hogy kit szabad szeretni, miben szabad hinni, hogyan kell élni. Aki miután kényszerből gatyás békegalambnak öltözött február végén, az elmúlt 30 év legmocskosabb és leghazugabb választási kampányában gyakorlatilag annyiszor hazudott és terjesztett rémhíreket, ahányszor kinyitotta a száját. Aki egy érvénytelen, hazug kérdésekre és nem létező, mondvacsinált problémákra reflektáló, a gyerekeket ócska választási biodíszletként használó népszavazással próbál ma hatalomban maradni. Mintha valódi, létező probléma lenne, hogy az óvodák és iskolák körül csúnya szakállas bácsik ólálkodnának a szikével, hogy a gyerekeket átműtsék fiúból lánnyá és fordítva. Mintha az Orbán-unokákat ez a probléma valóban fenyegetné. És mintha – apropó a Hír TV-M1-TV2 tengelyen felöklendezett békeharcos propaganda – körömfeketényi realitása lenne annak, hogy a rohadtszemétmoslék baloldal háborúba akarja sodorni Magyarországot, amelynek békéjét csakafidesz képes szavatolni. Meg az olcsó orosz energiát és a rezsicsökkentést.

Nem, nem és nem. Orbán Viktornak pontosan ugyanannyi mozgástere van az ország háborúba sodrását illetően, mint amennyi Márki-Zay Péternek, vagy mint bármelyik viszonylag egészséges lelkületű embernek lenne. Egyszerűen nem vagyok hajlandó annyira hülyének tartani a fideszes szavazókat, mint Orbán Viktor. Nem gondolom, hogy kicsit is egészséges lelkületű ember el tudja hinni, hogy ha lenne is ilyen lehetősége (nincs!), bármi politikai haszna lenne bárkinek abból, hogy háborúba sodorja az országot. Ezt az országot egyedül Vlagyimir Putyin képes háborúba sodorni, de az nem Magyarország elleni háború lesz, hanem világháború. Őszintén sajnálom, hogy tényleg annyira bugrisnak tart két és fél millió embert ez a kormány, hogy elhiszik: ha Putyinnak elgurulnak a gyógyszerei, akkor Orbán majd elintézi, hogy a háború megálljon a határnál. Hogy majd Orbán különalkut köt az olcsó (faszt olcsó) gázra a terrorista, becstelen háborús gyilkossal, mert az olcsó rezsi fél egészség.

Nem tudom, hogy ma le lehet-e váltani ezt a velejéig hazug, kártékony, korrupt, a hatalmi mámorba belegárgyult, a hétköznapi valóságtól elrugaszkodott, romlott, autoriter rezsimet. Amelynek vezetője lehetett volna simán államférfi, européer politikus, de csak egy kis székre futotta a korruptságából és kisszerűségéből. Ettől, a kismillió közvéleménykutatás eredményétől, a rohadtul egy irányba lejtő pályától, sőt, mindenféle bukott politikusok előrebocsátott kárörvendésétől is függetlenül ma kivételes lehetőség előtt áll az ország. Lehet úgy dönteni, hogy ettől a mindenkire nézve méltatlan, mérgező, fröcsögő, gyűlölködő, sunnyogó félázsiai béklyótól megszabadulunk és lehetőséget adunk magunknak arra, hogy visszataláljunk Európába. Dönthetünk úgy, hogy kinyitjuk az ablakot, hogy a feudális kleptokrácia, az agresszív önkényuralom és a becstelenség fojtogató szarszaga helyett némi friss levegő áramoljon be. Hogy a következő választás már ne a pánikkeltésről, a riogatásról, a gyűlölködésről, a háborús pszichózisban vicsorgó embertömegek hergeléséről szóljon. Hogy ne érjük be ennyivel. Hogy ne lehessen az alternatív valóságból halált és hazugságokat hörögve választást nyerni. Senkinek. Hogy legyenek nyíltsisakos, ha úgy tetszik polgári demokratikus viták, érvényes és számonkérhető ajánlatok arról, hogy ki mire kér felhatalmazást, mit szeretne kezdeni a választók bizalmával azon kívül, hogy folytatja. Hogy 2026-ban már ne arról szóljon a választás, hogy ki mit csinált 20 évvel ezelőtt, de mindenki azonos esélyekkel indulhasson egy olyan versenyben, amely nem halálos ellenségek vérre menő harca. Hanem egy demokratikus választás, ahol egymás szemébe néznek a felek, nem pedig kordonok, verőemberek és egy kis szék társaságában menekülnek az alternatív univerzumukba, és onnan rázzák az öklüket, és szórják a szemenszedett hazugságaikat a másik félre, akinek esélye nincs reagálni rá.

Fogalmam nincs, hogy mi lesz a választás eredménye, de MA van lehetőség arra, hogy a stratégiai nyugalomnak nevezett átverés helyett a tisztességet, a szavahihetőséget, a becsületet válasszuk. Nem mostanában lesz újabb esély erre, becsüljük meg, nagyon sokan nagyon sokat dolgoztak azért, hogy mindenféle rendszerszintű disznósággal, karaktergyilokkal, lejáratással, megalázással szembe menve legalább esély legyen arra, hogy ne kelljen szégyenkezni az utókor előtt azért, mert újabb négy évet elszalasztottunk. Gyávaságból, lustaságból, félelemből, megszokásból, akármilyen okból. A helyzet egyértelmű, valóban soha nem volt ennyire egyértelmű. Európa vagy Moszkva, Nyugat vagy Kelet, tisztesség vagy korrupció, és igen, egyáltalán nem utolsó sorban: háború vagy béke. De nem úgy, ahogy a békegalambnak öltözött, hiteltelen gyűlöletnagymester hirdeti. Béke akkor lesz, amikor senki nem akar és nem is fog tudni úgy hatalmon maradni, hogy folyamatosan valaki (jellemzően a nem létező vagy az önérdekérvényesítésre korlátozottan képes csoportok) ellen uszítja a táborát, amikor a politikai hovatartozás nem jelent szakadékot családokon belül, nem szakít szét barátságokat, amikor a politika nem mérgezi meg az életünket, mert nem akar belepofázni mindenbe, amihez semmi köze nincs. Béke nem lesz addig, ameddig a mindenkori hatalom nem számonkérhető, és ameddig az ország irányítása egy szűk kör magánügye.

A választás nem háború, hanem a demokrácia ünnepe. Ma még nem az. Tegyünk róla, hogy az legyen.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább