Ott, ahol egy hatalom nem eltakarítható, ott nincs demokrácia, nincs szabadság. Ott semmi nincs

Katonai tiszteletadás mellett felvonják Magyarország nemzeti lobogóját az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulóján a Parlament előtti Kossuth Lajos téren 2017. október 23-án. A háttérben Áder János és Kövér László (MTI Fotó: Illyés Tibor) Katonai tiszteletadás mellett felvonják Magyarország nemzeti lobogóját az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulóján a Parlament előtti Kossuth Lajos téren 2017. október 23-án. A háttérben Áder János és Kövér László (MTI Fotó: Illyés Tibor)

Végigolvastam, hallgattam ma sorra, egymás után az ünnepinek álcázott politikai kampánybeszédeket. Az MTI szerencsére mindent elkövetett azért, hogy egyetlen kormánypárti patetikus szólam se maradjon ki az életemből.

Kivétel nélkül minden megszólaló tudja, hogy mit jelent nekünk, magyaroknak 1956. október 23.

Azt is tudja, hogy mit nem jelent.

Ők megmondják, hogy kire emlékezzünk, és kik azok az árulók, akiket érdemes, sőt kötelező leköpni ezen a napon.

Ők értik 1956 üzenetét, jól bele is rágják a szánkba a pártszékházban összefércelt egyenpropagandát.

Ők beszélnek a szabadságról, az önfeláldozásról, a többpártrendszerről és a mai virágzó demokráciáról.

Ők nem felejtik el a kötelező párhuzamokat sem megvonni ’56 hősei és saját maguk között.

Ők döntik el ennyi év után, hogy kit illet meg a hős jelző, és kit kell megfosztani tőle, mert már más szelek járnak.

Ők a kizárólagos ismerői annak, hogy mi köti össze a magyarokat, éljenek bárhol a világon.

Ők a tudói annak is, hogy ki méltó ma ’56 örökségéhez és ki az, akitől hivatalból meg kell vonni a jogot, hogy ma egyáltalán megemlékezzen, fejet hajtson, ünnepeljen.

Nem tegnap, és nem is tavaly óta lettek nyomasztóak, foltokban egyenesen elviselhetetlenek nemzeti ünnepeink.

Nem tegnap és nem is tavaly óta igaz az – és ez az 1956-os forradalomra emlékezés esetében hatványozottan érvényes -, hogy mióta a nemzethez tartozás egyetlen kritériuma a fideszes elköteleződés, mióta a nemzeti szimbólumokra rátette enyves kezét a NER.

Az időjárási viszonyokra hivatkozó összellenzéki szerencsétlenkedéstől nem eltekintve, viszont Orbán Viktor igehirdetésétől és Lázár János frontális ünnepi kampánylevelétől kicsit elvonatkoztatva számomra a mai nap mélypontját az alább következő szónoklat-részlet képezi. Amely bizonyos Soltész Miklós harmadrangú pártkatona, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára száját hagyta.

Nem teszem ide az egész dörgedelmet, viszont – ha úgy tetszik, tendenciózusan – kiragadom a szövegből ama foszlányokat, amelyek miatt az ember emelkedettség helyett tömény hányingerrel nyugtázza, hogy ez az ország a büdös életben nem lesz már egy ország.

Nem fogadhatjuk el azt az újabb időkből származó szocialista hazugságot, hogy az 1956-os forradalom mindnyájunké, hiszen voltak, akik a rákosista alkotmányt és a kommunista jogrendszert megalkották és működtették, és voltak, akik mindezt elszenvedték.

Azokkal együtt ünnepelhetünk, akik bocsánatot kértek, akik megbánták bűneiket, ahogyan azokkal is, akik belátták a szörnyűséges eszme, a kommunizmus és a szocializmus világméretű pusztításait. Nincs azonban (…) miről közösen emlékezni azzal a szocialista párttal, amelynek pártelnöke a forradalom összefogásáról a napokban azt a tanulságot vonta le, hogy “összetartással eltakarítható minden hatalom“.

A Molnár Gyula vezette MSZP még mindig élvezi az elődpárt vagyonát, de annak tetteiért még mindig nem kértek bocsánatot. Miként lehetne közös ünnep Gyurcsány Ferenccel, aki az 50. évforduló napját vérbe fojtatta, fiatalokat, időseket válogatás nélkül megveretett, szemeket lőttek ki, egyetemisták tucatjait rabosították, és aki azóta sem kért mindezért bocsánatot. Párttársa pedig, a DK-s európai parlamenti képviselő, Niedermüller Péter 61 év után ismét árulja az országot, a szovjet hadsereg helyett most más hadosztályokat uszítana a magyar nemzetre.

Ma is vannak nagyhatalmak, amelyek, ha gazdasági, geopolitikai és katonai érdekük úgy kívánja, beáldozzák a kisebb országokat, nemzeteket, azokat megszállt területekké változtatják. Ma is vannak “becstelenek és gazemberek bel- és külföldön egyaránt”, akik gazdasági és politikai hatalmuk növelése érdekében árulják a nemzetet. Befolyásuk, anyagi javaik gyarapodásért idegen megszállókkal árasztanák el az országot.

Én vagyok az utolsó, aki Gyurcsány Ferenc, vagy az MSZP védelmezőjeként szeretnék fellépni, és sugárban hányok attól, hogy Molnár Gyula pártja – néhány üdítő kivételt leszámítva – az ilyen nyomorult Szanyi-féle megnyilvánulásokkal emlékeztet arra, hogy a Fidesz váltópártjaként esze ágában nincs úgy viselkedni, mint egy felelős ellenzéki párt, amelyik valóban levonta a konzekvenciákat a 2010-es bukásból és az azóta eltelt közel nyolc éves pusztításnak véget akar vetni.

Ezzel együtt hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne tegyek kárt a környezetemben, midőn Soltész ünnepi hányása beleömlött az arcomba. Nem az ő jelentéktelen személye a lényeg, talán nem is a megunhatatlan szemkilövetős féligazságok, vagy a szocialistázás, kommunistázás. De, az is.

Hogy miközben a Fidesz-KDNP és holdudvara roskadásig tömve az MSZMP-hez köthető köpönyegforgatókkal (KISZ-titkárok, párfunkcionáriusok, besúgók, Stefkák és Bencsikek), miközben a Fidesz-KDNP minden erejével keresztbefeküdt az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának, ők vindikálják maguknak a jogot, hogy megmondják, kinek lehet ma ünnepelni, és kinek nem. Kik azok, akiknek ők megbocsátottak, és kik azok, akik nem méltóak arra sem, hogy egyáltalán a nemzethez tartozókként tartsuk számon őket.

Nem elég, hogy Nagy Imre és mártírársai ’56-os szerepét galád módon átíratták udvari történészeikkel, már a nevét is csak félszájjal ejtik ki, és nem ritkán a megvetés, az utólagos maszatolás és relativizálás hangján beszélnek róla; nem elég, hogy a pesti srácokat megalázva Dózsa László-féle pojácákkal töltötték fel a nagyfene történelmi emlékezet arcképcsarnokát, most már hangosan is kimondják: nekik van kizárólagos joguk eldönteni, ki tartozik bele a mindnyjájunkba.

A hatalomba nyolcadik éve foggal és körömmel, a nyilvánosság szájba rúgása árán is kapaszkodó, mindent és mindenkit maga alá gyűrő, az üres nemzeti szólamok megélhetési pártja, amely fennállása óta a kötelező nemzet- és hazaárulózással követel magának tiszteletet, amely nyolcadik éve korlátlan hatalom birtokában óbégat saját elnyomottságáról, ma feltette az ünnepi pontot csodálatos művére. Aki szerint az 1956-os forradalom üzenete az, hogy

összetartással eltakarítható minden hatalom,

azzal nekik nincs mit közösködni, ünnepelni. Értjük. Túlságosan is. A Fidesz-KDNP a leválthatatlan. Bármit megtehet, legitimitása bármilyen összetartással szemben megkérdőjelezhetetlen. Pedig nem az, sosem volt, és sosem lehet az. Mert ott, ahol egy hatalom nem eltakarítható, ott nincs demokrácia, nincs szabadság, és nincs semmi abból, amit ma – a többihez hasonlóan kisajátított nemzeti ünnepen – a szájukra vesznek azok, akik 1848, vagy 1956 méltó utódainak hazudják magukat.

Ha egy önkényre épülő hatalom demokratikusan nem leváltható, azt el lehet és el kell takarítani, bármennyire fájdalmas is. Ez ’56 üzenete. A rengeteg patetikus, émelyítő, félelmetes, gyűlöletben tocsogó gyomorforgató sallang közül ezt az egyet érdemes megjegyezni, és nem elfelejteni a szürke hétköznapokon sem. Mióta Dózsa Lászlót egy mondatban lehet emlegetni Nagy Imrével, eggyel több ok is van rá. adomany-1