DÜHÖNGŐ

Velünk itt, ebben a magasabbrendűnek hitt kultúrkörben vajon minden rendben van?

H. A. | 2017. Október 21, Szombat | 9:07

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egyáltalán nem biztos, hogy jól teszem, az még kevésbé valószínű, hogy új, releváns és figyelemre méltó szempontokat tudok felsorakoztatni a Sárosdi Lilla által kirobbantott szexuális zaklatási ügy feldolgozhatósága köré, de mindenképpen fontosnak érzem, hogy erről itt is essen néhány szó.

Az Amerikából begyűrűzött Weinstein-ügy, amelynek nyomán a magyar színésznő a nyilvánosság elé állt és néhány napon belül meg is nevezte zaklatóját, olyan heves indulatokat, ítéleteket generált ugyanis, amelyek attól igazán mellbevágóak, hogy közben ténykérdés ennek a témának a társadalmi kibeszéletlensége.

Az, ahogyan – a Grecsó Krisztián által említett példával élve – elfordítjuk a fejünket, és kinézünk az ablakon, amikor a 4-es villamoson azt látjuk, hogy egy férfi fogdos egy nőt, aki láthatóan nem adta ehhez beleegyezését.

Az, ahogyan nem tudunk/akarunk mit kezdeni ezekkel az esetekkel, amelyekről udvariasan azt gondoljuk, nem ránk tartoznak.

Az, ahogyan a szexuális zaklatás, a kényszerítés, az erőszak bármely formájával szemben kiszolgáltatott, bántalmazott, áldozattá váló ember (szándékosan nem nőt írok) számára az életre szóló trauma, a folyamatos lelki teher, és a kibeszélhetetlen szégyen érzéséből fakadó hosszas hallgatás jelenti az egyetlen túlélési lehetőséget egy ilyen esemény után.

Elkerülhetetlen persze – ahogy a Kiss László-ügy kirobbanásakor is elkerülhetetlen volt, noha a két eset közötti párhuzam nem feltétlenül áll meg a lábán -, hogy a közvélemény ne rögtönítélő bíróságként viselkedjen. Éppen ezért fontos lenne egyszerre racionális, empátiától nem mentes, ám józan és indulatmentes módon beszélni erről a kérdésről. Ez az, ami a legnehezebb. És ami mindennél is nehezebb: azt elérni, hogy egy olyan ügyből, amelynek ránézésre sincsenek/nem lehetnek nyertesei, mégis a társadalom kerüljön ki győztesen. Akkor lenne értelme Sárosdi Lilla kiállásának.

Sárosdi Lilla színész a MostMi elnevezésű társadalmi kezdeményezés által Európához tartozunk! címmel megrendezett demonstráción (Fotó: Marjai János / MTI)

Ezért most nem az a kérdés, hogy egy olyan ügyben, ahol egy állítás áll szemben egy tagadással (az ügy tisztázásáig Marton felfüggesztette oktatói tevékenységét, és főrendezői posztjáról is lemondott, egyébként helyesen) szerintem, vagy a másik, vagy a harmadik szerint kinek van igaza, hogy én, vagy a másik, vagy a harmadik kinek hiszi el a történetét. Az a fontos, hogy ez az ügy ne a színházi – egyszerre zárt, belterjes és egyszerre kegyetlen – világ magánügye maradjon, hanem össztársadalmi problémaként lehessen kibeszélni.

Nem tudom, van-e ok az optimizmusra, de akkor is nagyon fontos lenne, hogy erről lehessen egyáltalán beszélni, hogy ennek eredményeként minél kevesebb embernek kelljen életre szóló teherként cipelnie magával egy megrázó tapasztalatot. Akár a borsodi zsákfaluban élő emberekről van szó, akár a puccos, Andrássy úti irodaház dolgozóiról, akár a budapesti színházi élet szereplőiről, akár a honvédség kötelékében szolgálókról.

Ebben az ügyben 20 év távlatában jogi értelemben aligha lehet igazságot szolgáltatni, társadalmi, erkölcsi értelemben viszont remélhetőleg elkerülhetetlen a szembenézés azzal, hogy az nem állapot, hogy nőügyekkel nem foglalkozunk. Az nem állapot, hogy miközben nőügyekkel nem foglalkozunk, és miközben azzal riogatunk évek óta egy országot, hogy idegen barbárok megerőszakolják a lányainkat, asszonyainkat, hagyjuk elsikkadni, szőnyeg alá söpörni azt a komoly és létező társadalmi kérdést, ami úgy néz ki, hogy ezeknek a lányoknak és asszonyoknak egy részét mi, házon belül zaklatjuk, bántalmazzuk, erőszakoljuk testileg, lelkileg. És sőt, ha jelentősen alacsonyabb számban, de férfiaknak is el kell szenvedniük ugyanezt.

Rengeteg minősíthetetlen kommentet olvastam, ami Sárosdi Lilla történetének bagatellizálását célozta. Amellett, hogy az internet népének egy része úgy véli, az eset távol áll az erőszaktól, azon keresztül, hogy nem is értik minek kell ezen kiakadni, 20 év után meg pláne, a hülye lotyó minek ült be abba az autóba, mégis mire számított? típusú ellentmondást nem tűrő áldozathibáztatásig, az erőszak enyhébb formáinak legitimként kezeléséig minden volt. Ez pontosan annyira torz és beteg reakció, mint a férfiakat általában megbélyegezni azért, amit egyik vagy másik társuk neki kiszolgáltatott nőkkel szemben megengedett magának.

És bár a pakliban simán benne van, hogy soha nem fog kiderülni, valójában mi is történt, a lényeg mégiscsak az, hogy lehet-e közös társadalmi ügy egy olyan kérdésből, ami attól, hogy nem beszélünk róla, létezik és emberi életeket tör derékba? Akik úgy vélik, hogy 20 év után kicsit késő előbújni a hallgatásból, azoknak azt tudom mondani, hogy a többé és kevésbé erőszakos (nem csak szexuális) cselekedetek túlnyomó része örökké rejtve marad, és hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy egy nő (vagy egy férfi) vállalja, hogy nyilvánosan beszél erről.

Az sem kizárható, hogy a Weinstein-ügy kirobbanása nélkül Sárosdi Lilla is megtartotta volna magának a történetét. E tekintetben egyáltalán nem véletlen, hogy pont most vállalta a pert, és annak nyilvánvaló kockázatát, hogy ennyi idő után esélye nincs bizonyítani az állítását. Ahelyett, hogy bele akarnánk magyarázni azt, ami nincs benne, könnyen belátható: ez az a pillanat, amikor a már nyilvánosságra került ügyek hatására a közvélemény érzékenyebben reagál, jobban odafigyel a kérdésre, és talán nem sikkad el, nem kerül a süllyesztőbe ez az eset sem. Most jött el annak az ideje, hogy az ő példáját látva, talán mások is kellő bátorságot kapnak ahhoz, hogy megtörjék a hallgatást és kiálljanak magukért. Azért, hogy a hatalmi viszonyokban gyökerező deviancia ne legyen elfogadott, ne lehessen szemet hunyni fölötte, ne lehessen szarként berúgni az ágy alá és egy életen át nem beszélni róla.

És bár biztosak lehetünk abban, hogy vannak olyan nők, akik visszaéltek már egy-egy ilyen helyzettel, és megpróbálták a legtöbbet kihozni belőle – a szexuális zaklatások számához képest, amelyek soha nem derülnek ki -, véleményem szerint nem ez a jellemző. Az indulatból rögtönítélés helyett – aszerint, hogy ki milyen szimpátiákat/antipátiákat táplál a színésznő és a híres-neves rendező úr iránt – inkább nézzünk szembe azzal, amivel nem szívesen nézünk szembe.

Ne fordítsuk el a fejünket, és ne ítélkezzünk csak azért, mert velünk még ilyen nem történt és már soha nem is fog. A jogászkodást hagyjuk az érintettekre és – járulékos haszonként – nézzünk magunkba! Gondolkodjunk el azon is, hogy midőn felsőbb utasításra rettegünk vélt és valós veszélyektől, ellenségektől, velünk itt, ebben a magasabbrendűnek hitt kultúrkörben vajon minden rendben van?

adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

DÜHÖNGŐ

Velünk itt, ebben a magasabbrendűnek hitt kultúrkörben vajon minden rendben van?

Iratkozz fel most!

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY