Pedig nagyon rá fogunk b@szni mind

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke szombat örömére ünnepelt. Gazsi fiával, a nemzetpolitikai államtitkárságig kapaszkodott Potápi Árpád Jánossal, Németh Zsolttal, valamint minden idők legszánalmasabb papminiszterével, Balog Zoltánnal felvértezve a reformáció 500. évfordulójára szervezett jubileumi év legnagyobb erdélyi rendezvényén tette tiszteletét őfényessége. Természetesen a komplett Kárpát-medence püspökei, lelkészei, az egyház hívei és Orbán-rajongó magyarok osztoztak az ünnep örömében és abban – ahogy ez többször el is hangzott -, hogy a magyar adófizetők kormány nagylelkűségének hála, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet épületét gyönyörűen felújították.

Történt mindez alig egy nappal azután, hogy Orbán történelmet írt, midőn a primitív, ostoba rasszizmust legitimálva, a nyílt erőszak mellett állást foglalva, semmi kivetnivalót nem talált magyar emberek magyar emberek ellen irányuló agressziójában, illetve más nemzetiségű, vallású, bőrszínű emberek ellen irányuló elemi gyűlöletében.

Történt mindez alig egy nappal azután, hogy Balog Zoltán szemforgató lelkész és minden disznóságban kritikátlanul lojális politikai fegyverhordozó megint azzal hozakodott elő a Szent István-bazilika falai között, hogy Magyarország az üldözött keresztények menedéke szeretne lenni. Mert az van – balogul szólva -, hogy a nyugati világ keveset tud arról, hogy ma a világban négyből három keresztény üldöztetésnek van kitéve, és hogy a kereszténység napi megélése milyen hátrányok elszenvedésével és milyen veszélyekkel jár számukra. De a magyar kormány a seggéből kilógó katolikus egyházzal karöltve – igaz magyar keresztényekként – szeretettel várják soraikba a közel-keleti, valamint afrikai keresztényeket. Őket igen.

Azokat, akik történetesen nem keresztények, de akiket ugyanúgy üldöznek, akiknek az életét háborúk törték ketté és tették tönkre, azok ne jöjjenek. Se Őcsénybe, se Esztergályhorvátiba, se kurvára sehova. Sőt, aki esetleg kiáll ezek mellett az elesett emberek mellett, akiknek nem mellesleg Magyarország menedékjogot adott, akik Magyarország oltalma alatt állnak (bármilyen abszurd ezt így leírni), az számíthat arra, hogy kárt tesznek a javaiban, megfenyegetik, és a miniszterek elnöke – a keresztényi gyökérség jegyében – azt fogja mondani, hogy ez a világ rendje, nagyon helyes.

Szerencsére Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét és díszes kíséretét mindez egyáltalán nem zavarta meg/össze semmiben, és főként nem akadályozta meg abban, hogy a reformáció 500. évfordulóját ünneplő Erdélyi Református Egyházkerület kebelére boruljon, és magasztos szólamokat puffogtasson a reformáció nagyszerűségéről, a magyarok felsőbbrendűségéről a hanyatló Nyugattal szemben, a nemzeti büszkeség koráról, ami éppen készül agyonverni minket, a visegrádi országokról, amelyek a fejlődés motorjai ebben a döglödő európai jelenben, ahol a jövőt magyar nyelven írják, és arról is, hogy az idegen kultúrákkal szemben meg kell őriznünk az identitásunkat.

Kurvára semmi kedvem, de kénytelen vagyok mégiscsak szóvá tenni: és megtapsolták, és hálálkodtak neki, és jópofiztak vele, és a szájbakúrt kereszténységről papoltak, és megint senki nem volt, aki szóvá tette volna: miről beszélsz, te szerencsétlen, te nyomorult főhergelő?

Te, aki tegnap miniszterelnökként a gyűlölet mellet foglaltál állást, te aki nyíltan uszítasz más kultúrájú, bőrszínű emberek ellen, idejössz, exportálod a megosztó, árokásó, kétszínű agresszivitás politikáját, mintha semmi következménye nem lenne annak, amit beszélsz.

Miféle kereszténység ez a tietek, amelyik bőrszín, vallás, nemzetiség alapján válogat és tesz különbséget ember és ember között?

Milyen keresztény gyökerekről van joga egyáltalán pofázni egy olyan politikusnak, aki a főjótékonykodó bálvány szerepében tetszeleg, miközben puskaporos hordóra ültette a nagyfene anyaországot?

Mikor lesz már egy olyan tökös határon túli politikus, elöljáró, egyházi ember, kisebbségi vezető, aki világossá teszi, hogy köszönjük, nem kérünk az anyaországi kormányzati politizálásból?

Ki fogja kimondani még mielőtt nem túl késő, hogy nekünk ez a fajta nyílt uszítás és gyűlölködés a sírunkat ássa ebben az erős nemzetállamok által sűrűn borított Kárpát-medencében, mert ránk fröcsög, ránk hullik vissza minden cseppje?

Ki lesz az a felelős határon túli politikus, aki nem fog megelégedni azzal, hogy Orbán Viktor alattvalójaként hálálkodik az odavetett koncokért, hanem szóvá teszi, hogy a rohadt kisebbségi lét és kisebbségi politizálás nem összeegyeztethető azzal az etno-nacionalista mocskolódással, amibe újabban már az is belefér, hogy Magyarország miniszterelnöke a nyíltszíni, rasszista agressziót támogatja?

Ki fogja magára vállalni annak ódiumát, hogy nem hülyíti tovább a híveit, szembenéz azzal a veszéllyel, amit az Orbán-féle (nemzet)politizálás jelent, és kimondja: nekünk Európa a jövőnk, a sokszínű, toleráns Európa, ahol nem egymás torkának ugorva, hanem egymás mellett élünk békében?

Ki mondja ki, hogy nagyfene erős nemzeti büszkeségünkben már fel sem tűnik, hogy egymást verjük agyon, amihez a repedt tudatú, küldetéstudatos főkeresztény a kezét dörzsölgetve szurkol, majd beül a templompadba ájtatoskodni, és ez baromira nincs rendben van így?

Aki nem szeretne másodrangú polgár lenni a saját hazájában, aki úgy véli, hogy egy ország akkor lehet igazán erős, ha közösségei is azok (ez elhangzott tegnap erdélyi vezetők szájából), annak látnia kell, hová fajult az Orbán-rezsim és semmilyen közösséget nem vállalhat vele. És nem hiheti el a hazugságait sem, miszerint a növekedés, a gyarapodás a térnyerés, a felemelt fej, és a nemzeti büszkeség korszaka következik.

Nemzeti szégyen ez az ember, és mindenki, aki parolázik vele, hálálkodik neki, és nem teszi világossá, hogy az erőszak maga alá temet mindenkit, és nagyon rá fogunk baszni. Mind. Határon innen és túl.

adomany-1