A történetnek egy további fejezetéről lesz szó. Mert a szenvedés nem ért véget, a több mint két hete a nemzetközi vizeken kóborló hajó fedélzetén ma már „csak” 147 menekült van. Hajókkal, helikopterekkel kellett partra szállítani azokat, akik életveszélyes állapotba kerültek.
Az Open Arms hajó sorsáról úgy döntött az olasz kormány egy része és a Legfelsőbb Bírósága az országnak, hogy beléphet az olasz felségvizekre. Mateo Salvini belügyminiszter, ME-helyettes, született kis Duce, purgatóriummal fenyegető szónoklatai ellenére valakikben felébredt az emberség és az együttérzés. Többek között Franciaországban, Spanyolországban, Romániában, Portugáliában, Németországban, még Luxembourgban is készek fogadni egy részét a menekülteknek, vagy akár mindannyiukat.
Ötször végignéztem az országok listáját, nem találtam utalást sem arra, hogy szép országom a legkisebb mértékben is részt vállalna – ócsárlások özönén kívül – a probléma megoldásában. Még csak egy liter vízzel sem képesek a milliárdosok, akár magánemberként is, hozzájárulni emberi életek megmentéséhez. Még csak egy engesztelő szóval sem képes a nagyon keresztény magyar egyház legalább a részvétet kifejezni a szenvedők iránt. Még csak egy „bocs, most nem tudunk segíteni, mert tolonganak a határainkon a menekültek” sem a magyar kormány részéről. (Egy kézen meg lehet számolni azokat, akik mostanában a déli határunk közelébe jönnek.) Nincs, semmi. Mert ez egy másokat érintő baj, mi közünk hozzá? Uniós tagságunk nem kötelez arra, hogy részt vegyünk megoldásokban – csak arra hatalmaz fel, hogy tartsuk a markunkat, dugjuk saját és haverjaink zsebébe a támogatásokat, és közben azzal butítsuk a manapság amúgy sem a szellemi színvonaláról híres népünket, hogy Brüsszel ellen harcolni kell, de minimum utálni kell őket.
Mert arra, mármint, a gyűlöletre, nagyon fogékony a magyar. Vagy az utálatra, ami kisebb, de pont annyira sz@rrá cseszi az életünket, mint az előbbi. És észre sem vesszük a rombolást, amit ezek az érzések okoznak. Míg 2010 körül még csak családtagok vesztek össze örökre egymással azon, kell-e a Fideszre szavazni, vagy nem – ma darabokban az ország. Szerintem nem kettő, hanem sok felé szakadt. Ez csak a saját ismeretségemen belüli tapasztalat, de, miután nem vagyok szociológus, ezt most részletesen nem tudom kifejteni.
Arról viszont mindenképpen beszélni kell, amit a saját bőrömön tapasztalok. Mert aki Magyarországon bármit hall a kormány által fizetett médiából a menekültekről, a megfelelő IQ-szinten migráncsokról, az már azt is elfelejtette, hogy EMBEREKRŐL van szó. Akiket lehet nem kérni szomszédnak, mert barna, fekete vagy éppen sárga a bőrük – de pont annyi kezük, lábuk és fejük van, mint a magyaroknak. És ha éhesek, pont úgy éreznek, mint bármelyikünk. Ha két hete hánykolódnak a majdnem 40 fokos melegben egy nyílt tengeren, és még csak nem is látnak szárazföldet, nemhogy ráléphetnének – pont úgy kimerülnek és elcsüggednek, mint bármelyik magyar turista, aki nyaralni indult, meghibásodtak a hajó motorjai, és b@szik bárki egy pohár vizet vinni nekik. Vagy egy magyar árvíz idején egy körbe mosott falu bármelyik lakója – nem jön segítség, mert a szomszéd falu fontosabb, ott lakik a fideszes polgármester, Vagy egy elkötelezett ember, mondjuk, tényfeltáró újságíró, valahol fogságba kerül – sz@rjuk le, mert nyilvánvaló hazugságokra bukkant, és be kell fogni a száját? Nem kell neki segíteni, verekedje ki magát a sz@rból, amibe saját magát keverte, miközben minket akart szolgálni?
Szélsőséges példák, tudom. De az Open Arms esete is szélsőséges bizonyítéka annak, hova vezet az empátia, az együttérzés és a minimális humanizmus hiánya. És nem csak azért hozom ezt fel, mert most „divat”, a fél világ sajtója ezzel az esettel van tele.
Azért beszélek erről, mert nem vagyok hajlandó elfogadni a Magyarországon dúló barbarizmust. Nem csak a menekültekkel kapcsolatban tapasztalható – a hajléktalanokkal, a más bőrszínűekkel (lásd a Mérce tudósítójának esetét, stb), a homoszexuálisokkal, az öregekkel, a betegekkel, a másképp gondolkodókkal kapcsolatban is. Még olyan mélység is van, ahol kutyákat… nem folytatom. Sok kutyám volt, nem írom le, mit tennék azokkal, akik állatokat vesznek semmibe, akár kínoznak is.
Vegyük már észre, hogy mindez egy ocsmány manipulátor és társai agymosó propagandájának része és eredménye. Hogy csak azok nyernek az országos szintű egymás és mások elleni uszítással, akiknek az az érdekük, ne figyeljünk oda arra, amit tesznek. Hogy miközben Lala és Lölő újabb milliárdokat zsebelnek be, a sehonnan máshonnan nem tájékozódó – vagy ara képtelen – tömegek azon csámcsognak, milyen nagyon megvédi őket félistenük. A tengeren hánykolódó, Magyarország nevét sem ismerő, a környékére sem kívánkozó menekültektől.
Eddig is tudtam, de most leírva is láttam: Románia, Spanyolország, Franciaország és így tovább nagyon messze van. Ezzel az ormánnyal soha nem is fogjuk utolérni őket.
Horn Anna
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.