December 14,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


És picsán kell rúgni azt a kormányt, azt az illetékes minisztert, azt az államtitkárt, azt az intézményvezetőt

A gödi TOPhÁZ Speciális Otthonnal kapcsolatos cikk első része ITT olvasható.

Igen, tudjuk, milyen horrorisztikus állapotok vannak egyes kórházakban. Itt is, ahogyan az idősotthonokban, vagy a mentálisan sérült emberek ellátását végző intézményekben, vannak kivételek. Sőt, intézményen belül is találunk végtelenül hivatásszerető, emberséges orvosokat és ápolókat és találunk olyanokat, akikre egy cserép muskátlit sem bíznánk rá nyugodt szívvel. Az a baj ezekkel a történetekkel, hogy szemet hunyunk. Mindannyian. Elfogadjuk, hogy ez van, mert mindig is ez volt, tehát ez a dolgok rendje.

Ezzel párhuzamosan a szakma is szemet huny. Mert kevés az ember, mert kevés a fizetés. És mert kevés a fizetés és mert az egészségügyi dolgozók Európában mindenhol keresettek és sok országban megbecsültek is, ezért egy egészen érdekes szelekció alakult ki. Ahogy én látom, zömmel azok az egészségügyben, vagy szociális területen dolgozó ápolók és orvosok maradtak a rendszerben – ez az egyik véglet -, akik  végtelenül hivatásszerető, elkötelezett emberek és a betegekért, ápoltakért mindent megtesznek. Akkor is, ha alig élnek meg a fizetésből, akkor is, ha a saját szabadidejük, magánéletük, egészségük rovására megy.

A másik véglet pedig az, aki máshol nem igazán talál munkát, aki sem emberileg, sem szakmailag, sem sehogy nem alkalmas arra, hogy embereket ápoljon, gondozzon. Egyszerűbben: a legalja és a teteje marad.

A tárgyi feltételekről valóban nem a dolgozók tehetnek. De senki nem is mondta, hogy ők tehetnek róla. Az anyagi és tárgyi feltételek biztosítása az állam feladata. Lenne. De az állam jobbnak látja eldugni szem elől ezeket az embereket, mert ők nem lesznek soha hasznos tagjai a társadalomnak, legalábbis gazdasági értelemben. Csakhogy ezek az emberek nem önkéntes alapon születtek betegen. Őket is boldogan várta egy anya és egy apa, készültek az érkezésükre, izgatottan, reményekkel telve. És megérkezett egy sérült kicsi ember, akin nem lehet segíteni és akiről biztosan tudni lehet, hogy így fogja leélni az életét.

Az állam, az egészségügy, a család, a társadalom, a szociális ellátórendszer semmi mást nem tehet, mint biztosítja számukra az emberhez méltó élet alapvető feltételeit. Ez pénzbe kerül. Ezt hívjuk szolidaritásnak, hogy aki már-, aki még-, vagy aki soha az életben nem fog gazdasági hasznot hajtani önhibáján kívül, arról gondoskodunk. Vagy eldugjuk és életben tartjuk, mert a Tajgetosz már kiment a divatból.

Az állam ebben az esetben nem teljesíti a feladatát. A kormány nem végzi jól a dolgát. Akkor sem, ha az előző kormányok sem végezték jól. Az semmire nem mentség, nyolcadik éve ez a kormány van, nyolcadik éve ennek a kormánynak lenne a kötelessége rendbe rakni ezt a kérdést. Is. Nem rakta rendbe, a helyzet nem javult, hanem romlott.

És most jutottunk el a gödi otthonhoz. Ugyanaz történik, ami ilyen esetekben történni szokott. A társadalom egyik fele felháborodik, a másik fele tagad, kikéri magának, vagy – véleményem szerint nagyon hibásan – az ellátásban dolgozó munkavállalók elleni támadásként értékeli a helyzetet és megpróbálja megmagyarázni, miért is van ez így rendben, vagy, ha rendben nincs is, de miért nem lehet máshogyan.

A gödi eset nem a betegség, hanem egy tünet. Az egész rendszer – és itt nem csak az egészségügyről, nem a szociális rendszerről beszélek, hanem az egész országról – úgy szar, ahogy van. Ezért ugatunk sokan, évek óta. Itt üt vissza az, amikor nem érdekes, mennyi pénz megy el stadionokra és mészároslőrincekre, mert addig sem a sorosbérenclibsikomcsik lopják el. Az a pénz innen hiányzik. Például innen, mert máshonnan is. Mészáros Lőrinc külföldi nyaralójának az ára, a focicsapatokra költött pénz, a hatezredik rokon fizetése valamelyik minisztériumban, a Matolcsy alapítványba széttolt közpénzek, Vajnáné amerikai luxusélete innen ered. Azok a pénzek – és legyünk igazságosak, a parlamentben ücsörgő, újságot olvasó, vagy oda be sem járó politikusok (tisztelet annak, akit megillet) fizetése a jobbszéltől a balszélig – innen (is) hiányzik.

Azonban van valami, ami pénzért – legalábbis direkt módon – nem vehető meg. Ez pedig az emberség. Miután az első részben megírtam, hogy egy hozzátartozóm hasonló helyen kénytelen élni, elég jól ismerem, mert évek óta figyelhetem – bár ne így lenne – az ilyen hely működését. Szintén önkormányzati fenntartású intézményről beszélek, ahová pontosan olyan kevés pénz jut, mint mindenhová az országban. Mégsincs mocsok, nincs bűz, nincs embertelenség. Nagyon kevés ápoló jut nagyon sok betegre. Mindegyik ápoltat pelenkázni kell, a többségüket etetni. Van, aki egész nap fekszik, más meg sem áll, vannak szelídek és vannak agresszív módon viselkedők, ki-ki betegsége szerint.

Az ápolók a belüket kidolgozzák pont annyira kevés fizetésért, mint mindenhol máshol, mégis emberek tudnak maradni. Nincs ordítás, nincs türelmetlenség, nincs méltatlan bánásmód. Amelyik beteg állapota megköveteli, hogy időlegesen nyugtatót, hangulatjavítót, vagy egyéb gyógyszert kapjon, az kap. Önmaga és a többiek érdekében. De senkit nem gyógyszereznek zombivá, főleg nem kötözik sehová. Mert megoldják máshogy. Ha kell, kedvességgel, ha kell, erélyesen. Olyat is láttam – a magam szemével és úgy, hogy az ápolónak fogalma sem volt arról, hogy ott vagyok – amikor az egyik beteg dühöngeni kezdett, akkor az ápoló egy dalocskát énekelt. Nem tudom, mitől működött, de működött, a beteg megnyugodott.

Én kételkedés nélkül elhiszem, hogy embertelenül kemény munka ilyen helyen dolgozni. Az sem kétséges, hogy méltatlan fizetésért lélekölő munkát végeznek ezek az ápolók. És senki – még a gödi otthon esetében sem – őket hibáztatja, akik lelkiismeretesek, hanem azokat, akik embertelenek. Mert vannak ilyenek és ahogy méltatlan az ő embertelenségük miatt elítélni azokat, akik lelkiismeretesen teszik a dolgukat, úgy ostobaság lenne a becsületesek háta mögé tolni a becsteleneket.

Igen, az ilyen otthonban élő, ilyen betegségekkel élő embereknél előfordulhat anyagcsere betegség is. De nem ilyen arányban. Az az igazság, hogy sok ilyen beteg önmagától nem eszik. Meg kell etetni. Türelem kell hozzá és ezt meg kell oldani, akárhány beteg jut is egy gondozóra. Mert különben az ápolt egyszerűen éhen hal. Vannak speciális tápszerek, amelyek segítenek, ha átmenetileg elutasítja a beteg az ételt. Ezek ivójoghurtra hasonlító készítmények, csoki, vanília, eper, banán ízben és ezt a betegek nagy többsége örömmel elfogadja. Erre oda kell figyelni és ezt senki más nem teheti meg, csak az ápoló.

És olyan pedig nincs, hogy egy beteg sebei nincsenek ellátva. Akár ő okozta magának a sérüléseket, akár más okozta neki, azok a sebek különböző időpontban keletkeztek és ellátatlanok. Ha a kötést le is szedi éppen magáról, a fertőtlenítőszer akkor is látszana.

Az a baj, hogy most is csak azért lett ügy ebből, mert véletlenül kiderült. És most is csak a szarelkenés megy, amiben sokan hajlamosak közreműködni akár személyes érintettség okán – mert ilyen helyen dolgoznak -, akár tudatlanságból. Ezeknek az intézményeknek megfelelő forrást kell biztosítani, az ágazatban dolgozók véleményére építve át kell alakítani a rendszert, annyi ápolót biztosítani, ahányra szükség van, azokat az ápolókat normálisan meg kell fizetni. Az alkalmatlan otthonvezetőket, ápolókat, orvosokat pedig páros lábbal ki kell rúgni. A működést folyamatosan ellenőrizni kell. És mindez a kormány feladata, senki másé. És nem szabad mentegetni a bűnösöket, nem szabad elkenni, szőnyeg alá seperni a már felszínre bukkant problémákat, mert azzal csak tetézzük a bajt.

Rá kell kényszeríteni a kormányt arra, hogy becsületesen végezze a feladatát, hogy a pénzzel, a mi közös pénzünkkel okosan gazdálkodjon és picsán kell rúgni azt a kormányt, azt az illetékes minisztert, azt az államtitkárt, azt az intézményvezetőt, aki nem jelezte, nem észlelte, nem oldotta meg a hibákat.

Mindezek mellett, vagy mindezektől függetlenül a legnagyobb tisztelet illeti mindazokat, akik az embertelen feltételek ellenére napról napra gondozzák a betegeket, akik becsülettel megtesznek mindent, ami tőlük telik.adomany-1

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.