A vasárnapra és a szürke, ködös nyálkára való tekintettel jöjjön valami szívet melengető. Valami, ami ocsmányul kezdődött. Annyira ocsmányul, hogy felkavarta még azoknak az embereknek az indulatait is, akik egyébként nem tudták, nem is gondolták, hogy létezik ilyesmi. Pedig létezik és az állatmentő szervezetek naponta kénytelenek szembesülni vele.
Alig egy hónapja történt:
Eltelt azóta harminc nap. Nem sok, alig valamennyi. Ennyi idő alatt az emberi haj egy centit nő. Észre sem lehet venni. És ennyi idő alatt gyökeresen megváltozhat valakinek az élete. Emberé is, kutyáé is.
A söjtöri szaporítótelepről mentett kutyák élete megváltozott. A testük legalábbis változott. A tulajdon – az idők során egymásra rétegződött – ürülékükben és halott társaikon taposó, ápolatlan, számtalan bőrbetegséggel küzdő, dobozokba, ládákba zárt, napfényt soha nem látott kutyusok megszépültek. Illatos kis ölebecskék lettek az egy hónapja még bűzlő koszcsomók.
Az apró testek lassabban gyógyulnak. A törések lassan beforrnak, a sebek hegednek, a műtét helye még húzódik, hegesedik. A gyógyszerek hatni kezdenek, a szemcseppek, fülcseppek megteszik a magukét, a fájdalmas gyulladások lassan elmúlnak.
A lélek nehezebben gyógyul. Emberé is, kutyáé is. Az ott ejtett sebeknek nem elég egyetlen hónap.
Söjtörkék az Állat és Embernél. Mindenkinek van külön ágya, kosárkája. Mégis csak szorosan összebújva érzik biztonságban magukat. Akkor is, ha nem kényelmes. Akkor is, ha néhány kutyapopsi már nem fér be, kissé lelóg a kosár pereméről és akkor is, ha egymás hegyén-hátán férnek csak el.
Még ott a félelem a szemükben. Nem értik, mi történt velük és nem tudják, mi fog történni. Lassan nyílnak ki a meggyötört kis lelkek. A szépen kozmetikázott csillogó bundák alatt még ott van a rettegés.
Félnek, de napról-napra nyitottabbak, játékosabbak. És majd amikor begyógyulnak a test és a lélek sebei, gazdikeresők lesznek.
Vahurnál is gyógyulgatnak, akik oda kerültek.
Ők gyógyulnak, de mindig van utánpótlás. Egyesével, vagy csoportosan, de mindig van.
De mintha lassan valami változna. Az állatvédő szervezetek összefognak. Nem mindenki, de sokan igen és segítik egymást. Ahol éppen a legnagyobb a baj, oda összpontosítanak és teszik, amit tenni tudnak. Mennek fedelet és szélfogót építeni, küldik a nagyon kevés saját forrásból, amit küldeni tudnak.
Óvodás csoportok és állateledel üzletek szerveznek gyűjtést. Ha a törvényalkotók nem is, a társadalom, az állatvédő szervezetek és egyre több önkormányzat, sőt, a hatóságok is együttműködnek azért, hogy ha lassan is, de változzanak a dolgok.
És ha máshogy nem megy, mennek és fizikai jelenléttel üzenik: az állatokkal sem lehet bármit megtenni, mert itt vagyunk, figyelünk és mi nem láncra vert, kiszolgáltatott kutyák vagyunk, hanem szép, nagydarab fickók.
Nem vagyok híve a fizikai erőszaknak, de nem is volt erőszak. A kiérkező rendőrök is a kutyák érdekét tartották szem előtt. Egyre többször fordul elő, hogy az önkormányzat, a hatóság együttműködik az állatvédő szervezetekkel és ez nagyon fontos. Az is fontos, hogy ne gondolják az állatkínzók, hogy bármit megtehetnek az állatokkal, hiszen az ő tulajdonuk. Nem tehetnek meg bármit. És ha ennek megértéséhez rendőrség kell, egyfajta erődemonstráció kell, akkor azt kell használni.
Bármennyire reménytelennek tűnik is időnként, mégis, napról napra egy kicsit jobb hely lesz ez az ország. Köszönet érte!
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!