Október 20,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ihaj

Swan Edgar föltette egy írását (Isten hozott, testvér, 2018. március 29. szerda), amiben az az iszonyatos, hogy az előző választás előtt keletkezett. Amíg ezt a tudnivalót a végére oda nem tette, egyetlen betűjéből sem derült ki, hogy nem most délután írta. Szíven ütött, hogy ennyire semmi nem változott, én ilyet nem tudok sem előszedni, sem újat mondani, annyira nem, hogy inkább megint a zenéhez menekülök, ha van kedvük, jöjjenek velem.

Néhány hete kaptam a berliniektől azt a felvételt, amit mindjárt megmutatok. Fogják látni, a darab címe Makin’ Whoopee, ami szabad és a mára asszociáló fordításban azt jelenti: bulizzunk. Lehetnek olyanok, akár sokan is, akik ismerik ennek a magyar verzióját, nagy sláger volt a 40-es években, Zsüti, azaz G. Dénes György kongeniális átültetésében – erre majd még visszatérek.

Ha nem látták az Azok a csodálatos Baker-fiúk című filmet, sürgősen nézzék meg, akik látták, nézzék meg újra, egyszerűen azért, mert jó film. Hogy mennyire jó, ahhoz íme egy adalék: a Makin’ Whoopee-Michelle Pfeiffer énekeli (tényleg ő), zongorán az egyik Baker-fiú kíséri, ezt a Baker-fiút Jeff Bridges játssza, nem kis részben azért, mert neki tényleg van egy fivére (Beau Bridges), és mind a ketten tényleg tudnak zongorázni, annyira, hogy ezt a nótát Jeff kíséri, és a film legtöbb felvétele valódi élő zenefelvétel a két Bridges-fiú zongorajátékával, akik különben a filmben bárzenészeket játszanak.

Azért lehetnek akár sokan is, akik ismerik a Whoopee magyar verzióját, mert az viszont egy másik filmben szerepelt (különben szerintem a film legjobb 3 perce volt), a Sztracsatella című magyar filmben. Zsüti a negyvenes években készítette a „fordítást” (semmi köze nincs az eredeti szöveghez), a címe a refrén: Ez történt Lellén. Nem szoktam bizalmaskodni, most két okból használom G. Dénes György becenevét, ami különben az ő eredeti nevének (Guttmann) a „franciásított” rövidítése – egyrészt azért, mert mindenki így hívta, másrészt mert kettőnk között volt egy sajátos, mindenképpen közelinek nevezhető viszony: mindketten tántoríthatatlan lóversenyesekként vonultunk be a köztudatba, amit az tett igazán bensőségessé, hogy Zsüti minden futam előtt megjelent a páholyom bejáratánál, hogy föltegye a sosem változó kérdést, „szerkesztőkém, mit játsszunk?” Ennek az állandó kérdésnek egyszerű a magyarázata, Zsüti nem értett a lovakhoz, és nem tudott versenyt nézni, rólam viszont tudta (nem ő egyedül, számomra legkedvesebb „kollégája” ebben a kérdezz-felelekben Kellér Dezső volt), hogy én az esetek nagy százalékában meg tudom mondani a nyerőt is meg a „placcot” is, viszont a gatyámat is elveszítem, mert mire a kasszához érek, teljesen elhülyülök. Amikor megszületett az első kisfiam, és én évtizedek után a kórházba mentem őt megnézni, és nem ki a pályára, Zsüti összeomlott, majd mikor kiderült, hogy az én kicsi fiacskám mindennél fontosabb, és én soha többé nem járok lóversenyre, ő is végleg abbahagyta. Nem rögtön, csak mikor már bizonyos lett, hogy nélkülem továbbra is veszít… dehát ez egy másik történet, vissza a zenéhez. Ebben a filmrészletben Wolf Péter zongorázik, ő készítette a hangszerelést is (az ő keze látszik a közeliken), különben ő az egyik legkiválóbb magyar muzsikus ebben a műfajban (ha ugyan nem legkiválóbb), sokat dolgozott nekem, volt rovata a Jazz világában, készített átiratokat olyan hangjátékokhoz, amiket én rendeztem, Kati nevű kislányát is az én stúdiómba hozta be először, de az is lehet, hogy az én stúdióm csak a második… ez is egy másik történet.

Na végül itt van, amiért ezt a két filmrészletet előkapartam, mint afféle „előzenekart”, Sir Simon Rattle és a Berlini Filharmonikusok. Vannak olyan programjaik, amikben nem a hagyományos komolyzenéket (Presser Gábor kifejezésével szomorúzenéket) játsszák. Egy ilyen műsorból való az alábbi Makin’ Whoopee. Ezek itt tényleg ők (mármint a Berlini Filharmonikusok muzsikusai), hadd szolgáljak némi magyarázattal, hátha nem mindenki tudja: a szaxofon nem elsősorban a jazz és általában a könnyűzene hangszere (itt három alt, két tenor és egy bariton szaxofon látható-hallható). Amikor egy Adolphe Sax nevű belga fuvolista elkészítette az első instrumentumot (1846-ban, ennek azért utána kellett néznem), még híre sem volt a jazznek, sem a 20. századi értelemben vett könnyűzenének (tánczene persze volt, nyilván tudják, táncra mindenki írt, a legnagyobbak közül Bach, Mozart, Beethoven, Schubert, Liszt és Brahms is). A szaxofon érdekes esete a fából vaskarikának, pontosabban a rézből fafúvónak, merthogy tényleg az, mint ahogyan az ugyancsak különféle fémekből készült fuvola is fafúvó, ezért aztán például a fuvolisták is tudnak szaxofonozni, mint ahogyan a többi fafúvós is. Ami mellesleg elég dilettáns, mondhatnám kutyaütő meghatározása a hangszereknek, mert egy német és egy osztrák zenetörténésznek köszönhetően már 1914. óta tudjuk, a hangszereket nem a külsejük és játékmódjuk alapján határozzuk meg, hanem a hangképzésük szerint, hogy ugyanis milyen rezgés következtében jön létre a hang, levegőoszlop rezeg, kifeszített húr, membrán vagy szilárd test, a Sachs-Hornbostel-osztályozás szakkifejezéseivel élve aerofon, kordofon, membranofon vagy idiofona megszólaló hangszer… dehát ez megint egy másik történet, egyszer ennek a kifejtésére is sort kerítek.

Ami pedig a kiváló zongoristát illeti, minden zenekarban van „billentyűs” (atyaisten, ez aztán a kutyaütés), minthogy gyakran nem szólóhangszer például a csembaló vagy a cseleszta (a fenti felvételen a zongorista melletti hangszernél ül egy lány, egy pillanatra látszik és hallatszik is a cselesztája), azaz szükség van olyan zenekari tagra, aki tud zongorázni. Az már egy másik kérdés, hogy egy igazi, klasszikusokon nevelkedett komolyzenésznek nem kell tudnia így játszania szvinget, ilyen halálos biztonsággal és stílusérzékkel váltogatva az ingabasszust a lépegetővel, ahhoz, hogy ezt az oldalát megmutathassa egy ilyen „szomorúzenész”, kell egy olyan karmester, aki ismeri a muzsikusait és aki mer olyan átiratot készíteni, amihez így kell tudni zongorázni… de ez az átirat-ügy már megint egy másik történet.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.