Az ügy, amiről nem lehet eleget beszélni

Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója és Marton László rendező William Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című komédiájának próbáján a Pesti Színházban 2014. január 6-án. (MTI Fotó: Beliczay László) Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója és Marton László rendező William Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című komédiájának próbáján a Pesti Színházban 2014. január 6-án. (MTI Fotó: Beliczay László)

Anélkül, hogy a vele szemben felmerült vádakról akár egyetlen szót ejtett volna, a rágalmazás miatti jogi lépések belengetése, valamint súlyos napok hallgatása után tegnap Marton László rendező úr, aki – Verebes István szintén rendező úr saját bevallása szerint – mostanában kávéházakba jár haldokolni, bocsánatot kért azoktól, akiket esetleg megsértett. Sárosdi Lilla színésznő, a zaklatási botrány kirobbantója, elfogadta a bocsánatkérést.

 

Tegnap mindenféle kommentár nélkül közöltük a hírt, amelynek fogadtatása pontosan olyan heves volt (itt is, másutt is), mint a legtöbb reakció, amelyet az elmúlt két hétben e nyilvánosságra került ügy kiváltott a magyar társadalomból. Szintén tegnap, a bocsánatkérés után derült ki, hogy az eddigi nyolcról tízre emelkedett azoknak a nőknek a száma, akik szexuális zaklatással, hatalommal való visszaéléssel, orális szexre kényszerítéssel vádolják az elismert, egész életében alkotni, teremteni, adni vágyó rendezőt.

Mivel a puszta hírközlés kapcsán is felmerült, hogy nem kellene a gyűlöletnek felületet biztosítanunk – némelyek megítélése szerint tudniillik hemzsegnek a gusztustalan, kegyetlen hozzászólások és mindenki ölni, herélni akar, vélt vagy valós sérelmeiért – azt hiszem, hogy fontos néhány dolgot leírnom ezzel kapcsolatban. Ugyanis nem gondolom azt, hogy miután Sárosdi Lilla elfogadta a fenyegetésként indult, picit megkésett bocsánatkérést (nevezzük annak; gyanítom, hogy a bocsánatkérés tényét, nem annak tartalmát), itt vége az ügynek, lehet oszlásnak indulni. Mert ha ez így lenne, akkor valóban nem sok értelme volt annak, hogy ez egész história napvilágra került és minden irányból/irányba felborzolta a kedélyeket.

Mint korábban írtam: ez az ügy nem maradhat két, vagy tucatnyi ember és a színházi világ magánügye. Vagy ha igen, akkor felejtsük el, meg sem történt, akkor legyünk mi a Semjén Zsoltok, bagatellizáljuk el az egészet az ordas idegengyűlölettel. Legyünk mi a minden aljasságra képes, jól fizetett revolvermédia, és kreáljunk politikai ügyet az egészből, kenjük rá a liberálisokra (az köztudottan mindent megold és mindenre válasz) Marton évtizedes tévelygéseit és szarjunk bele, hogy ilyen és hasonló esetek bármikor bárkivel előfordulhatnak. Mondjuk azt, hogy ez a világ rendje, mindenki azt kapja, amit megérdemel, hiszen tehet róla, tehet ellene, Marton meg bocsánatot kért, mi kell még?

Bár egyáltalán nem egyszerű, azt kijelenthetem, hogy eddig is és ezután is higgadtan próbáltunk/próbálunk ehhez a témához közelíteni még akkor is, ha pontosan tudható, hogy mint minden kibeszéletlen, kvázi tabutéma, ez is felkavarja a természetesnek vélt félrenézés állóvizét, és bizony a mocskot a felszínre hozza. Márpedig ha ez az egész nem néhány ember magánügye – és nagyon valószínűnek tűnik, hogy a színházi világ viszonylatában jóval túlmutat Marton László személyén -, akkor nem lehet megúszni, hogy ne fröccsenjen mindenkire ebből a bűzös morális ragacsból, ami hosszú évek, évtizedek óta nyilvánosságra nem tartozó, súlyosan elhallgatott üzemmódban hömpölyög a színház falai mögött. Miközben – az egyik áldozatot idézve – a helyzet az, hogy

… nem igaz, hogy mindenki tudott róla. Mint ahogy az sem igaz, hogy senki nem tudott semmit.

Tehát az van, hogy Marton László – az én értékrendem szerint nagyvonalúan elmaszatolt, bocsánatkérésnek csak jóindulattal nevezhető – közleménye jó esetben nem a félszájjal elismert, szóba sem hozott, vagy a két hetes reflektorfényből újra az ágy alá berugdosott ügy végén a pont, hanem egy új mondat kezdete. És nem azért, mert (verbális) lincselésre vagyunk kiéhezve és méltatlanul keresztre akarjuk feszíteni a rendező urat egy olyan kérdésben, ami amellett, hogy nem ránk tartozik, ráaádásul nincsenek bizonyítékaink sem, amelyben mindenki azt mond, amit akar, ráadásul ennyi idő után mondja, úgyhogy biztosan a magyar színésznők és úgy általában a Martonnal nem kívánt kapcsolatba került hölgyek élénk fantáziájáról lehet szó.

Azzal együtt, hogy nincs az a helyzet, amelyben helyeselni tudnám egy földön fekvő ember rugdosását, tisztelettel felvetem: ugyan miért kellene úgy éreznünk, hogy az elkövetőnek jár a politikailag korrekt sajnálat és együttérzés tíz, meglehetősen valóságízű vallomással szemben? Ugyan miért kérne bocsánatot (legyen az valódi, őszinte, vagy kényszer hatására született) bárki el nem követett bűnökért, miután előzőleg rágalmazásért szándékozott pert indítani? Ki az az ember, aki a személyét ért rágalmak után bocsánatot kér?

Nem teljesen függetlenül attól, hogy mit válaszolnánk egyenként ezekre a kérdésekre, az igazán fontos ennek az egésznek a tágabb kontextusa: ezek a nők, akik ennyi idő után álltak elő a történeteikkel, éveken keresztül falakba ütköztek. A saját közegükben. Aki olvasta a vallomásokat, az pontosan tudja: ezek az emberek ugyan kollégáikkal, barátaikkal, esetenként feletteseikkel megosztották akkor még friss, ám annál keserűbb tapasztalataikat (amennyiben egy nő számára nem feltétlenül elismerés, vagy nem minden nő számára elismerés az, hogy kívánatos húsdarabként tekint rá a nagyrendező úr), de nem történt semmi.

Teljesen mindegy, hogy mit állít ma Eszenyi Enikő, aki 30 éven keresztül ott sem volt, lehet azt mondani, hogy mi, akik láttuk, hogy mi történik, nem helyeseltük, de mit tehettünk volna, a lényegen nem változtat: Marton ténykedései mögött összezárt a szakma. Az a szakma, amelynek Verebes István is része, és amelyik kimondja hangosan, hogy ez van. Hogy van színésznőcske, akinek rá lehet csapni a fenekére, és van olyan, akinek nem lehet, és ezzel nincs semmi baj.

Hát ez itt a probléma, ezért nem lehet eleget beszélni erről az ügyről, akkor sem, ha egyesek úgy érzik, meghurcolnak, sárba tipornak egy kiváló szakembert. Nem, nem erről van szó, senki nem vitatta Marton kivételes rendezői kvalitásait. De arról igenis beszélni kell, hogy számára a dolgok természetes rendje volt, hogy tapogatni, hímtagot lóbálni, puszikat kérni, combok közé benyúlni – a másik fél akarata és beleegyezése nélkül – jár neki. Ha kétségbe is vonjuk, hogy egy fiatal lány életében mekkora trauma lehet egy ilyen, soha korábban nem tapasztalt helyzet (hát hiszen velünk sosem történt ilyen), azt nemigen vonhatjuk kétségbe, hogy ez nem természetes, nem normális, és nem az élet rendje. És végképp nem normális, hogy a rendező úr élvhajhász, perverz vágyait tabuként kezeli a környezete, hogy az áldozatnak azt kell megtapasztalnia, hogy ez nem fontos ügy, ebből nem szabad botrányt csinálni, el kell tűrni és akkor minden jó lesz.

Ez sem a Tescóban, sem egy hivatalban, sem egy csapatépítő hétvégén nem normális. Sem az, hogy a főnök halálra dugja a beosztottjait (innen is üdvözlöm Stohl Andrást, a téma szakértőjét), sem az, hogy az alá-fölérendeltségi viszonnyal visszaélve olyan aktusra kényszeríti bárki a kiválasztott prédát, amibe az nem egyezett bele. Miután nem kölcsönösen elfogadott játékszabályokról van szó, ne tegyünk úgy, hogy csak azért, mert a szó szoros értelemben vett erőszak nem történt meg, mert azt a bizonyos szimbolikus határt soha nem lépte át a rendező úr, az effajta hatalmi gyökerű szexuális játékok (dehogy játékok!) normálisak.

Egyáltalán nem tölt el örömmel, hogy Marton László legnagyobb művét – úgy tűnik – mégiscsak az élet írta, viszont mivel így alakult, remélhetőleg sokak számára szolgál tanulsággal. Mert lennie kell mindenütt – a Tescóban is, a Vígszínházban is, a kormányhivatalban is – egy pontnak, ami után a közeg nem simítja el, nem bagatellizálja el szükségszerűen az ilyen ügyeket. Kell valamit kezdeni az érintetteknek falazó emberi, sőt össztársadalmi felelősségekkel. Pontosan azért, mert nem minden hatalmi pozícióban ülő férfi szatír, nem minden színésznőcske kurva, és nem mindenki vétlen, aki elfordítja a fejét. Ameddig ezek a dolgok nem kerülnek a helyükre, ameddig a megfelelő differenciálás mellett nem kezeljük súlyuknak megfelelően az ilyen történéseket, ameddig relativizálhatóak a hasonló cselekedetek, sajnos nem lehet eleget beszélni erről a kérdésről. adomany-1