Mert Orbán Viktor súlya alatt törik a gerinc

MTI Fotó/Kovács Anikó MTI Fotó/Kovács Anikó

Erősen kezdődik a hét. Például tök jó lenne arról írni, hogy magyar film még soha nem kapott Aranyglóbuszt, hogy ez milyen kurvanagy dolog és fantasztikus és hűde. Azoknak is, akiknek a holokauszt hallatán ökölbe szorul a kezük, azoknak is, akiknek nem. Aztán láttam, hogy a közösségi oldalakon már mindenki nagyon gratulál (párpolitikai dimenzióban mindenki kicsit Nemes Jeles Lászlónak érzi most magát), mindenki nagyon a sajátjának érzi Saul fiát, most megint nagyon jó  magyarnak lenni. Aztán látom azt is, hogy elhunyt David Bowie és ilyenkor, amikor “nagy” emberek mennek el, mindig rámtör az érzés, az a furcsa mellbevágó érzés, hogy tényleg: mind meghalunk. Ha a nagyok is meghalnak, akkor én hogyne már?

Most mégis inkább valami másról szeretnék pár gondolat erejéig elmélkedni, ami annyiban kapcsolódik a fentiekhez, hogy kis és nagy emberekről lesz szó benne. Egyúttal világossá szeretném tenni, hogy ez az utolsó alkalom, amikor megnyilvánulok a Hosszú Katinka-Magyar Úszószövetség botrány kapcsán. Most is egyetlen dolog az, ami miatt még egyszer utoljára:

“…a David Cameron angol kormányfővel folytatott tárgyalásai után telefonon felhívott Orbán Viktor miniszterelnök. Kérte, gondoljam át a döntésemet, hiszen az úszóknak szükségük van rám” –

ezt nyilatkozta Kiss László szövetségi kapitány arra a kérdésre, hogy miért gondolta meg magát lemondásával kapcsolatban. Mint ismeretes, Kiss csütörtökön jelentette be lemondását, miután Hosszú Katinka egy sajtótájákoztató keretén belül visszautasította és összetépte a Magyar Úszószövetség szerződésajánlatát, mert méltánytalannak tartotta azt. Lemondását azzal indokolta, hogy Hosszú és csapata megalázó helyzetbe hozta őt a sajtótájékoztatón.

A magam részéről korábban ITT meg ITT leírtam, hogy mit látok ebből a történetből. Egyáltalán nem biztos, hogy jól látom és igazam van, de amennyire most émelyeg a gyomrom ettől az egésztől, annyira még soha. Önmagában is épp eléggé szánalmas szintre süllyedt ez a botrány ahhoz, hogy a Simicska kirángatott majd visszahelyezett oszlopai körüli tragikomédiát jutassa eszembe. De ami ebben az egyetlen mondatban benne van, annak mégis jóval több köze van a tragédiához, mint a komédiához.

Minden tiszteletem Kiss Lászlóé azért a jó pár évtizedért, amit a magyar úszósport szolgálatában, világklasszis sportolóink kinevelésében, és az ország nemzetközi elismertségének kivívása terén elért. Ami itt csütörtöktől vasárnapig történt, az számomra mégis egy nagy ember kis emberré válásának tagadhatatlan és sajnálatos bizonyítéka. Nem értem, soha nem fogom megérteni miért van az, hogy becsületben, tisztességben megöregedett emberek pillanatok alatt lavírozzák magukat olyan helyzetbe, amibe korábbi szerepvállalásuk, eredményeik okán egyáltalán nem lenne muszáj.

Kiss László kétségtelenül nagy ember volt, amennyiben emberi nagyságon a teljesítményeket értjük. Az a tény viszont, hogy Kiss Lászlót az késztette korábban hangoztatott döntésének felülbírálatára, hogy a magyar miniszterelnök telefonon felhívta őt, meglehetősen zavarbaejtő. Mondhatnám azt is, hogy gyomorforgató és ugyanolyan igaz lenne. Mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy napok óta folyik a személyeskedés, a spekuláció, a főpatkányok megnevezése az egyenletben, miközben egyáltalán nem esik szó a valóban súlyos, eredeti kérdésekről: a magyar úszósport 30 éves lemaradásáról a világhoz képest, azoknak a fejlesztéseknek az elengedhetetlen szükségességéről, amelyek nélkül ennek a sportágnak sem lesz holnapja. Ahogy annyi mindennek.

Ehhez képest megy a sértődés, az értetlenkedés, a sajnálkozás, a hisztéria, a dráma, a hattyú halála, a fájdalomtól megtört lemondás és végül a hatalmas revideálás. Mert akit Orbán Viktor telefonon felhív, az másként nem tehet. Kiss László lemondása is jelentős színészi teljesítmény volt, borítékolható maradása szintén az. Mert ebben az országban csak Orbán Viktor hatására történhetnek dolgok.

Az a Kiss László, aki pár hónapja saját kútfőből háborodott fel azon, hogy lassan lehetetlen helyzetbe kerülnek az úszók, mert nincs hol rendesen felkészülniük a világversenyekre (majdnem ugyanazt mondta, mint Katinka) most Orbán Viktor javallatára marad mégis ott, ahonnan pár napja menni akart. Tényleg ilyen mélyre süllyedt ez az ország? Hogy szakemberek, önálló akarattal rendelkező emberek könnyező Lacibácsikká váljanak, akik ellenállhatatlan kényszert érezzenek arra, hogy egy gerincoszloppal leélt élet után ilyen módon csináljanak hülyét magukból? Azért mert Orbán Viktor odatelefonált?

Nem tudom, kinek van igaza és már egyáltalán nem is érdekel, ám ha engem kérdeznének, akkor egyvalakinek egészen biztosan nem lehetne már rég helye ebben az egészben: Gyárfás Tamásnak hívják. Nos, ő a helyén marad. Kiss Lászlóból ellenben – saját beleegyezésével – hülyét csináltak, Hosszú Katinka pedig szabadkőműves férjével a főgonosszá vált ebben a szép mesében.

És ahelyett, hogy a hatalmas szakmai múlttal, nemzetközi sikerekkel rendelkező edző méltósággal távozhatott volna (ha már így döntött) pozíciójából, egy hisztis öregúr, egy rángatható báb rondít bele ebbe a hetek óta már így is kurva ronda képbe. Ez van. Orbán Viktor súlya alatt így törik a gerinc. Rendre, mindenhol, mindenkié.

Pedig: “A férfi…? Ez csak szó. Csak puszta ketrec.
A férfi: ember. Más törvénye nincs.
Akkor kimondom, itt nincs már több kecmec,
hogy nem a pénisz teszi. A gerinc.” (Szabó T. Anna)