NEHAZUGGY

A mi kisemberünk nem is tudja, mit kellene megpróbálnia. Csak rosszul érzi magát. Reggeltől estig. A születésétől a haláláig

Olvastam valamit, eszembe jutott valami más. Idézek:

A csávó tényleg kinyír mindent és mindenkit, aki az útjában áll, tényleg beköltözik a Várba és nem csak materiálisan, de erkölcsileg is kiforgatja mindenéből ezt az országot. Leginkább a méltóságából.

2016. januárjában írtam erről a kérdésről valamit, gondoltam, megkeresem, ahhoz képest változott-e valami.

Próbálok meghatározni egy fogalmat. Nem akar sikerülni. Úgy vagyok vele, mint a szépséggel, arról Kant azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igaz. Csak nem erről van szó. Minden idők egyik legkiválóbb tanárának harmadik gimnáziumban mondtam, hogy szerintem nem jó Kant meghatározása, Bánhegyi tanár úr erre azt mondta, szerinte sem, találjunk ki együtt valami jobbat. Soha nem fogom megtudni, gúnyolódott-e vagy komolyan mondta, mindenesetre maradtunk az eredetinél, egyikünk sem talált ki használhatót. Ma már bizonyosan tudom, hogy nekem volt igazam, dehát nem könnyű Kantnál jobbnak lenni, egyelőre maradok az érdek nélkülinél.

Az most sokkal élénkebben foglalkoztat, hogy leírjak valami használhatót arról, mit jelent a méltóság. Tudjuk, persze, mindannyiunknak van valami fogalma róla, de sehol nem találtam olyat, ami egyetlen mondatba tudná foglalni, mi a méltóság úgy, hogy semmi kétségünk ne legyen, egyazon fogalomról beszélünk.

Azért szeretném ezt a definíciót, mert a múltkor felületes voltam és elhamarkodottan ígértem valamit, amit nem tartottam be.

Azt kérem szépen, tessék szíves lenni elolvasni a Jóreggelt Európa január 3-i bejegyzését. Igen, akkor is, ha már tetszett olvasni, arról lesz szó, itt van ezen az oldalon:

A remény rabjai című filmben van egy szereplő, a nevére nem emlékszem, James Whitmore játssza (az 1953-ban készült Kiss me Kate-ben a két énekes táncos gengszter egyike), sok évtized után szabadul, kis idő múlva felakasztja magát. Nem tud mit kezdeni a szabadságával. A film alapjául szolgáló regényt Stephen King írta, a film forgatókönyvét Frank Darabont. A könyvet nem olvastam (egyáltalán Stephen Kinghez írásos formában nem jutottam hozzá, ezt sajnálom, mert nézetem szerint mindent el kell olvasni, ami írva van), ilyenformán nem tudom, a Whitmore játszotta figura szerepel-e benne. Ha igen, leveszem a kalapom King előtt, jó az alak, jó az epizód. A forgatókönyv írója és a film rendezője is lehetne a figura kitalálója, Frank Darabont magyar származás, vihette a zsigereiben a szabadságtól irtózó ember történetét – dehát az a helyzet, hogy Whitmore voltaképpen egy lélektani alapsémát jelenít meg, nincs időm utánanézni, talán intézményfüggőségnek hívják.

Egy újságcikk juttatta eszembe A remény rabjait (rossz, ostoba, fellengzős a magyar cím), arról szól az írás, hogy a jelenlegi rablóbanda még sokáig fog élősködni az országon. A cikkben minden benne van, aminek benne kell lennie egy ilyen elemző publicisztikában – egyvalami nincs benne. Hogy miért van így, ami van? Miért telepedhetett rá ez a bornírt, tehetségtelen, piti tolvajokból összeállt társaság az országra úgy, hogy a népnek szava sincs ellene? Nem veszi észre, hogy ezek gátlástalanul lopnak? Dehogynem. Vagy nem veszi észre, hogy reménytelenül tönkretették a gyerekei jövőjét, hogy nyomor van és kilátástalanság? Dehogynem.

Hát akkor?

Így van rendjén. Így van jól. Ez a nép ehhez van szokva. Nem kell itten semmit se nem változtatni, ne tessék. Sokszínűség, haladás, fejlődés – nemá! És ne jöjjön ide senki, mi se megyünk sehová. Azok, akik elmentek mostan itten, elég rosszul tették. Nem jó, hogy elment a gyerek, de meg is van róla a vélemény. Hova a francba mén? Oszt minek? Nem jó itt? Ez a hazája vagy nem? Magyar. Magyar ember meg nem mén sehova.

Miért nem zúdul fel a nép, amikor értesül róla, hogy félmillióan elmentek? Mert elítéli. Azokat ítéli el, akik elmentek. Nem mondja ki hangosan, de megveti a saját ivadékát, amiért az el mert menni innen. Pedig már a nagy költő is megmondta, itt élned halnod kell. Hát akkor? Meg volt mondva már akkor, és most ez a gyerek is azt mondja, a miniszterelnök. A mi miniszterelnökünk! Hogy ilyen a magyar. Büszke, harcos, szabadságszerető a maga ezeréves államiságával. Itt élned halnod kell, ez az érvényes. Jó itt. Megszoktuk. Akkor meg mit kell itten hepciáskodni, hogy mennyi a fizetés máshol? Annyi amennyi. De ez itt a mienk.

Tetszene merni megmondani Mari néninek, hogy államiság itt nem ezer éve nem volt, hanem egyetlen évig sem, soha? Hogy ez a nép meghunyászkodik minden hatalom előtt, hogy az 1848-as „szabadságharcban” a hadra foghatók 5 (öt) százaléka vett részt, az 56-osban meg annyi sem? Hogy annyira nem szereti a szabadságot, annyira menekül előle, mint tömjénfüsttől az ördög?

A jelenleg uraskodó falusi futballistától megkapta azt, amire húsz éve vágyott. A frászt kapja ez a nép a rendszerváltás óta, hogy felforgatják az életét, hogy esetleg majd tanulnia kellene, érdeklődni a világ dolgai iránt. Másra vágyni, mint Trabantra meg Wartburgra. Az jó volt, ahhoz sem jutott hozzá, de legalább lehetett tudni, hogy miért. Mert kevés volt a fizetés. De legalább volt mit enni. Most az sincs, az igaz, de a mi miniszterelnökünk azt mondta, majd lesz. Akkor pedig lesz, mert amit az mond, az szentírás, mert az nem akar tőlünk semmit. Azt mondja, nem kell itten tanulni semmit se, jó munkás kell meg katonai erények, egy ilyen országban, ahol ezer éve minden csatát és minden háborút megnyertünk mi más kéne. Katona meg focista. Katonafocista. A mi miniszterelnökünk azonkívül a munkásembert szereti meg a parasztot, nem hagyja magára, hogy a sajátjával gazdálkodjon meg ilyesféle úri huncutságok, hanem megmondja, mit kell és azt hogyan és mikor. A fődet odaadja annak, akinek az jár, mink meg majd dógozunk rajta. Ha hagyják. Ha meg nem, hát akkor is lesz valahogy. Esetleg éhenhalunk. És? Eddig is így volt, ezután is így lesz. Csak szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget keresünk meg kötelet.

Így van jól, ahogyan most van.

Azt kérdeztem, miért van így, ami van. Na jó, nem ígértem, hogy megválaszolom a kérdést, de azért nekifogtam. Eljutottam egy bizonyos pontig, megpróbáltam elmagyarázni, hogyan lehet még mindig a nyakunkon a magyar történelem relatíve legsötétebb és legarcátlanabb rablóbandája, élén a gusztustalanra hízott falusi futballistával (azt a múltkor elfelejtettem megjegyezni, hogy ez a formátlanra dagadás, ez az áll alól induló baromi sörhas ugyancsak a nép kedvence, minden második szénhidráton élő proli magát látja benne – anélkül, hogy belegondolni volna képes, ő nem tehet mást, mert neki krumplira és kenyérre telik, kedvenc miniszterelnöke viszont a tőlünk lopott pénzből azt eszik, amit akar, mégis olyan, mint egy gönci hordó, egy angol klub portása biztosan nem engedné be).

Azt mondtam január 3-ikán, hogy a népnek ez kell, ami van. Hogy irtózik a szabadságtól, az önállóságtól, hogy folyamatos hazugságokkal, az ostobánál is ostobább öncsalásokkal hülyíti és hülyítteti magát – de azzal adós maradtam, miért van ez így.

Arthur Miller szerint a kisembernek is van tragédiája. Ha elfogadjuk, hogy a drámairodalom nagy hősei évezredeken át azért küzdöttek, hogy elfoglalják vagy visszaszerezzék jogos helyüket a világban, akkor a minden különös képesség nélkül élő embernek is el kell ismernünk azt a jogát, hogy megkereshesse a maga helyét a maga világában, légyen az bármilyen szűk is. Az első kérdés ezzel kapcsolatban ugyanis az, ki ítéli meg, mennyire szűk az a hely, emberünk, akinek a tragédiáját szemléljük az irodalom vagy a filozófia magasából, szűknek találja-e a saját helyét. Vagy – nem lévén sem rálátása a saját helyére, sem kitekintése onnan – nem is foglalkozik azzal, lehetne-e tágabb az ő világa. Esetleg megelégszik azzal, hogy próbálja megismerni a környezetével való viszonyát… előre szaladtam. A mi kisemberünk alaphelyzete az, hogy meg sem próbálja, mert nem is tudja, mit kellene megpróbálnia. Csak rosszul érzi magát. Reggeltől estig. A születésétől a haláláig.

Arthur Miller azt mondja, hogy a jogos hely a társadalomban egyenlő a méltósággal. Ez nekem nagyon tetszik. Első pillantásra. De ez valami olyasmi, mint Kant szépség meghatározása. Igen, igen, valami ilyesmi, de végülis a dolog nem ilyen egyszerű. A mi kisemberünknek megvan a jogos helye a társadalomban, hiszen nem is próbál változtatni rajta, azt a helyet tartja természetesnek, még sincs méltósága. Ez az ember azért nem tragikus figura, mert passzív. Nem azért passzív, mert nem mer tenni valamit, hanem mert nem is tudja, hogy kellene tennie valamit.

Azt hiszem, a méltóságot a megalázottság felől kellene keresni (a nyelvészetben bevált fogás az ellenkező értelmű szó elemzésével kezdeni). Nem lehet megalázni azt az embert, aki nem ismeri a helyét a világban. Nem, nem. Nem arról van szó, hogy ismeri-e a jogait, csak arról, hogy van-e bármilyen tudatos viszonya a környezetéhez. Hogy képes-e megítélni, a mások vele való viselkedése illeszkedik-e ahhoz a képhez, amilyennek ő látja magát.

Közeledünk. Tetszik érteni? A kérdés az, lehet-e megalázni azt, akinek nincs tudatos viszonya a környezetéhez. Vagy azt, akinek van egy hamis, torz viszonya a körülötte lévő világhoz, légyen az a világ akármilyen terjedelmű és a körülötte lévő emberekhez, legyenek azok bármilyenek, okosak, szépek, rosszak, rútak. Az utóbbi, a hamis, a torz viszony a környezethez ugyanúgy nemlétező viszonynak tekintendő, mint a tudatlanság.

Az ember tudatos, a valósághoz visszaigazoltan illeszkedő viszonya a környezetéhez – talán ez lehetne a méltóság meghatározása.

A magyarságnak nincs tragédiája, mert a passzivitás nem tragikus. A magyarság történelme úgy alakult, hogy évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a viselkedését, amit más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a magyarságnak ma is természetesnek tekinti.

Mert a magyarság történelme során nem alakulhatott ki a méltóságérzet (amit egy ideje annak vélünk, az hamis és torz, rosszabb a nemlétezőnél is). Nincs mit kivívnia, még kevésbé van mit visszaszereznie.

A magyarságból hiányzik a méltóság reális tudata.

Az 1990. óta dúló politikusi gazemberségre általában és a dagadt falusi futballista groteszk országlására különösen nincs más magyarázatom.

Eddig a közel hároméves bejegyzés. Jelentem, van változás: a helyzet sokkal rosszabb.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább