Augusztus 21,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Ezért demonstrálni kell Magyarországon?

A plakátbotrányra nem akartam reagálni, mert nem tudok újat mondani, csak olyasmit, amit már ezerszer elmondtam, leírtam, amit már ezerszer elmondtak és leírtak mások. Annyit említenék csak meg, hogy nekem fel sem tűnt, hogy mi van azokon a plakátokon. Kizárólag az maradt meg bennem velük kapcsolatban, hogy milyen szép képek. Szépen fotózott, szép emberek és a Coca-Cola. Olyan érzést váltottak ki, mint kamaszkorom amerikai cigaretta és kóla reklámjai, amik a szabadságot, könnyedséget, jólétet, vidámságot, az amerikai életérzést szimbolizálták számomra. A Bravo magazinból kivágott Marlboro Man és a Coca-Colás fiúk egymás mellett díszelegtek a szobám falán a nyolcvanas évek közepén. Nekem egy bajom volt csak a plakátokkal. Az, hogy óriási volt a kontraszt számomra a budapesti metró valóságával. Ott mosolyogtak a szép képek a cseppet sem könnyed, cseppet sem jólöltözött, nyomokban sem vidám és csak elméletileg szabad emberek forgatagában. Üdv’ nálunk, Amerika! – gondoltam, ahányszor rájuk néztem.

Aztán megszólalt a fideszes arc és elindult a gyűlölet. Mit keresek én itt? Vagy velem van baj, vagy ezzel a komplett országgal – állapítottam meg keserűen. Amikor nagyon rossz kedvem van (vagy amikor nagyon jó), akkor futok egy hosszabbat. Remek alkalom ez most – gondoltam, és elindultam, hogy kifussam magamból a homofób politikust, de leginkább a csalódottságomat az emberekben, a témával kapcsolatos megnyilvánulásaik miatt. Normál körülmények között csak akkor iszom kólát, ha fáradt vagyok és nincs kedvem belemenni vitába vendéglátó ipari egységekben a pincérekkel, hogy bontatlan vizet hozzanak, mert nem iszom meg a csapvizet hatszáz, nyolcszáz forintért. Ilyen alkalmakkor megelőzésül, inkább kólát kérek, Coca–Cola lightot.

Most viszont vettem egyet futás közben, hogy megtámogassam a céget a fideszesek okozta bevételkiesésük miatt. Megittam, szelfiztem, kitettem a közösségi oldalaimra „love is love” hashtaggel és szivárványos ikonnal, aztán futottam tovább. Útközben eszembe jutott, hogy lehet, most ugyanazt szabadítom magamra, mint a Kenderesiről szóló cikkemmel… Mindegy, nekem fontos, hogy kifejezzem a véleményem ezzel az üggyel kapcsolatban (is). Amikor végeztem és leállítottam a futós programot, örömmel láttam a kijelzőn, hogy sok ismerősöm kedvelte a bejegyzésem. De jó, csupa normális embert ismerek – mosolyodtam el. Egy meglepetés volt csak a nevek között, egy srác a középiskolai osztályomból, aki tőlem – mint liberális Sátán fattyától – nagyon, nagyon jobbra áll. Időnként vitatkozunk Facebook-posztok alatt, de egy ideje egyre több dologról (pl. a kormányról) szinte ugyanúgy gondolkodunk, ezzel együtt nyilván sok dolog van, amiről meg teljesen máshogy. A #loveislove-os megnyilvánulásom, kis szivárványos ikonnal pont ez a kategória. Felnevettem, ahogy elképzeltem, hogy biztosan csak a fotómat, vagy a harminc fokban letolt hosszú futásomat akarta méltatni és elkerülte a figyelmét, miért van fókuszban a Coca–Cola a képen. Megnyitottam az oldalam, hogy odaírjam neki: „Hahó, hahó! Már szinte azonos platformon állunk, lassan tervezek egy közös zászlót!”, ám a bejegyzés alatt egy komment volt tőle: „Soha nem fogsz tudni akkorát hibázni, hogy ne kedveljelek nagyon, de nagyon! Ám azért néha te is tudsz kapufát lőni! :)” Ez az – kiáltottam fel és ugrottam egyet örömömben – így kellene működnie az emberi kapcsolatoknak! Attól még szerethetik, tisztelhetik, elfogadhatják, tolerálhatják a másikat, mert máshogy gondolkodnak! Hulla fáradt voltam, de nagyon örültem, visszaadta a hitem az emberekben az az egy üzenet.

Két napra rá becsapódott a PS kavarta botrány. Ilyen nincs – gondoltam – mindig azt hiszem, hogy ez a portál már elérte a gödör alját, de nem. Az immár több társadalmi csoportot is sértő cikkre civilek szolidaritási sétát szerveztek vasárnapra. „Pont vasárnap? Remek… Mindegy, ott leszek” – döntöttem el. Harminchét fok volt, amikor odaértem a Clark Ádám térre. Mindenki az árnyékot kereste és az izzadtságot törölgette magáról vagy a gyerekéről. Éppen Dés László beszélt az alkalmi színpadnak használt platós teherautó tetején arról, hogy nem vagyunk egyformák és ez így jó, így normális. Szeretem Dés zenéjét, de leginkább a gondolatait szeretem. Most sem cáfolt rá erre. Ahogy szétnéztem, körülöttem borzalmas, nehéz sorsok álltak és ültek. Kerekesszékes felnőttek és gyerekeiket abban toló fáradt szülők, törpetermetű emberek, a legkülönbözőbb fogyatékkal élők, szivárványos párok és néhányan közülünk, akiket a társadalom (és a PS) „normálisnak” tekint.

A szerző fotója

Dés lejött és egy kerekesszékes nőt tettek fel a rendezők a platóra, hogy elmondhassa a beszédét. A negyvenes évei elején járó nő nyakában virágfüzér volt, farmer rövidnadrágot viselt és hiányzott az egyik lába a combjától. Néztem őt, és arra gondoltam, hogyha meglenne mindkét lába, akkor most ebben a szettben talán éppen a Szigeten lenne a kamaszlányával, aki végig a közelében állt és segítette őt. Akkor olyan lenne, mint bárki más. Akkor olyan lenne, mint én. És milyen lennék én, ha nekem lenne valami fogyatékosságom? Akkor hiába lennék pont ilyen ember, ilyen személyiség, amilyen most vagyok, akkor kitaszítana a társadalom? Ha történne velem valami és hiányozna egy végtagom, vagy lebénulnék, vagy megégne az arcom, vagy a saját nememhez vonzódnék, akkor már nem én lennék én? Akkor nem mosolyogna vissza rám az eladó, a postás, a taxisofőr, a rendőr, hanem elfordítaná a tekintetét? Akkor már el kellene bujdokolnom, hogy ne zavarjam meg a társadalom „normálisnak” kikiáltott részét? Hogy tudnak ilyenek lenni emberek? Hogy nem gondolnak ebbe bele?

A szerző fotója

Én sem tudom átérezni azoknak a sorsát, akiket a szolidaritásomról biztosítottam vasárnap, de borzalmasan elkeserítő, ha onnan közelítem meg, hogy milyen kicsin múlik, hogy nem én ülök valamelyik székben, vagy nem én törölgetem a felnőtt gyerekem nyálát. Hogy esne nekem egy ilyen cikk? Mit követtem volna el az emberiség ellen azzal, ha nincs lábam, vagy oxigénhiányos állapotban születek, vagy ha egy nőt szeretek? Miért lennék alacsonyabbrendű, mint most, ahogy mellettük sétálok? Engem úgy neveltek, hogy nincsenek különbségek az emberek között. Mindenki egyenlő. Nemi identitástól, vallástól, társadalmi / földrajzi hovatartozástól, bőrszíntől, testi adottságoktól függetlenül. Mindenki egyenlő, ám senki sem egyforma. Vannak jó és vannak rossz emberek, és ez lehet az egyetlen elfogadható szelekció a megítélésükben. Az én gyerekeim is így nőttek fel. Nekünk mindegy, hogy mit hány ránk a propaganda, de sajnos nem mindenki nevelkedett így…

Néztem az arcokat, próbáltam elképzelni az életeiket. Dühös voltam és szomorú, a nap gyilkosan perzselt, elindultunk, a hangfalakból zene szólt, fotósok és turisták fényképezték folyamatosan a két-háromszáz fős furcsa menetet. A Bazilikánál két félisten kinézetű, nagydarab, sportos férfi állt egymás kezét fogva. Turisták tuti – gondoltam. Észrevették, hogy nézem őket: „Mi történik?” – kérdezték angolul. „Az egyenlő emberi jogokért vonultunk fel” – válaszoltam. „Demonstrálni kell ezért Magyarországon? Hm, nem is tudtuk – néztek egymásra -, sok sikert! Pedig inkább egy strandon kellene lenni ebben a forróságban!” Ott bizony. Egyszer úgy lesz! Nyáron strandon leszünk, Adventkor sütit sütünk. Csak ki kell hevernünk ezt az aljas, embertelen rendszert és helyrehoznunk az agyakban a károkat, amit tíz év alatt okoztak.

rb

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS