NEHAZUGGY

Ahol Gáspár Győzőnek, Pataky Attilának vagy Nagy Ferencnek nagyobb megbecsülés jár, mint egy pedagógusnak

Stratégiai jó reggelt kívánok mindenkinek! Az, hogy március 16-a van, annak az a jó oldala, hogy túl vagyunk március 15-én, és végre az igazán fontos dolgokra koncentrálhatunk. Ami a mai nap vonatkozásában értelemszerűen nem lehet más, mint a pedagógusok sztrájkja, amelyet minden létező módon megpróbált ellehetetleníteni az állítólag legjobb formáját futó teljhatalom. Amelyik a hadvezér saját bevallása szerint – szétnézve a hívein – még soha nem nézett ki ilyen jól. Szemben a tanárokkal, akik egyáltalán nem néznek ki jól, pedig a tanári szakma alacsony anyagi megbecsültsége, a tanárok kizsigerelése azért néhány nagyságrenddel súlyosabb kérdés, mint egy saját magától látszólag megrészegült miniszterelnök. Ha ez így megy tovább, néhány év múlva már több tízezer pedagógus hiányozhat a pályáról. Több tízezer. Ez jóval túlmutat azon, hogy Magyarországon más értelmiségi szakmákhoz képest a pedagógusbérek mindig alacsonyabbak voltak. Az elmúlt pár évben azonban olyan látványos leszakadást hozott tető alá a NER uralkodása, ami példátlan: már a bérminimum is beérte rengeteg tanár fizetését, a diplomás átlaghoz viszonyítva pedig a fejlett országok között sereghajtók vagyunk. 

Ahogy az ember végignézett tegnap a békemenet élén haladó, molinót tartó figurákon, a fenti tényállás szinte szükségszerű. Azt még így is időbe telik majd feldolgozni, hogy idén már nem csupán az orbánviktoros pólóban nyomuló Pataky Attila nevű lakodalmas rockzenész vagy Fásy Ádám művész úr fért be a molinó mögé a Bayerek, Semjének, Bencsikek mellé, hanem immár a nemzet Gáspár Győzőjének is szorítottak helyet a nertársak a megtisztelő frontvonalban. Végül is rendjén van ez. A nemzeti büszkeségbe csavart jobboldali kontraszelekció is újfent a helyére került. Egyszerűen nem lehet annyira alacsonyra tenni a lécet, hogy azt újabb és újabb kétes múltú és jelenű, zavarba ejtő figurák ne tudják átugrani. És bizonyára vannak még ott néhányan, ahonnan a NER-támogató celebritások érkeznek. Kicsit máshonnan közelítve: kinek Patti Smith, kinek Nagy Feró, Kossuth-díjas másik nagy művész, aki a nemzeti ünnepen faszkalapozta Donald Tuskot és moslékoldalazta le a tőle kérdező újságírót, vagyis implicit módon az ellenzéket, az ellenzéki nyilvánosságot úgy általában. Pont így néz ki egy rezsim, ahol nem a kiművelt emberfőknek jár a megbecsülés, hanem a lojális csőcseléknek, akik állami kitüntetések birtokában köpködik a saját honfitársaikat.

De igazából itt sincs semmi ellentmondás, hiszen maga a nemzetvezető jár élen a jó példával, ő a tükre a rezsimnek, ahol Gáspár Győzőnek, Fásy Ádámnak, Pataky Attilának vagy Nagy Ferencnek nagyobb megbecsülés jár, mint egy pedagógusnak. Aki tegnap sem fogta vissza magát, ejtettünk is már néhány szót erről, álljon itt még néhány szó. Egyesek úgy látták, hogy a lezseren magabiztos Orbán és az erőltetetten optimista Márki-Zay csapott össze tegnap, mások szerint a vezérkos teljes semlegességet hirdetett. Lehet, hogy én valami egészen más műsort néztem, de semmi ilyesmit nem láttam, nem hallottam ki a beszéd(ek)ből. Azt hiszem, aki lezseren magabiztos, annak eleve nem kell tömegeket odacsődíteni a lábai elé, hogy demonstrálni tudja, ő mennyire magabiztos. A magabiztos lezserség, azaz helyesen: a politikai ellenfél személyeskedő kigúnyolása, leírása szerintem valójában demoralizálási kényszert jelent. Orbán fennállása óta ugyanis azzal kampányol, hogy nem lehet hátra dőlni, az utolsó percig küzdeni kell, ezzel szemben most kvázi győzelmet hirdetett 19 nappal a választás előtt, pont egy olyan pillanatban, amikor az ellenségnek tekintett ellenfeleinek nagyobb esélyük van ellene, mint az elmúlt 12 évben bármikor. Ezt helyesen demoralizálásnak hívják szerintem. Amibe beszállt a közmédia is, amelyik pár százas ellenzéki megmozdulásról számolt be, holott ahhoz aligha férhet kétség – bár az ellenzék nem buszoztatta szervezetten a résztvevőket az ország minden részéről -, hogy az elmúlt 12 évben ellenzéki rendezvényen még ennyien soha nem voltak.

Ebből persze semmi nem következik a választás kimenetelére nézve, pláne, hogy vannak, akik közvéleménykutatásokat nyernek, mások választást, de azért ragaszkodjunk a tényekhez. Azt készségesen elismerem, hogy a 2132 szavas, rekedt kappanhangon felolvasott, békét ígérő ünnepi gyűlöletbeszédben az ócska, poénosnak és demoralizálónak szánt minősítgetések ellenére, ezúttal legalább nem fenyegette meg az ellenzéket, mint négy éve. Az viszont nem egyszerűen leegyszerűsítés és torzítás, hogy a Fidesz a béke, az ellenzék a háború oldalán áll. Primitívnek primitív, de elsősorban szégyentelen hazugság. Nem mintha a világ, az európai intézmények működéséről semmit nem tudó, a komplex politikai-geopolitikai-világpolitikai összefüggésekből semmit nem értő, ezért ostoba csatakiáltásokkal, könnyen megjegyezhető szólamokkal fanatizálható tömegeknek ennél bonyolultabb kontextusban érdemes beszélni (aki látta a Telex riportját vagy a hvg.hu riportját, annak talán nem kell elmagyaráznom), de azért ne nevezzük már egyszerű torzításnak azt, ami egyszerűen nem igaz. Orbán Viktor nyilvánvaló hazugság(ok)ból épített magának megint színpadot, hogy elmondhassa: aki a békére és a biztonságra szavaz, az a Fideszre szavaz. A háborút 24-szer, az erő/erős szavakat összesen 19-szer, a békét 15-ször, a szabadságot és a biztonságot 6-szor felvonultató hörgése magyarázat nélkül maradt kinyilatkoztatások hűvös halma volt, egy ökölbe szorult gatyás békegalamb (Iványi Gábor nyomán) kísérlete arra, hogy letolja magáról 12 év bűnös külpolitikájának minden felelősségét.

Persze a reálpolitikai megfontolásokat értem, azt is, hogy az uniós politikában (már a régiósban is) a perifériára sodródott európai DNS-nek most semmi nem számít, csak a választás megnyerése, hogy utána mi lesz, hogy az ország penetráns nemzetközi megítélésével mi lesz, az április 3-ig tökmindegy. Morálisan viszont egyszerűen elfogadhatatlan (még ha a politika nem is erkölcsi kategória), hogy a háborút, amelyre hivatkozva ő békét ígért, úgy állította be, mintha két egyformán bűnös ország összecsapásáról lenne szó, mintha az orosz agresszió nem létezne. Ha ez a totális semlegesség, ha egy agresszor, egy erkölcsileg mindenképpen, de már valószínűleg jogilag is háborús bűnösnek számító autokratával szemben lehet semlegesnek lenni, akkor az kollaborálás, aljasság, az emberek félrevezetése. Eleve is, ha ez valóban békemenet lett volna, és ha már felírták a molinóra, hogy NO WAR, akkor a minimum lett volna két hazugság között világosan elítélni Putyin Oroszország Ukrajna ellen indított agresszióját. Pont azért, hogy az orosz- és kínaibérenc magyar külpolitika elmúlt 12 éve után valamennyire hitelesnek tűnjön a semlegesség. Ami kurvára nem semlegesség, mondjuk ki: ez a rekedt hangon hörgő alak 2015 óta minden alkalmat megragadott, hogy az Európai Unió védelmezőjének szerepében tetszelegjen. Most, amikor Ukrajna Európáért is, a nyugati civilizációért is vívja élethalál harcát Putyin elvtárs tankjai, rakétái ellen, relativizáló, kvázi áldozathibáztató retorikával mossa a hívei agyát. Mondjuk ki: meg sem próbálja leplezni valódi hovatartozását, és ráadásul nyíltan azzal akar választást nyerni, hogy azt hazudja, az ellenzék áll a stratégiai szövetségese által indított háború oldalán, nem ő. Mondja ezt úgy, hogy a háború kezdete óta kínosan kerüli, hogy a szájára vegye annak a sötét diktátornak a nevét, akinek az ősei vérbe fojtották a magyar szabadságot.

Innen nézve a történelmi múlt és az ország megalázása, amikor ez az ember a szabadságról szónokol, miközben az egész rendszere mindennek, de abszolút mindennek az ellentéte és ellensége, amit 1848 jelent, amit a 12 pont tartalmaz, amit a márciusi ifjak képviseltek. Mindennek. Ezerszer leírtuk, de soha nem lehet elégszer: Orbán Viktor az ukrán nép szabadságát éppen vérbe fojtó Vlagyimir Putyin szövetségese és támogatója. Aki a Kreml receptje szerint eltaposta a sajtószabadságot és akinek a láncos médiája és propagandája orosz dezinformációt terjeszt. Petőfi és a márciusi ifjak forognak a sírjukban, ha látják ezt az 1848 szellemiségét megtagadó alakot, aki az 1848-as forradalom évfordulóján, 12 év polgárháborús uszítás után békét ígér úgy, hogy a szabadságnál fontosabbnak tartja az orosz gáz által biztosított rezsicsökkentést (újabban: energiaellátás). Az, hogy az ünnepi beszédébe nem került bele ez a téma, csak azért van, mert éppen próbál semlegesnek tűnni.

És hogy keretbe foglaljam, kivel állunk szemben, ideteszek egy passzust a 2132 szavas hörgésből:

Egyszer megkérdeztem Schwarzeneggert, hány fekvőtámaszt csinál egy nap. Azt válaszolta: csak onnan számolom, amikor már fáj. Így vagyunk ezzel mi is a kampányban. Ilyenkor a fájdalom a barátunk, ilyenkor kell rátenni még egy lapáttal. Kérlek benneteket, tegyetek rá még egy lapáttal!

Ezt lódította a saját híveinek Magyarország lezserül magabiztos miniszterelnöke. Aki mindig igazat mond. Aki nem csak súlyos következményekkel járó dolgokban képtelen igazat mondani, de jelentéktelen dolgokban is szemrebbenés nélkül hazudik. Helyesen: nem Orbán Viktor kérdezte Schwarzeneggert, hanem Schwarzenegger kérdezte Muhammad Alit. Nem fekvőtámasz volt, hanem felülés. A többi stimmel. Itt az eredeti szöveg (ITT meg is lehet hallgatni):

I was so lucky to become friends with Ali later in life. (…)  I’ve never met someone like him. I’ll always remember when I asked him how many sit-ups he did and he told me he didn’t know, because he only starts counting when it starts hurting. That’s discipline.

Nos, ez az a Donald Trump által tökösnek és okosnak nevezett, frissen felmagasztalt miniszterelnök, akire ilyen nehéz időkben szükség van, akit muszáj újraválasztani. Aki odáig süllyed, hogy Arnold Schwarzeneggernek hazudja magát a nemzeti ünnepen. És ez az az ország, ahol Gáspár Győzőnek, Pataky Attilának vagy Nagy Ferencnek nagyobb megbecsülés jár, mint egy pedagógusnak.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább