Április 24,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Miféle ünnep lehet ott, ahol nincs nemzet, csak ökölbe szorult kezek és agyak?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nem, egyáltalán nem az ünneprontás vezérli a billentyűzetemet, bár fölösleges lenne azzal áltatnom magam és mindenki mást, hogy bármiféle ünnepi emelkedettséget érzek ezen a napon. Bárgyúság volna azt gondolni, hogy ami nincs, azt el lehet rontani.

Számomra nem ma reggel óta borzalmasan kínos ez az ünnepnap, évek óta az. Valamennyi nemzeti ünnep az, ahol az alomhoz tartozó, parancsszóra nyáladzó, gondolkodás nélkül tapsoló tömeg a magyar, mindenki másnak a kurva anyja (by Bayer). Csak remélni tudom, hogy a márciusi ifjak nem látják, mivé lett a hon, amelynek vezetői nem éreznek szégyent, amikor mosdatlan szájukra veszik a nevüket és az emlékezetüket.

Megrökönyödve vettem tudomásul a Budapest utcáin tapintható gyűlöletet ember és ember között, felvételek sokasága készült arról, hogy milyen ökölbe szorult agyú, kormányzati hazug jelszavakat mechanikusan ismételgető embertömeg lett egy olyan népből, amely korábban sokszor lehetett büszke arra, hogy nemzetként jegyezte a történelem.

Mára ebből szekértáborok alantas harca maradt, a kokárdába öltözött gyűlölet, a papagáj módjára sorosbérencező igaz magyarok csődülete, akik megvetéssel köptek egyet a szájukban síppal érkező honfitársaikra. A háborús pszichózis az utcán is eluralkodott. Védték a vezérüket, az istenüket, a parancsolójukat, akinek március 15-ei beszéde is ugyanabban a kocsmai stílusban fogant, mint amilyen közönséges monológok szintjére süllyesztette egyébként a parlamenti vitákat. Vitának régóta nincs helye ott, ahol a hatalom önmagától megrészegült, magabiztosságot mímelő első sora kizárólag önmagát hallja/hallgatja már évek óta.

Ott, ahol az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléknapján az állampárt ideológiai keltetőjében idomított fiatalok a véleményszabadság ellen tiltakoznak, miközben meggyőződésük, hogy ők szellemi örökösei a márciusi ifjaknak, ahol a szabad véleménynyilvánítást kimondó bírósági ítélettel a seggét törli ki a fennálló rezsim és holdudvara, ott mit érezhet a gondolkodó ember március 15-én? Miféle ünnep van ott, ahol nincs nemzet, ahol nincs méltóság csak ökölbe szorult kezek és agyak?

Miféle ország az, ahol  a miniszterelnök lassan egy évtizede nem hajlandó szóbaállni a polgárok azon csoportjával, akik nem rá szavaztak, és akik sem őt támogatják a saját gyerekeik jövőjének Erzsébet-utalványra és alamizsnára váltása árán? Ahol a miniszterelnök nem vállal semmilyen vitát ezeknek az embereknek a demokratikusan megválasztott képviselőivel, ott mit ünnepelhetünk március 15-én? Ahol a miniszterelnök gyáva, sunyi senki módjára menekül a sajtó elől, ahol egy egész apparátus védi a valóságtól?

Nem áll szándékomban a töltöttkáposzta gyanánt újra meg újra felmelegített és újracsomagolt gyalázatos beszédet ízeire szedni, mert egyrészt betéve ismerjük az Európa elleni uszítás válogatott szólamait, másrészt egy ócska kampányszöveget ne nevezzünk ünnepinek, harmadrészt a lényeget már összefoglaltuk. Amiről viszont feltétlenül ejtsünk még pár szót, az a világnézeti szabadság, mint alkotmányos jog megtagadása mindenkitől, aki március 15-én nem örül szívből a rongyosra cincált közhelyeknek és háborús nagyotmondásoknak.

Bolond lyukból bolond szél fúj, könnyű lenne mondani

– így bölcselkedett felbugyogó széles vigyorral Orbán és igen, a sípolókra, a tiltakozókra utalt. Azokra, akik évek óta nem férnek rá arra az istentelenül homályos nemzeti szelfire, akiknek a hangos és félreérthetetlen tiltakozását a párt propaganda-csatornájaként funkcionáló Migráns1 megpróbálta kicenzúrázni az élő közvetítésből. Mintha ott sem lennének, mintha teljesen indokolt lenne az a beteg, valószínűleg a gyógyszerek mellékhatásaként kontrollálhatatlanná vált vigyor, az önelégült csámcsogás és nyelvcsapkodás. Igen, Orbán szerint ezek az emberek nem léteznek, és ezt nyíltan, röhögve fel is vállalta. Ünnepileg. Március 15-én.

A vastaps nem maradt el: a magát a nemzethez tartozóként azonosító, homályos tekintetű, meghatódott, átszellemült igaz magyarok gyülekezete megtapsolta ezt a vallomást. Mely szerint ők, a fütyülők, a tiltakozók nem számítanak, csak a magyar nemzet számít. A sokak, a hatalmasok, az erősek. A legsúlyosabb brüsszelezésen, sorosozáson, liberálisozáson, migránsozáson túlmutató szégyenteljes pillanat volt ez. Álomgyilkos bolondoknak titulálni a nem létező nemzet egy részét, azt hiszem mindennél aljasabb húzás a magát nemzetegyesítőnek hazudó szájhőstől.

Hát ezért olyan keservesen nyomasztó ez a nap évek óta, ezért nincs mit ünnepelni, nincs mire büszkének lenni, nincs mitől átszellemülni. Mert nincs 1848, nincs 1956, nincsenek hősök, akikre emlékezni lehetne. Csak Orbán Viktor és az ő háborús kampánybeszédei vannak, amelyek saját magáról és feneketlen, pofátlan hatalommániájáról szólnak.

A szabadságot barikádok, fóliák, kordonok mögött ünnepelni lehet, de jobb helyeken gyávaságnak hívják.

A nép hangját nem létezőnek tekinteni lehet, de egy idő után a bolond lyukból fújó bolond szél vihart kavar.

Lehet Felcsútról biodíszletet buszoztatni az ünnepi átveréshez és azt gondolni, hogy a tömeg, az erő a mi oldalunkon áll az idők végezetéig, de megnyugvást nem fog hozni.

Ki lehet vágni a tiltakozó emberek hangját bármelyik propagandaanyagból, de a cenzúra pontosan 1848 szellemiségének szemen köpésével egyenértékű.

Egységnek lehet nevezni a nyáj bégetését, de a nyáj nem a nép és még kevésbé a nemzet.

Minden önámító, népbutító hazug zsarnok ideje egyszer lejár. Az a vigyor nem kicsit erőltetett, az a rángatózás meglehetősen kétségbeejtő, a politikai kampánygyűlés pedig soha nem lesz nemzeti ünnep. Arról, hogy ma nincs mit ünnepelni, hogy évek óta nincs mit ünnepelni, hogy első- és másodrendű magyarok vannak, hogy magyar magyart rugdos és köpköd az utcán, valakinek vállalnia kell a felelősséget. Mert a nép hangját nem lehet 15 perces gyűlöletbeszédekkel túlkiabálni.

Én a helyedben nagyon rosszul aludnék, Viktor! 1848 hősei ma megvetéssel néznének rád, és csak azért nem köpnének le, mert veled ellentétben ők valóban nemzetben gondolkodtak. Mert a nemzetbe azok is beletartoznak, akik nem bégetnek a lábszagú, dakota szóvirágaidra, akik pontosan látják, hogy fegyverek nélkül is ki lehet nyírni egy nemzetet. Erre ma te jelented a garanciát. Bízom benne, hogy lassan lejár a szavatosságod és lesz még olyan, hogy március 15-én megtaláljuk az okot az ünneplésre.

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.