Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Hacsaknem Blog


Ahogy magyarnak születni nem érdem, úgy melegnek, liberálisnak, toleránsnak lenni sem szégyen

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Kerestem az MTI hírfolyamában a részletes beszámolót a 23. Budapest Pride, az LMBTQ-közösség  fesztiváljának hivatalos pénteki megnyitójáról. Két nyomorúságos, aláírással ellátott fotón kívül semmit nem találtam. Pedig azt hittem, Enyedi Ildikó vagy Árvai Péter beszéde van annyira hírértékű a másságot sem lenyelni, sem kiköpni nem tudó, páros napokon az úgynevezett buzilobbitól rettegő, mindenhol a bemelegedés veszélyeit vizionáló, ám páratlan napokon a buziságot – nemes politikai célok szolgálatában – felmentő körülményként, bocsánatos bűnként értelmező állami propaganda-köztájékoztatás számára, hogy bővebben beszámoljon a tegnap kezdődött, egy hónapos rendezvényről. Annál is inkább, mert:

Nem győzöm aláhúzni, hogy mily fontos az, amikor egy nyíltan homoszexuális, normális ember elmondja, hogy a melegjogi aktivisták meg ez az egész ótvar, ami ekörül kialakult, meg a világ lassan legerősebb lobbijává előlépő buzilobbi… egyébként hogy annak hol a helye. Többek között ezért volt nagyszerű, hogy itt volt és mindezeket elmondta

– így értékelte Milo Yiannopoulos budapesti jelenlétét, és a saját közösségének kétpofára köpködésében tetszelgő, világhírű provokátor igehirdetését a nemzet aranytollú publicistája és prémium kategóriás agymosója. Azt hiszem, hogy ebben a reménytelenül tudathasadt kontextusban, az elmúlt hetekben méltatlan mélységekbe zuhant Billy Elliot botrány ismeretében, no meg az állampárt elsőszámú faliújságjának félreértehetetlen gúnyolódására való tekintettel, fontos a Testről és lélekről című filmjével Arany Medvét nyert filmrendező beszédével összefüggésben újra szóba hozni ezt a témát.

Annál is inkább, mert három éve sincs annak, hogy az ország örökzöld miniszterelnöke zavarba ejtő fejtegetésbe kezdett, midőn arról kérdezték (igen, még 3 évvel ezelőtt alkalomadtán lehetett kérdezni őfelségét), mit üzen a magyar kormány a homofóboknak, illetve hogy mit tervez tenni annak érdekében, hogy Magyarországon a nem heteroszexuális párok is félelem nélkül foghassák meg egymás kezét az utcán.

Csak azért idézem fel itt és most az ócska, felcsúti gúnyolódásban fogant (ez egy olyan kérdés, amely csábít a viccelődésre) miniszterelnöki választ, mert szervesen összefügg Enyedi Ildikó csalódásra ítélt antropológiai optimizmusával: néhány éve még azt gondolta, hogy sikerül megfelelően újradefiniálni társas kapcsolatainkat hogy abban mindenki oldottan és magától értetődően lehet önmaga, és talán a Pride is okafogyottá válik. Tévedett. Tévedett, mert talán még annál is rosszabb helyzetben vannak a társas kapcsolataink és a társas kapcsolatokkal kapcsolatos közgondolkodásunk, mint 2015-ben.

2015-ben, amikor a homofóbia-ellenes világnap alkalmából számos politikus kinyilvánította a világ civilizáltabb felén, hogy tiszteletet a melegeknek, a magyar kormány sunyított-lapított. Ahogy azelőtt is, ahogy azóta is. Akkor Orbán szemrebbenés nélkül préselte ki magából, hogy hálás a magyarországi homoszexuálisok közösségének, mert nem azt a provokatív viselkedést folytatják, amit nyugati országokban látni. Vagyis nem fogják meg egymás kezét az utcán a sokgyermekes, igazi magyar családok megrökönyödésére, hanem a négy fal között csinálják.

Nem azért, mert híve lennék az öncélú magamutogatásnak (legyen szó akármilyen típusú kapcsolatokról), abban már akkor is volt valami aggasztó, amikor arra utalt a nemzet vezérlő csillaga: ha netán a homoszexuálisok hirtelen provokatívabbá válnának, akkor a kormány keményebb szabályozással lépne fel. Ameddig ez nem következik be, ameddig a négy fal között csinálják, addig mindenkinek jó, addig meg lehet tűrni őket. Azóta rengeteg uszító-hergelő szólam lefolyt már a Dunán, amelynek vize már Enyedi Ildikó szerint sem ugyanabba az irányba folyik:

Úgy érzem, visszafelé folyik a víz a Dunában, a békés és derűs együttélés nemek, népcsoportok, kisebbségek és nagyobbságok között ismét megkérdőjeleződik, ismét ott ágálnak a politikusok és az általuk felheccelt, bizonytalan, frusztrációjukat becsatornázó emberek, ahol semmi keresnivalójuk: embertársaik hálószobájában, magánéletében, legintimebb döntéseiben. (…) amíg a folyók a kis visszafordulás után megint természetes irányukba kezdenek hömpölyögni, vonuljunk, ünnepeljünk, figyelmeztessük a társadalmat. Legyünk alázatos eszközei a szelíd, visszatarthatatlan változásnak, az emberi társadalom egésze érdekében.

Meg kell állapítanom, hogy miközben a békés, derűs együttélés a világ más részein – például Svédországban, ahol a Pride már 10 évvel ezelőtt is Stockholm legnagyobb rendezvénye volt, évente félmillió résztvevővel – legfeljebb közhelyes magától értetődőség lenne, itt soha nem lehet tudni, hogy kit hogyan talál meg a kormánypárti primitív tahóság akár azért is, hogy valaki kiáll és elmondja: nincs rendben ez, ami történik. Ami Európa hanyatlónak kikiáltott felén ünnep, az itt agresszív buzilobbi, ótvarság, perverzitás és dekadencia. Ami máshol értékteremtő művészet, az itt veszélyes, fertőző megbetegedés. Amit el kell utasítani, amitől el kell szigetelni, meg kell védeni a gyerekeinket, mert különben ők is fertőző betegségek hordozói lesznek.

Kedves Ildikó! Itt valóban semmit nem sikerült újradefiniálni, ellenkezőleg. Az elmúlt években minden hivatalos és sunnyogó kormányzati erőfeszítés egyaránt azt az undorító politikai célt szolgálta, hogy a magyar társadalom legsötétebb reflexeit hadrendbe állítsák. Itt a harsánytól a latens homofóbiáig, a rasszista morgolódástól a mindenkit gyűlöletére sarkalló kékplakátos ökölrázásig terjed a béke, a derű és a tolerancia hűlt helye.

Míg máshol a heteroszexuális és LMBTQ közösség közös (!) örömünnepe a Pride, egy valóban derűs buli, ahol gyerekkocsit toló fiatal családoktól idős házaspárokig mindenki megfordul anélkül, hogy megrökönyödésében földbe gyökerezne a lába, amiért elkapja a gyógyíthatatlan betegséget, itt még mindig arról folyik az ordenáré napi hajtépés, hogy mi a fenéért kell ünnepelni a melegeket, miért nem elég nekik az, hogy a négy fal között buzulhatnak és hogy nem lövik főbe őket a nemzeti vértisztítás okán. Itt higgadt, kulturált, intelligens, az emberi méltóság tiszteletben tartását mindenek fölé helyező figyelmezetetésekre az a válasz, hogy embereket vélt/valós homoszexualitásuk okán meghurcolnak a nyilvánosságban. Itt a társadalom egészének nincs igénye a mocskosbuzizás-rohadtzsidózás-tevebaszómigránsozás nemzeti hagyományain túlterjedő normalitásra. Mert itt buzinak, liberálisnak és a szó bármilyen értelmében másnak lenni pejoratív, szánalomra méltó aberráció.

Valóban visszafelé folyik az a víz. 2018-ban ugyanott tartunk, mint húsz éve, vagy három éve: rettegünk a nemzethalált okozó elbuzulástól és kiütéseket kapunk egy közösség öntudatra ébredésének, önmagáért kiállásának ünnepétől. Attól, hogy egy évben egyszer, egyetlen napon nyilvánosan felvonulnak. Holott senki nem kényszerítette Németh Szilárdot, hogy jelen legyen és pincepörköltet főzzön, sem Orbán Viktort, hogy beszédet mondjon, sem Bayer Zsoltot, hogy szégyenkezve-undorodva meneteljen. Itt a másság elviselése is naiv elvárás azokkal szemben, akik a kizárólagos megmondói annak, hogy ki számít családnak, ki számít magyarnak, ki számít egyáltalán embernek.

Csak annyit akartam mondani, hogy nem a buzikról, nem is a Pride-ról szól ez az egész, hanem arról, hogy miként magyarnak születni nem erény és nem érdem, úgy melegnek, liberálisnak, toleránsnak lenni sem szégyen. És ameddig a mindent túlüvöltő kormánypropaganda – hol nyíltan, hol sunnyogva – veszélyforrásként definiálja, torz, beteg elhajlásnak tartja a bármilyen típusú különbözőséget és másságot, addig a magát normálisnak tartó többségi társadalom nem/sem nevezheti magát egészségesnek. Bármilyen jó véleménnyel is van magáról.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.