November 13,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Áldozatok

Hogy érthető legyen, miről beszélek: született egy cikk kilenc német katona síremlékéről. És arról, hogy miért is kell ilyen tiszteletadás mellett felavatni azok sírját, akik a második világháborúban, nem éppen baráti látogatás keretében lelték halálukat ott, ahol nem igazán lett volna keresnivalójuk. Nem meglepő, hogy több hozzászóló a katonák áldozat-mivoltát feszegette. Hiszen talán nem is voltak nácik, talán nem is öltek, talán nem is akartak részt venni ebben az egészben. Erről fogom elmondani a gondolataimat. Talán nincs mindenben igazam, talán semmiben nincs, de én akkor is így gondolom.

Nem egyszer hallottam már harsány röhögéseket, amikor német fiatalok bocsánatot kértek olyasmiért, amiben nyilvánvalóan semmi szerepük nem volt, hiszen még meg sem születtek. Mégis újra és újra megtörténik és sokan újra és újra nem értik. És itt a gond. A németek – a németek többsége, mert hülyék mindenhol teremnek – megértette azt, amit mimagyarok soha a büdös életben nem értettünk meg, mert nem vagyunk sem képesek, sem hajlandóak szembenézni önmagunkkal, a tulajdon múltunkkal. Azok az emberek, akik bocsánatot kérnek az őseik bűneiért, tudják, hogy annak a világégésnek sokkal kevesebb áldozata és sokkal több cinkosa volt, mint amit a számok mutatnak.

Hogy egy ismert példával éljek: Anna Frank áldozat volt. Gyerek volt. Védtelen volt. Tehetetlen volt. De én nem szoktam itt megállni a gondolkodásban, hanem eszembe jut az, hogy az ő szülei is ártatlanok voltak? Vagy csak úgy hitték, ha lapítanak, akkor megússzák?

Egy Hitlerhez hasonló tömeggyilkos soha nem a semmiből jön. Nem egy pillanat alatt történt, ami történt. Hitler már 1923-ban magához akarta ragadni a hatalmat. Akkor nem sikerült. 1934-ben került hatalomra. Elkezdett építkezni és követőkre találtak az ordas eszmék, melyek tízmilliók halálhoz vezettek. A második világháború 1939 szeptemberében tört ki. 16 éven át a világ és Németország is tátott szájjal figyelte, hogy mi történik. Pedig nem titokban történt. Ki érdekből, ki gyávaságból, ki ostobaságból, de rengetegen közreműködtek. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy egy, de akár ezer, vagy tízezer ember képes lett volna létrehozni azt a gyilkos gépezetet? Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy egy, vagy tízezer ember képes lett volna működtetni a rendszert? Bizony, a német emberek közreműködése nélkül nem ment volna. A külföldi vonatkozásokat most nagy ívben elkerülném – azok is fontosak, de most irrelevánsak -, maradjunk országon belül.

És most vissza fogok kanyarodni a cikk elején említett kilenc német katonához és ahhoz, hogy ők talán áldozatok voltak. Szerintem pedig nem voltak áldozatok. Senki sem áldozat, aki tehetett volna a maga szintjén azért, hogy megállítsa az elszabadulni készülő őrületet, de nem tett semmit. Azok, akiknek személyes érdeke fűződött ahhoz, hogy a náci párt felemelkedjen, nem voltak olyan sokan. Azok voltak sokan, akik elfordultak. Akik ráütötték a pecsétet a papírra, akik beültek vonat vezetőfülkéjébe, akik befogták az orrukat a gázkamrák bűze miatt, akik csak a munkájukat féltették, akik meg akarták úszni, akik úgy tettek, mintha ott sem lennének, akik azzal nyugtatták magukat, hogy parancsot teljesítenek, akik elhitették önmagukkal, hogy úgysem lehet semmit tenni. Ők valamennyien bűnösök. Nem áldozatok.

Az őrülettel szembe lehet és szembe is kell menni. A világ minden pontján. Nincs mentség. Egyetlen ország lakói számára sincs. Senki számára nincs mentség, aki tehetett volna ellene, de nem tett. Nincs mentség azok számára, akiken ez múlott. És ez mindig az egyes embereken múlik. A bürokratán, a pedagóguson, az orvoson, a bolti eladón, a varrónőn, a mérnökön, a vonatvezetőn, a tudóson, a tévébemondón, az újságírón, a rendőrön, a tűzoltón, a katonán, a férjen, a feleségen, az apán és az anyán. Azok, akik később áldozattá váltak, maguk tettek azért nagyon sokat, hogy áldozatok lehessenek. Mert elhitették önmagukkal, hogy ők meg fogják úszni. Mert félrenéztek. Mert hallgattak.

Igazi áldozat az én szememben a gyermek és mindazok, akik akár csak egy munkamegtagadással, az egzisztencia kockáztatásával is, de szembe mertek fordulni a rendszerrel. Ha ezt elég sokan megtették volna, akkor a második világháborúig nem jut el az emberiség.

Tudom, Japán és Mussolini és gazdasági válság és még mennyi minden összeadódott és meg lehet magyarázni, miért történt, ami történt. De megtörtént. És kell, hogy fejlődjön annyit az emberiség, hogy újra ne történhessen meg. De ehhez szembe kell nézni a múlttal és meg kell érteni, hogy mindenki, minden egyes ember felelős a maga szintjén mindazért, ami történt és azért is, ami történni fog, ha engedjük.

Ezért vélem úgy, hogy azok a német katonák bűnösök voltak akkor is, ha nem önként és nem örömmel vettek részt a háborúban. És ezért gondolom azt, hogy az embernek, a gyermeknek, apának, férjnek, testvérnek jár a tisztességes temetés és a szál virág, de a német katonának nem jár az állami szerepvállalás és nem jár a katonai tiszteletadás. Azt pedig kikérem magamnak, hogy egy horthysta bagázs – és még mennyi rajtuk kívül, különféle álarcokban – fű alatt ismét visszalopakodjon a fényre, ahol a világon semmi keresnivalójuk nincs. Kikérem magamnak, hogy kitüntetgessék, védjék és segítsék (hatalomba) egymást azok, akik tovább hordozzák azokat a beteges eszméket, melyek egyszer már lángba és vérbe borították ezt a bolygót.

A változáshoz – talán még – nem kell fegyvert fogni. Nem kell meghalni. Nem kell mártírrá válni. Gyilkossá sem kell válni. Elég azt mondani, hogy nem. Nem csinálom. Nem veszek részt benne. Ebben nem. Most még talán elég túllépni a kicsinyes önzésen. Holnap ez már kevés lesz.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.