Olvasói levél: Kívánom minden jogalkotónak, hogy egyszer élje át mindazt, amit mi az elmúlt 3 napban

Képünk illusztráció: a Központi Honvéd Kórház egyik műtője (MTI/Bruzák Noémi) Képünk illusztráció: a Központi Honvéd Kórház egyik műtője (MTI/Bruzák Noémi)

Kedves Szalonna!

Rendszeres olvasótokként szeretném megosztani veletek pár friss élményem, lévén hogy a minap kulcscsonttörést szenvedtem, és végigjártam vele a miskolci csillagpont minden csillogó csücskét.

Sokat olvastam tőletek az egészségügy mostohagyerek mivoltáról, a kisvárosnyi megelőzhető halálesetről… nem sorolnám. Mégis ebben a pár sorban a hálát és a tiszteletet szeretném előtérbe helyezni a rendszerben dolgozó emberek iránt, és nem a rendSZARt, amiben dolgozni kénytelenek.

Történt ugyanis, hogy egy kánikulai délutánon nagyobb tempót tekertem, mint amit az útvisznyok diktáltak – csakis az én felelőtlenségem – és ledobott a drótszamár. Vállal tompítottam, majd hazatoltam a bicajt, de se kocsi, se kedv; ha holnapig nem javul majd kitaláljuk, mi legyen jelleggel másnap reggel bevitettem egy ismerősömmel magam a sürgősségire a csillagba.

Négyszemélyes betegfelvételi pultban két elcsigázott arcú hölgy teljesített szolgálatot, az egyik váltotta épp a másikat, mikor beértem egyik karomat a másikkal támasztva. Természetesen a mentők és betegszállítók is ugyanezen hölgy fennhatósága alá tartoztak, így fél óra várakozás után sikerült is megtudnom tőle, hogy rossz helyen fájlalom a vállam. Ha nem vérzek/nem ma törént/nem mentő hozott, akkor baleseti. Mit nekem fél óra, ha egész este el voltam törve, átsétáltam a baleseti traumára, kértem sorszámot. Itt szerencsére gyorsan ment minden, nem kellett sorba állnom a sorszámért, újabb fél óra múlva be is kerültem a doki látószögébe.

Röntgen igazolta a törést, ajánlott egy műtétet, de úgy engedett el, hogy ha nem akarom, meggyógyul az így is vagy négy hét alatt.

Már a röntgenen köze nem volt a két csontdarabnak egymáshoz, nem hogy egy héttel később, mikor visszamentem, hogy harmincévesen nem szeretnék lenyomorodni a bal vállamra.

Az ambuláns orvos már haza sem engedett, másnap reggel megműtöttek és most ezt a levelet írom 34 órával a műtétem után.

És itt térnék rá a lényegre.

Tudom, hosszú volt a felvezetés, de ha idáig elolvasta valaki, azt nem csak a magam nevében köszönöm. Mert nem egész három napot töltöttem el a megye legjobban felszerelt kórházában, és úgy gondolom, értem mi történt körülöttem.

Ennyi igazi nagybetűs EMBERt nagyon régen nem láttam egy helyen, mint itt. Kifejezetten pozitív a véleményem az elmúlt három napról, de ez csak a rendszerben dolgozó Embereknek köszönhető.

Láttam hajnal négykor az üres sürgősségi betegfelvételi pultján belül fél szemmel szundikáló (24. óráját töltő) nővért felpillantani mikor nyílt az ajtó előttem (dohányzásból visszasétálás közben), és beszéltem azzal az aszisztenssel aki reggel 9-kor már a leletemet gépelte, de este 22 órakor még a sürgősségin várta a következő mentőt.

24 órában emberekkel foglalkozni az nem munka, annak szerintem nem lehet kvótát szabni pénzben. Ez hivatás. Értéke van, nem ára.

Hogy a műtőbe úgy toljon be bárki is, hogy közben viccet mesél hétötvenkor nehogy eszedbe jusson félni a következő pár perctől, az felbecsülhetetlen. Talán még felbecsülhetetlenebb, ha a műtőből kitolt gyermeked meséli, milyen jót nevetett mielőtt elaludt a lámpa alatt, és már csak annyira emlékszik, hogy mikor kinyitja a szemét Te ott vagy… Én is mosolyogtam mielőtt elaludtam és a mellettem fekvő 13 évest is megnevettették, mielőtt összefoltozták. Baleseti. Miskolc. Minden tiszteletem.

És közben ott van a doki, aki elengedett szétcsúszott vállal, hogy jó lesz az majd, összeforr, mert nem tud mit tenni, várnak mögöttem hatvanan, kevés az erőforrás, a mai napon is lesz vagy 200 beteg, akit el kell lásson valamilyen tanáccsal, de nincs annyi ágy, amennyit befektetne.

Mert láttam a szemében, hogy csak azért nem erőlteti, mert hajlok rá, hogy nem. Ne kelljen többet adminisztrálniuk, és így 3 perc alatt letudhat nem 30 alatt a betegfelvétellel, és így nem tartok fel random bepólyázott lábú mamát a sorban…

Komolyan kívánom minden jogalkotónak, hogy egyszer élje át mindazt, amit mi az elmúlt 3 napban. Lehet, hogy az a 90 millió nem a versenysportra lenne átcsoportosítva…

T. Á.

adomany-1