Akkor folytatom, ahol két napja abbahagytam. Nevezzük elöljáróban fordított Ürge-Vorsatz jelenségnek. A tegnapi nap egyik látszólag mínuszosnak tűnő híre volt, hogy kilépett a KDNP-ből, egyúttal az IKSZ-ből is Lukácsi Katalin, aki az úgnevezett kisebbik kormánypárt Barankovics István Alapítványánál tevékenykedett projektmenedzserként. Igaz, ő nem egy nemzetközileg elismert szakember, eléggé valószínű, hogy a honi széles nyilvánosság sem ismeri a nevét.
Lukácsi Katalin április 4-én, még a KDNP tagjaként vett részt a CEU mellett kiálló tüntetésen, Facebookra posztolt fotója alatt jól meg is kapta a kioktató, lesajnáló, elmarasztaló véleményeket párttársai egyikétől-másikától, ismerőseitől. Tegnap szintén közösségi oldalán, egy viszonylag hosszú posztban (nem törölte, most is elérhető) magyarázta meg, miért tett pontot élete elmúlt 4-5 évének végére.
Úgy érzem, hogy ha Ürge-Vorsatz Diána posztjáról volt véleményem (egyáltalán nem baj, hogy nagyobb port kavart, mint gondoltam volna), akkor a következetesség úgy kívánja meg, hogy erről a pillanatról is szóljak pár szót. A nyilvánvaló különbségek ellenére, a két, alapvetően közös nevezőre nem hozható helyzet, vallomás és hangnem dacára, vagy éppen ezek miatt, az én erkölcsi zsinórmértékem szerint fontos, hogy beszéljünk erről a felismerésről is. Aki ebbe szekértáborokat és ellentmondást nem tűrő politikai kategóriákat és oldalakat magyaráz bele, szerintem valamit nagyon félreért.
Ha mégis megpróbálunk közös nevezőt keresni abban, hogy két ember mikor és főleg milyen módon jut el arra a felismerésre, hogy ami történik körülötte, az nagyon nincs rendben, akkor itt és most a CEU ügye volt az a bizonyos csepp azokban a poharakban. Lukácsi Katalin, a fiatal hitoktató azt írta, alapvetően három esemény döbbentette rá arra, hogy szakítania kell eddigi élete egyik szeletével, illetve győzte meg arról, hogy az ő (demokrácia)felfogásának semmi köze, ahhoz amit a KDNP képvisel: a kormánypártok retorikája Ferenc pápával szemben, a Népszabadság megszüntetése, illetve a CEU ügye.
Persze most lehetne azt mondani, hogy ki az a Lukácsi Katalin, akiről senki nem hallott. Azt is lehet mondani, hogy ha elítéltem Ürge-Vorsatz őszinteségi rohamát (amiben nyilván nem volt igazam), akkor legyek következetes, és ugyanezt képviseljem most is. Meg még azt is lehet gondolni, hogy majd akkor írjak legközelebb, amikor külön Semjén Zsolt, meg Harrach-Rétvári-Hollik lép ki a KDNP-ből, majd az lesz az igazán hírérték.
Nos, az egyedüli erkölcsileg elfogadható hozzállás részemről – anélkül, hogy túlzásokba esve hősként és mártírként ünnepelném a fiatal hölgyet – az, hogy az elismerés hangján szóljak Lukácsi Katalinról. Ha semmi másért nem, ezért a pár mondatért feltétlenül:
Nem tartom magam tökéletesnek. Nem ítélem meg korábbi társaimat. Akarok bízni minden demokratikus párt tagjában és aktivistájában, egyedül ez a bizalom demokráciánk alapja még a törvényeket megelőzően. (…) Ne féljünk tévedni, az én életem, ha azt nézzük, tévedések láncolata, mégis tudunk értéket teremteni!
Hát ez nem egészen azonos azzal, amit a magát örök fideszes szavazóként definiáló Ürge-Vorsatz előadott akkor, amikor a munkahelyébe taposott bele a kormány. Akkor sem igazán értettem, hogy a Fidesz-szimpátia miért fontos a CEU-ról szóló érdemi vitában, de ez már így is marad. Lukácsi Katalin nem kényszerhelyzetben, sarokba szorítva, bizonytalan szituációba kerülve hozta meg azt a döntést, hogy feláll. Azt hiszem, egy kezemen meg tudom számolni, az elmúlt években (vagy évtizedekben) hányan álltak fel lelkiismereti okokból bármely pártból, hogy hányan vannak olyanok a magyar közéletben, akik ki merték mondani, hogy ezt bizony benéztem. És ez akkor is fontos, ha nem elsővonalbeli választott politikusról beszélünk.
Igen, az ő esetében is fel lehetne róni, hogy talán hamarabb is eszmélhetett volna, hogy belülről miért nem látta meg hamarabb, hogy a nevében keresztény és demokrata párt hányszor tagadta meg azokat az értékeket, amelyeket a zászlajára tűzött, de én mégis azt gondolom, ez a szakítás erkölcsileg rendben van és értékelendő. Ez igen. Merthogy – amennyire ezt innen látni lehet – ez valóban jobb belátásra térést jelent, nem valamiféle mártírkodó, önkritikátlan másra mutogatást.
Lukácsi Katalin mellett szól, hogy nem az értetlenkedő, személyes sértettség bukott ki belőle, hanem a saját hibáival és tévedéseivel való nyílt szembenézés. Neki el tudom hinni, hogy a szó valódi értelmében hívő, keresztény ember (amiről továbbra is azt gondolom, hogy a legmélyebb magánügy a Felházat is beleértve), aki belátta, hogy egy pusztán nevében keresztény párt az ő számára nem az önmegvalósítás és a másokért cselekvés megfelelő kerete. És ezt egyáltalán nem hitelteleníti az, hogy nem állt neki köpködni a pártot, hanem ellenkezőleg: megköszönte a lehetőséget, amit kapott.
De a legfontosabb talán az, hogy nem egy egész országot kezdett el hibáztatni, amely ország csalódást okozott neki, hanem önmagában kereste a hibát, amely megmagyarázza, hogy miért kellett csalódnia. Arról beszélt, amiről a legnehezebb beszélni: saját tévedéseiről. Nem ment egyik napról a másikra, de meglépte. Úgy állt ki a CEU mellett, hogy volt veszítenivalója és főleg úgy – még egyszer leírom -, hogy nem közvetlenül a saját egzisztenciáját érintette a CEU beszántásának törvényesített szándéka. Ez morális tartás, gerinc és bátorság kérdése egy olyan országban, ahol ezek a dolgok egyáltalán nem magától értetődő kategóriák. Számomra ez sokkal inkább becsülendő, mint az, hogy valaki az önreflexió teljes hiányában siránkozik azon, hogy évtizedekig disznók elé hányta a gyöngyöket.
Egy olyan országban, ahol a miniszterelnök nyilvánosan, mindenféle szégyenérzet nélkül alázza meg a társadalom felét (nőügy) és a példátlan bunkóságot semmiféle megbánás/bocsánatkérés nem követi, ahol a polgárok csoportjait rendre megbélyegző, megengedhetetlen kormányzati minősítések következmény nélkül maradnak, de ahol a rezsimmel szembeni kiállás bizony komoly retorziókat von maga után, ez egy tiszteletet érdemlő gesztus, egyben pontosan jelzi: nagyon sok Lukácsi Katalinra lenne szükség. Függetlenül attól, hogy milyen oldalon állnak, milyen ideológiát képviselnek, milyen istenben hisznek.
Fontos lenne, hogy képesek legyünk különbséget tenni a megbánás és a szemforgatás, az őszinte felismerés és a képmutatás között, illetve lehetőleg nem összemosni a hamis önigazolást az önkritikával. Ha ez megvan, akkor lehet bízni a szekértáborokon átívelő értelmes párbeszédben és a szolidáritáson alapuló építkezésben. Most úgy érzem, hogy nem teljesen reménytelen.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.